Part 14

Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény, tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.

A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.

Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből, úti pálczának.

E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön és megszólítja.

– Ugyan, édes drága fiucskám, mit csinál itt?

Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.

– Botot vágok magamnak az útra Dorkó.

– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé soha többet.

– Hát magának mi baja van, Dorkó?

– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen kellene meghalnom!

(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)

– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.

– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak előttem.

Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.

Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból rámaradt.

Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.

Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája irva:

«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.

A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.

Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.

Az is összeölelte, csókolta, a mellett szertelen jó kedvvel kaczagva.

– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!

– Hogyan tudtad, bátyám?

– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?

– De még meg is vertek.

– Azt is tudtam. Csak egyszer?

– Az apám ütött meg.

– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.

– De szomorú dolog ez nagyon.

– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?

– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.

– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha! Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az, hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem, mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal, meg foghagymás piritóssal.

– Felváltva!

– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.

– Az igen természetes.

– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit magaddal hoztál?

– De bizony még akarok hozni valamit.

– No, csak valami fölösleges dolgot ne.

– Feleséget akarok hozni magammal.

– Feleséget! Asszonyt?

– Még leány.

– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk! Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe beleszerettél, a kit el akarsz venni?

– Tökéletesen ilyen!

– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget, hogy majd az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegy asszony volt, szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az utikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy distichon kiadja, de ő nála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárczámban, hallgasd meg:

«Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz és nagy, Szélvánkos, ridikül, theafőző, pájdli, neczessszér, Uti bukét, ibrik, kávémalom és repülő só, Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó, Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő, Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné. Hála Istennek, complett a schwere bagázsi».

Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.

Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.

– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?

– Természetesen.

– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod. Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva. Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi verébbel.

Manó tapsolt örömében.

– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!

– No, hát hozd bele minél előbb!

HOL VAN A MACSKA?

Tehát már minden szükséges dolog megvolt, a minek egy szerencsés házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadás, aztán meg egy nádkunyhó, a minek a tetején van egy fészek kilencz nádiveréb fiókkal. Mi kell még hozzá? «Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tuczat főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…»

(«Sohse számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után láss!»)

… és végül a menyasszony.

Ezt azonban szöktetni kell. S az a nagy tudomány.

Mikor Manó Bécsbe visszakerült s a legközelebbi éjjeli ablakparádé alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. A mint az egyik bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot, hogy csak az oltár-lépcsőn keresztűl lehet a leányához eljutni. A ki kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. S akad ilyen is, gazdag, de rücskös.

Innen nem szabadít ki más, csak a szökés.

De ez minálunk nem olyan könnyű.

Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás, hogy a mariahilfi-utczából a bástya-utczai házig eljusson Lizandra, az ott folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álczát kell felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejes kantákkal a kezében minden kapun beénekel, máskor mosónő lesz, a ki hosszú rudra akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piaczról hazatérő szakácsné, nagy kosárral a karján, a minek a födele alól kilóg a csuka úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kiséri egy öreg klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel az orrán, régi módi capucheonnal az arcza körül. Ez a mama. Lizandra arcza ki van festve barna pirosra, koczkás zöld kendő, vagy bodros fehér főkötő van a fején, fekete álhajjal.

Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, a kivé átváltozik, a mint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen ismét ugyanazon álczában tér vissza, kísérve a lakásáig a zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.

– Már most hát idehallgass, hogy mit csinálj, oktatá a kedvesét a bölcs kisasszony. Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a bástya-utcza sarkán fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a torony-utczában. Mikor ezt az én zöld koczkás kendőmet meglátod, meg a piros máslis czipőmet, s hallod a hangomat, hogy «Kauftz a gutsz obersz!» akkor előbukkansz, flanirozva. Husz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd; ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit is növekedjék, kivált a sarokkanyarulatnál. El fog taszitani maga elől, s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: «süket vagyok!» Hanem így tégy. A mint engem meglátsz, rám kacsintasz «ej, de kaczki leány!» aztán meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz, ismerősnek látszik előtted az arczom, elárulod a szándékodat, hogy visszafordulj és utánam jőjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet rád ismerni, a jó barátságot felujítani, visszatartóztat, hogy meg ne láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a bástya-utczán! Majd elmondja nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami ilyenformát, a míg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán utadra ereszt, de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem térsz-e vissza? Te azonban tovább mégy s hátra sem nézesz többet, hanem bekerülsz a torony-utczába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota kapuja alatt, a mint tejet mérek meszelylyel a szakácsnéknak. Akkor aztán felülünk a bérkocsidba s vágtatunk, a merre nincs a világ bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?

