Part 15

– De köszönöm én azt szépen, én megyek a rendőrségre.

És úgy tett mind a kettő, a hogy mondta.

Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy polizeirath, a ki a titkos rendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy a leányát elszöktették, azt akarja tudni, hogy hová lett?

A tanácsos úr tréfás ember volt, azt a tanácsot adta Sáromberkynénak, hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha elmenne Sommacampagna grófnő hirhedett alvajáró csodakisasszonyához s attól kérne útbaigazítást.

– Hiszen epen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el valaki!

Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.

– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a csodahölgy igazán Clairvoyante volt, mert a rendőrfőnök épen ma adta ki a rendeletet, hogy ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök látogassa meg (miután ő kelme államtitokba és diplomatiai pletykákba is bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész társasággal együtt helyezze őrizet alá. És már most áldja ön meg madame azt a derék embert, a ki a leányát elszöktette, mert a mai sèance után mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gil Blas pedig nem restelte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti lapokba beiktassa a következő kihívást:

«Tanussy Emánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam, hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodási helyét egy hónap alatt okvetlenűl közölje. Ha e felhívásomnak eleget tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay, tüzérhadnagy.»

Csakhogy oda, a hová az költözött, nem jár hirlap!

JUSTUS FRAUS.

«Justus Fraus!»

– De furcsa név! mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán többször is megcsendült a fülében ez a név.

Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te kezedre kerülnének?

Elvetemült korcsfiú!

Ki az a Justus Fraus?

Még sem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes felvásárolni.

Nem is érti ez oktondi fiú, hogy mi ennek az értéke?

Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér. Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!

Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az indulatba még jobban belehajszolni.

Ez a harag nagyon jó segítség volt elhatározásának megállapításában.

Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai a szerint nőttek, a hogy államférfiúi szereplése nőtt és a feleségének a nagyvilági dámasága; a jövedelmei pedig épen abban az arányban zsugorodtak össze. A földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbehozni. Ilyenkor nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyulni! Azzal egyszerre helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal megszabadulna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. És azok között még nem azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, a kik nagy uzsorát vesznek, hanem Ponthay grófé, a ki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas mosolygást is követel a találkozásnál, ez a legkeservesebb uzsora!

Most még ennek a rosz fiúnak a tartozása is hozzá járúl! Abban igazat adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a kártyaadósságnál.

Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótya-vetyére bocsátani az ősök drága hagyatékát.

Decebál most már egészen logicai egymásutánt talált abban, hogy eddigi makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta fitymáló nézetét, az elfogja prédálni az egészet potom áron, ha örökbe rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs talentuma.

Nemes elbusulásának ugyan még azzal is adhatna kifejezést, ha az egész régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti muzeumnak hagyományozná, hanem arra is talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti muzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével ő egyenesen a nemzeti muzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a muzeum képtárába való pictura. Pedig már csak láthatja, a kinek szeme van, hogy külömb művészi teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe nem oda való, hát a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát külföldre, ne kapja meg a háládatlan haza.

Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe, mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatra méltóbb darabot az ősi kincsekből, az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az országgyülés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.

Óvatosan kellett hozzá kezdenie a kényes üzlethez. Elébb utána járatni a jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus? Bécsi ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus Fraus a legjobb hitelű czég a metropolisban, régi antiquár üzlet a Himmelpfortgasseban, átellenben a «magyar koronával», a «Gábor angyal»-hoz czímzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden kűlföldi muzeum és ritkasággyüjtemény bizományosa, képes százezreket készpénzben kifizetni.

Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni soha, ha csak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel s meghagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett dohányt?

A jóhírü «magyar korona»-vendéglőbe szállt egyenesen, a melynek az ablakából épen rá láthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra, melyről az átelleni házat elnevezték.

Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát, hogy még este el is mehessen Bécsből, így a neve nem lesz kinyomtatva az idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment át uti bekecsben a Gábor angyalhoz.

Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakó helyén régiségek, furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve, azok között igen értékes darabok. A mint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öreg urat talált ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyító üveggel.

– Ez itt Justus Fraus üzlete? kérdezé tőle németűl.

Erre a megszólított magyarúl felelt neki vissza (ráismert a nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):

– Ez itt az antiquarius bolt. Justus Fraus úr maga az emeleten lakik.

