Part 12

– Rendes időközökben.

– S vajjon mit szoktak meggyónni a kópék?

– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a paternek.

– Hát öcsémuram is épen ilyen istentelenkedést művelt-e?

– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek, én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra, erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

Ezt is harsány nevetés követte.

– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért, mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje, a mit gondolt.

– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit oda értettem.

Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés hangján emelé szózatát e sulyos vádra:

– Hisz akkor kegyed atheista! vallástalan! Isten- és Krisztus-tagadó.

Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész arczába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden, a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és mulandó beszéd.

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra, a mit hosszában csupa papok ülnek végig.

Nagy zivatar zúdult a fejére.

Decebál el akarta ütni a dolgot.

– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül, s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a «credo?»

Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A «Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak, a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»

Nem fogadott szót neki. Kinyujtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.

– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság és egy nagy ellenmondás.

Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire tapasztotta a tenyereit.

– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!

S azzal kiszaladt az étteremből a mamsellel együtt.

– Fiu! kiálta Decebál Manóra, eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.

Az esperes nem engedett.

– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.

– Sőt a szamarakén át! kiáltá Decebál, mint Bálám idejében.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt. Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal, az irástudókkal disputált.

– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett, azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»

– No, jól van. Elég volt! mondá rá Decebál.

– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.

– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!» biztatták minden oldalról.

Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta, kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus! Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész főcurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a tiszántuli Melchizédechet.

– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a poharaitokat!

A mire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.

Galgai Jancsi pedig rákezdé.

– Uram, uram! tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden odakiáltva a felemelt pohárnak.

– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!

Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a megtisztelt felugrott a székéről s sietett elébb a főasztalnál ülő patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.

– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az embert, a kit ki nem állhatsz?

– Megállj csak, súgá az, várd el, mi lesz ennek a folytatása?

Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a contratoastot.

– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre, tiszteletes Baksavári Antal uramra.

Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja, annak a részén volt.

De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.

– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti lelkész!

– Miért nem? kiabált vissza az ellentábor.

– Mert canoni hibája van.

– Miféle canoni hiba?

– Megcsalta a jegyesét, otthagyta esküvő előtt.

– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való korteskedést, a mit Nyeles követ el.

Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az, ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék! Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot. (Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a credóból.

El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves pajtása rendezett a számára.

Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni, hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a pörcsináláshoz!

Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment meglátogatni.

A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt, ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még fogja el útközben és térítse vissza.

Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton, hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem lehetett utólérni.

Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, a mihez csak a pap hiányzott, meg a közönség.

A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz, pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még egy kutya sem ugatta meg a látogatót.

Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok, pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a szobában?»

Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.

Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak, mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat is odarakhatta.

Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.

– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez kapott.

– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német «Grasteufel»-nek nevez.

– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette könyörgő módra a két kezét.

Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a szavait.

– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre, páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen feledve minden.

– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután, hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»

Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?

A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.

Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.

Ezzel még meg is nevetteté.

A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő, mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is gondolta volna!

Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan visszautasította.

– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt ihatnám.

– Hát miért nem hozat? kérdezé tőle Manó.

– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a görögnél.

Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.

Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett éhezve.

Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól is esett! Ez az igazi nektár!

– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.

– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson magának, ha ezt rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.

– Rengeteg pénz kéne ahhoz.

– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva, kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.

Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt, mikor a markába tekintett.

– Hüh! hisz ezek sárga csikók!

Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.

– Arany ez? ugy-e Dorka?

– Jézus Máriám, tíz arany! No már ez nagy eset!

Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.

Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.

Hanem az öreg meg fogta a kezét s visszatartá.

– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?

– Gyermek dolgok azok! Ki tartogatná emlékében?

– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a miket maga ellen vétettem?

– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.

A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó hangon kérdezve:

– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen vétettem.

– Tudom. Még azért is, a miket a gyermeknek az apja ellen vétett ön.

– Hallott már valamit?

– Csak néhány szót, de abból sejtem az egészet.

– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben. Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak el.

Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára, de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja neki.

– Mesebeszéd ez mind!

Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!) mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a Bálám szamarának!

Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani.

A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett: Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»

A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel fogadták: «itt jön az új apostól!»

– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes. (Épen nagy zsinórt húzott be.)

– Meg, volt az egyszótagú válasz.

– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én botomat tetszett magával vinni.

– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr, tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.

Decebál nem hagyhatta szó nélkül ezt a felmagasztalt erényt.

– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával osztogatja az ajándékokat.

– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.

– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge aranyakat?

– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a «szivattyu?»

– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat kifizetni. Még kiskorú vagy.

– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra szokott kölcsönözni.

– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust szeretném ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.

– Pedig ismerheted, Ponthay Adalbert grófnak hivják.

Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy össze nem tört.

S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá neki:

– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam, mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki vissza fogja fizetni.

Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki fizetni, az utolsó forintig».

Manó ezzel megfordult a sarkán s kiment a kártyázószobából.

A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.

EXODUS.

Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől. Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.

A mint másnap a vendégek eltávozának, odahivatá magához Manót.

Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt. Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.

Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor belépett. Nyilván nem ért hozzá.

– Itt vagyok, apám.

– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.

– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem akarok én új sectát alapítani.

– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.

– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.

– Már micsoda frivol beszéd ez megint!

Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.