Part 11

– Jaj tens ifju úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni; az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá «kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták, hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni, hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám, mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták, hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett. Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek, felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj, lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról, de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap «Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba, ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó herbatejet fodormentábul, hogy…»

De már akkor aludt az Emmácska mélyen.

Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János, Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni, töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták, már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára. Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

– Nos, hát szép vagyok-e ma?

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Oh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.

– De hát ez a Kofputz?

– E nélkül még szebb volnál.

Ettől a szótól aztán eltört a türelem-mécses cserepe.

– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt, kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám. Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem voltál…

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett strucztollból.

– De édes anyám.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi? Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert visszapattan róla…

Csak épen, hogy felnyitotta a száját…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy a szemedbe mondja?

– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdunak. Hát még mit vétettem?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem, hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!

Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.

– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.

No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár volt a fogadásról megfeledkezni.

Most már jónak látta az apját felkeresni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.

Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi teendők iránti elhatározását.

– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó és illendő magaviseletet tanusíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a templomba.

Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az utczán várt férfi és asszony.

A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.

Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána; kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt nagy urak vannak!»

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő» odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyrumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikácio.

A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asszony a schveizi mamzellnek:

– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?

Hanem azért mégis: «der Kanali: infame!»

Hát aztán a prédikácio is csak elment a maga útján.

A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez te rád talál!»

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.

Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.

– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt mondá neki:

– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanitó kezét.

– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi úgy-e?

– Hát rám ismertél?

– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?

– Itt vagyok kosta, Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: «jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»

Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, a ki szereti.

Ebben az «otthon»-ban!

– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi czimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak, hogy keresse fel az úrfit és hivja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője? pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!» s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét kifejezni.

– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még attachéekkal is.

Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután, egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett. Igazán szerencse. Ott van aztán jó kedv, pattogó élcz, adomamondás. Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel, ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet, hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál, mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.) De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is meghallhatták s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg: megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad neki bort inni.

– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jó kedv, különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak, hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.

Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?

Manó fidélis modorban válaszolt.

– Jártam bizony, mert muszáj volt.

– Persze, hogy pápista templomba?

– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.

– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?

– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.

Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.

– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos ritusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az esperes ur.