– Fontos üzleti ügyem volna vele.

– Sürgetős?

– Nagyon sürgetős. Még ma vissza kell utaznom Pozsonyba a diaetára.

A pápaszemes erre mély bókot csinált.

– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.

– Tanussy Decebál.

A név megtette a hatását.

– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy-bajhalmi lelet! Világhírü kincsek.

Decebálnak csak úgy nőtt a mája az elismeréstől.

A pápaszemes bezárta a boltját s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált, felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó előtt csengetni kellett, arra megjelent egy livréebe öltözött óriás belülről s kinyitá a rácsajtót.

– Az uraság étkezik.

A pápaszemes felirta egy papirdarabra Decebál nevét s beküldte azt az inastól. Decebált pedig bevezette addig az elfogadási terembe. Az is tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok, halmozottan.

A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy fajdtyuk maradványával, a minek a piros karikás feje büszkén tekinte le a porczellántálról, a másik ellenben egy ezüst tálczán hozta a puddingot, a melyen még lobogott a meggyujtott borszesz kék lángja, a harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszinén jókor megjelenni.

– Az úr talán vendégséget ad? kérdé Decebál a pápaszemestől.

– Nem biz az. Magában étkezik.

– Tehát nagy gourmand?

E közben a kolosszusa az inasoknak is visszatért s jelenté nyájas vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.

Az ebédlőterem is fényes berendezésü volt. A falakon vert művü ezüst tálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinque centora vallanak, a chinai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s a mellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye, virágos selyem kantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: «Justus Fraus».

Decebál azt hitte, hogy álmodik, – hisz ez Vakandi Anonymus!

– Vakandy! – Te itt? hebegé Decebál.

Vakandy! A penészes földturó, a cynicus tudós, selyem háló kabátban! A feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó asceta, fajdtyuk pecsenye, plumpudding, ananász előtt, madeirát pityizálva! Bűvészet ez?

A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált bevezető pápaszemeshez s azt kérdezé németűl:

– Was hat der Herr vor?

A vezető odasúgott Decebálnak.

– A principalis úr csak németűl ért.

Decebál egészen megconfundálódott.

– Micsoda? Vakandy Anonymus! csak németűl ért? A ki nem értett más nyelvet, csak a keletieket? A ki német tudósokkal sanscritúl levelezett? A ki a hunnus szyttya alfabetet föltalálta! Az most nem tud csak németűl?

– Uraságod tévedni látszik a személyben, jegyzé meg a kisérő.

– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöczben a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős leányok. Csak ismerem Vakandyt!

– Ez az úr Justus Fraus. Tudtommal soha sem volt Magyarországon.

A principalis úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája lett volna.

– No, akkor ez olyan természeti csoda, szólt Decebál, a milyen a világon nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandy Anonymusom.

A házi úr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s előkelő arczkifejezéssel mondá.

– Was ist Ihr Anliegen?

(– Hogy mi kivánsága az uraságnak? tolmácsolá a kisérő.)

– Hagyja abba, utasítá el Decebál. Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok én annyit németűl, hogy nem hagyom magamat eladni. S azzal helyet foglalt a principalissal szemközt s elkezdett vele németűl értekezni.

– Tehát az úr Justus Fraus?

– Szolgálatjára.

– Régiség és ritkaság kereskedő?

– Bécsben, Antwerpenben és Hamburgban.

– Hallotta ön hírét a bajhalmi czölöpsírleletnek?

– Olvastam róla.

– Csak olvasott?

Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy a kivel beszél, senki más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, a mik közűl egy előre áll, ezek a ránczok a száj körül! nem! ilyen arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földturó fizimiskáján.

– Ismeri ön «Barrer et Son» antiquariusi czéget Londonban? kérdezé tovább.

– Nem ismerem, szólt strachinót kenve egy szelet zsemlyére Justus Fraus.

– Nem ismeri? Hisz ön hozta oda hozzám Snopkins urat?

– Én soha sem voltam az úrnál és soha sem láttam Snopkins urat.

– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son czég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.

– Az nagy pénz, szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüst késsel piszkálva a fogát Justus Fraus.