Manó tökéletesen megtanulta azt.

Csak egy aggodalmát akarta még még elmondani.

– Dehát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a világba? paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya átkától kísérve?

A leány megsímogatta a fiú fejét.

– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én te veled, a hová te viszesz, s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem engeded, hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudevillet (próba nélkül), mint a hogy ezek végig játszták a maguk vígjátékát. A cselszövény tökéletesen sikerült.

Sáromberkyné épen úgy fogta el az utczán Manót, a hogy tervezve volt, úgy tartotta discursussal, hogy a tejes leány után ne sompolyoghasson s azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos házba, búcsút vett a fiútól s maga is odabandukolt.

Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó falépcső vezetett az ő szállásához, a hol ő napestig verte a zongorát, csak akkor hagyta abba, a mikor a két szállásból egymásba szolgáló acusticai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor aztán oda ült a «Dionys fülébe». De soha a grófné szállására fel nem ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi házában esténként, a hol aztán Sáromberkyné már nem volt zongoramesternő.

A delejes álom órái meg voltak szabva; tíz aranyos látogató csak ezek alatt nyert bebocsáttatást.

Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanúl a jeladó hívásra. Már a dél is elmult. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött, de az megint olyan hamar eltávozott.

Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély althangját hallja átzengni a hangközlő kürtön.

– Madame! Nem jön ma el a kisasszony?

– Micsoda? kiált vissza a mama elszörnyedve, hát nincs odaát a leányom?

– Én még ma nem láttam.

– Par touts les diables! Ez szép dolog volna.

Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a lépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadó terembe! Az inas eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs sèance; a somnambule nem jött ide aludni.

Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.

Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról, a ki ide tejet szokott hordani?

Az tudott róla felvilágosítást adni.

– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a madame számára.

– Kinek szól a levél?

– A grófnénak.

Tehát előbb a grófnéhoz kellett felvinni a levelet.

A boritékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely Sáromberkynének volt czímezve.

Ezt a leánya írta. A levél tartalma ez volt.

«Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek, ahhoz az ifjúhoz, a kit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól ismered. Tanussy Emanuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, a mire te tanítottál, vége. A pénzt, a mit ezzel szereztem, használd békével és élj nyugalomban, ne törd magadat tovább a világgal való küzdésben, nekem lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak, de a kedvesemet még jobban szeretem s megyek vele örömbe, bánatba. Isten veled. Lizandra».

– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! dühöngött Sáromberkyné a levél olvastára, a minek a tartalmát a grófnéval is közölte. Én tanítottalak csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony te egy quietált hadnagygyal szököl, – ha már szököl, a kit apja anyja elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem bolonddá nem tesztek.

Rögtön szaladt, fiakkerbe dobta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott lakott Ponthay Gil Blas.

Ez volt legindokoltabb gyanujának tárgya.

Nem kérdezte, föl van-e már öltözve? nem borotválkozik-e? betört hozzá.

Az pedig épen borotválkozott.

– Hová tette ön a leányomat? rivalt rá még az ajtóból.

A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre a szóra, az egyik orczája még fehér volt a szappanhabtól.

– Mi történt a leányával? kérdé elförmedve.

– Elszöktették! Ön tette azt! Hol van? Adja elő!

Szegény Gil Blas, ha tüzértiszt nem lett volna, sírva fakad.

– Én szöktettem el? Én? Hiszen most borotválkozom.

Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést, letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak, s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy lássa az asszonyság, hogy ő nála egy csepp elszöktetett leány sincsen. «Szégyen, gyalázat ez! hát így kell vigyázni egy anyának a leányára?» (Még utoljára neki állt feljebb!) Utoljára olyan krawallt csaptak, hogy pinczér, szobaleány mind összeszaladt, azt hitték, egymást ölik.

– Megálljon madame! Én tudom, ki cselekedte ezt az alávaló árulást! mondá végre a kis gróf. Így bízzék az ember az atyafiaiban. Ne nálam, hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Oh én bolond! Még ő rá bíztam a titkomat! Jőjjön madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt megyünk oda. Megállj, te áruló!

Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke.

Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan s kényszerítették felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, a mely árva fejét terheli.

Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e megtámadás és felöltöztetés alatt s nem volt más felelete rá, mint «kolosszál!»

– Kolosszális gazember vagy! üvölté a fülébe az unokaöcscse. Én neked elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a világ csábjai ellen, s te magad oda mégy s elcsábítod! Becsület ez?

– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! menté magát a nagybátya. De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női ártatlanságot, a kit a fiú őriz, az apa csábítsa el.

– Micsoda apa?

– Nem az enyém, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk megtalálni.

Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt. Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófné lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában fáradozott.

«Rontsunk rajta!»

Most aztán már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajvívó) jelent meg a gyanusított leányrabló szállásán, a hétválasztó fejedelemnél.

Adalbert gróf pedig épen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.

Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A tragicai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy elvetemedett apa, a kit a fia és az unokaöcscse leczkéztet, míg egy kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a leányát.

Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes ártatlanságát.

– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem vállalok. Nem mondom, hgy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez, én nem vagyok hypocrita; de hőstettekkel, a miket el nem követtem, ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy concursusban, melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, a ki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind felbillentünk. Hát nem jön ön rá arra a gondolatra, madame, hogy a ki önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom, – az a Simphorides herczeg.

Most gyult egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában. Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.

Nagy volt az elkeseredése.

A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb czélból ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herczeg egészen fölöslegesnek találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre szint vallott s megmondta, hogy ő egészen aranyból van, a mihez hozzányúl, annak is mind aranynyá kell változni.

– Menjünk hozzá most együtt mind a négyen és vonjuk őt számadásra!

Ezt indítványozta maga Adalbert gróf.

Az indítvány végre is lett hajtva.

A herczeg saját palotájában lakott. Épen dejeunernél ült; maga volt a dúsan megrakott asztal előtt.

Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsájtva hozzá. Mind jó ismerősök, de különösen a Sáromberkyné, régibb és ujabb jó időkből.

– Hum, hán, ha! fujtatott, a mint a vendégeit csoportostól felvonulni látta. Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok hallani addig, a míg reggelizem! A ki nem akar velem tartani, nézhet, de hozzám nem szólhat.

– Herczeg! szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a koloszsz elé Sáromberkyné, a leányomról van szó.

– A leányáról? kérdezé a nehéz férfiú. Hát van a madamenak leánya?

– Igen. A somnambula a bástya-utczai házból.

– Áh! Hát az nem a grófné leánya.

– Nem. Az enyém. A herczeg egy levelet írt a grófnénak.

– Ahán! Egy levelet. Ugyebár madame! a somnambule minden titkot kitalál, a mi mások leveleibe van írva?

– Nem volt erre szüksége. A herczeg mindennapos látogató volt a sèanceon, elmondhatta neki szóval is.

– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a rézfüggöny. Nagyon erélyes leány volt. Hum!

– A vége az lett, hogy ön elszöktette a leányomat.

– Hán! hán? Én elszöktettem?

– Igen, herczeg! hangzott quartettben ez a vád, mind a három Ponthay gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.

– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madamehoz. Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni, unalmában? Hán?

– Itt van a levele, a miben tudatja velem, hogy itthagy.

– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve volna ilyen betűkkel tele tetoviroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike? – Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volèes! – Hisz azt ellopták tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el? Itt van. Tanussy Emmanuel.

– Tanussy Emmanuel! kiáltá fel mind a három Ponthay gróf.

Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herczeg s egy pohár chablis-t öntött utána.

A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a szöktetőre.

– A háládatlan! kiálta fel a Nagy Mogul.

– No nézd a mendikást! szörnyűködék a Don Juan.

– Az imfámis áruló! pattogott a Gil Blas.

– Dehát mit keresi ilyenformán madame mi rajtunk a leányát, hán? kérdé a herczeg.

– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány, hogy engem hamis nyomra vezessen.

(Hiszen ő tanította arra, hogy mindig mást kell mondani, mint a mi igaz.)

– De én elhiszem! kesergett a Gil Blas. Kitelik tőle az ilyen gonosztett. Ismerem én ezt a ficzkót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha gavallér ember. Ne féljen madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját vagy micsodáját? a leányát!