Part 10

– Hisz ez épen a titka az egész büvészetnek, a mi nélkül az egy furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni, vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak, be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én anyám.

– Azt is kitaláltam.

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik, mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– S tetszik neked ez a komédia?

– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál, de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni, vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Hát legyen az. Senkinek sem teszek vele kárt, ha megcsaltam.

– Csak magadnak.

– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi becsületünkre válik nekünk lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen, ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak. (Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem, mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani: «Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni, hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét. Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?

– De ez álom.

– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az én nőm.

A leány elszomorodott e szóra.

– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen kimondani.

– Én egész hitemmel mondtam.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz? Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom, hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az anyád el fogja hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így. Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit, s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s akkor szabad ember vagyok.

– És koldus.

– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben. Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba. – Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.

A leány elkezdett zokogni s csak annyit rebegett:

– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?

Megvolt az eljegyzés. – Hozzá megy.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?

– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. – Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja. Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted hagyom el a tiszti pályát.

A leány sohajtva mondá:

– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?

– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba volt fonva.

AZ ÉDES OTTHON.

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel, termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva, hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.

– Jól van. Tégy zárt a szájamra.

A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni. Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.

– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»

Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel Zsüliett!»

A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés, szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab i xakt, kommst her!

– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi, beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt magyarul beszélni.

– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.

Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt, a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba? Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz, hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind válogathat «ő» a fia számára.

(Hiszen épen azért jött most ide Manó!)

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az apám vett feleségül?

Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.

– Úm möglök (unmöglich).

No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és taszigáló karok közül.

Erre Sára asszony fontoskodó arczczal mondá francziául:

– Ton pér e boku pér avek.

Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.

Iparkodott szabadulni a boudoirból s ment az apját felkeresni.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató? vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött: a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak. Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, melylyel az atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett, maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a jegyzőnek az informatiót meg nem adta.

A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.

Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid mondattal:

– Szép tőled, hogy hazajöttél.

– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja kezét.

– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján. Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

Manó hasonló ünnepélyes tenorból felelt meg.

– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes szavaidat.

– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott már az anyád?

– Már meg is házasított.

– Itthon fogsz maradni?

– Egészen rendelkezésedre állok.

– A lemondásodat beadtad már?

– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te érzületeddel ellenkezik.

– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. – Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.

El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból kimaradt, a konyhai körök sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa, a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Hát jól van, meséljen Dorkó nénő.