– A királyi biztos jelenlétében tette az ajánlatát.

– Kár volt el nem fogadni, szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó tüskét dugva a fogai közé.

Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, a mely a düh extasisába jött, mikor arról volt szó, hogy Mántay Móricz odaajánlotta a kincseket az anglusnak!

– De «barátja az erénynek!» kiálta fel Decebál magyarúl.

S a diótörő képmása még erre a czímzésre sem mosolyodott el. Értetlenűl nézett a bolt hivatalnokára: «mit tesz ez a szó?»

«Freund der Tugend», tolmácsolá az.

A magyarázat mégis csak megmosolyogtatá Justus Fraus urat.

– Aha! Igaz ugyan, hogy az «erény» is a ritkaságok közé tartozik, de azért nem igen akadnak rá mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a conchyliáknak.

S ezt mondva, inte az egyik inasnak, hogy hozza oda a szájöblítő csészét.

Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandy Anonymus hogy öblíti ki előtte a száját, porczelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta elviselni!

Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarúl Justus Fraus úr szeme közé.

– Akasztófára való gazember vagy!

Erre a szóra csak megmozdúl tán az arcza?

Nem az.

– Was sagt der Herr auf italienisch? Casto, fara, vallo?

No ha még ez is olaszúl van neki!

A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját tánczoltatta a homloka előtt, a mi néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál valami nincs odahaza a felső emeleten.

Decebál kapta a kalapját s búcsúvétel nélkűl ott hagyta Justus Fraus úrat az asztalánál.

A düh és a bámulat kevergett az agyában.

Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletes egymástól szakított emberi torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben? Az egyik a föld alatt él, a másik fényes salonokban; az egyik koplal, kuczorog, a másik dobzódik, duskálkodik; az egyik pogányvérű szittya, a másik stocknémet; az egyik cynikus, a másik epicureus. Az senkit sem czímez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja; amaz egy sündisznó, emez egy angolna, de a feje ugyanaz mind a kettőnek.

Létezhetik-e két példány egy és ugyanazon emberből, vagy gnomból?

Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandy Anonymus ugyanaz, a ki Justus Fraus (mint a hogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő hernyóval), akkor mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára, vagy a kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, a ki Vakandy név alatt lett Decebálnak meghítt barátja, éveken keresztűl kellett azt a szerepet következetesen keresztűl vinni, sok nyelvet megtanulni, magyarúl a régi és új írásmód szerint írni, beszélni, levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni, kaparni és az alatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, sybarita életmódot elhagyni. Mire való volt ez? Hisz utoljára is a Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. Ez valóság. Se nem álom, se nem csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kináltatnak, nem akkora az értékük, mint volt, a mikor kérettek, de mégis kincsek azok. Tréfából nem vezette őt azokra Vakandy. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még csak vissza sem tért hozzá s csak egy értékes darabot sem vitt el az akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt, később pedig nem is mutatkozott. Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan talánynak?

Egy villám nyilalt végig a gondolatai közt.

Csak olyan rövid világosság, a minő a czikázó villámé szokott lenni.

Az a fiától kimondott szó jutott eszébe.

«Azt az ütést, a mit nekem adtál, itt ezen a helyen fogod visszakapni!…»

Hol? Micsoda helyen?

A Thonuzóba kincsek tárában.

Miért adta a fiának azt az ütést?

Azért, mert «rongy»-nak nevezte a kincslelet legdrágább darabját.

Ez a fiú már tudott valamit Justus Frausról.

Nem! Ezt a gondolatot nem hagyta megöröködni.

Inkább éjszakai sötétség, mint ilyen világosság!

Sietett vissza Bécsből, s megesküdött, hogy soha többet halandó teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a Thonuzóba-kincsek nevét.

AZ ÚJ VILÁG KEZDETÉN.

Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs. Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.

A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét kaparni járnak, ebből van elég.

Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de még sem az, egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.

Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.

A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.

Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.

És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz indulatú állat, a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.

Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus) ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse (clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még külömb tündér világ van.

Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül, azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.

S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?

Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.

Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy nádkunyhó, a mi már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.

Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a háznak.

Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.

Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.

A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a hálóban.

Az énekes madár addig is dalol, a míg azokat megtisztogatja.