Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXV. KÖTET

A KIS KIRÁLYOK. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIS KIRÁLYOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

THONUZÓBA SÍRJA.

Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni Thonuzóbát. Választhatott közülök.

De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak? Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben találják meg; de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül későbben akadnak rájuk.

Dehogy várta be Decebál, a míg Mánthay Móricz nekifekszik a háromlábú szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az egyezség aláirása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig, útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat meczenzéfit, (ezek a magyarhoni általános utászok) s Vakandi Anonymus vezetése alatt hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.

Csakugyan igaz volt mind egy szóig, a mit a tudós földbuvár elbeszélt. Ott a magas hegygerinczen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori czölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaujban. A pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket, a honnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha kijönnek, messze szétnézhetnek a világban.

Az őserdő köröskörül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői: kavicscsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, a mitől elment a kedve a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.

A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán, hogy a czölöpsír bejáratának nyugot felé kell lenni, a hogy a keresztyén templomok, kápolnák szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.

A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az akadályoktól. Sok százados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket lőporral szétvettetni, a mik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, daczára a fagyökér erőszakos furakodási tudományának, mert a czölöpzet és a földtalaj között még egy vastag mészkéreg volt, s ha azt is át birta fúrni egy makacs gyökérszál, a mésztől megedzett veresfenyőczölöp lapján elszakálasodott, át nem birt hatolni.

A meczenzéfiek eleget pöröltek e közben Vakandival, s Decebálnak is iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldalon jóformán szabad: ott csak a boróka bokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van a sír bejárata.

A meczenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak; németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyien a magyar szabadságharcznak a legelső és a legtovább kitartó harczosai; németek, de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a világon meg nem érti.

Decebál is tudott németül (a mennyit illett), de amolyan nagykállói accentussal. Hát így természetesen ha az egyik azt mondja: «nix» a másik meg «nüscht», hát akkor meg a «semmi»-nél is innen maradnak.

– Csak csináljátok, a mit a tudós parancsol.

Pedig hát a meczenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már egyszer voltak itten valami hat esztendővel ez előtt, ugyanezt a dombot felbontani; de akkor ezt a munkát a tulsó oldalon végezték.

Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy «lodeger Hond».

Végre megtalálták, a mit kerestek, a czölöpsír bejáratát. Ez is mesterséges munka volt. Vastag tiszafa-tzobrok keresztbe és hosszába rakva, mint egy boszorkányláb, vagy a hogy a gyermekek nádszilánkokból csinálnak magától megálló keresztet; egyik tzobor a másikat köti. Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtől hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most aztán fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák, erősebb závár volt az a Brahma-lakatnál, s napokat vett igénybe a kibontása.

A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, a melyre a két szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett hevenyészve s tizenöt sütőkemencze lett felállítva, a miken csupán a «levelensültet» készíti harmincz erdélyi menyecske, a ki érti ennek a titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen vállalatra.

Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghivottak közül el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus irás, az nála nélkül el nem olvastatik.

A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a tiszafa-tzobrok szétváltak, s a czölöpsír föltárult.

De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, a mint az első bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.

– Hohó! kiáltá fel Mántay Móricz, ez humbug! Ezt én látom; de még sem hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, a kik nyolczszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind egy halomra dültek volna.

– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek, válaszolt a skeptikus kétkedőnek a sírok buvára, s azzal kezébe véve a szurok fáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott czölöpsírba.

S ezúttal a régiségbuvárnak adott igazat az empyricus tapasztalat.

Azonnal meg lesz magyarázva az egész csoda, csak hadd kezdjük az elején.

Legelőbb is a czölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy valóságos ezredévre való alkotmány, ez nem lehet hamisság.

A sírüreg hosszukás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan egymáshoz rótt vastag veresfenyő-czölöpök képezik. Az üreg közepéből egy öllel át nem érhető égerfaoszlop emelkedik, a minek felső végében fut össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi harántfekvő mestergerenda, s ezekre vannak aztán végig rakva a tetőzetet képező szarufák, úgy, hogy ez a földalatti építmény, mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.

Ahhoz a középső oszlophoz van hozzá erősítve vastag rézlánczczal a paripa csontváza; ez a láncz tartja az egész csoportot egyenesen fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porczikái annyi század alatt egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült reczével, az ezüst megmaradt, s a vázat összetartá.

A lovon ülő két csontváz épenmaradásának is ez volt a titka. Az öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyok, a mikkel azok gazdagon lehettek kihimezve, úgy átfűzték a csontok izületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát.

A mint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz egész archæologiai dicsősége. A tudóstársaság képviselői, mint egykor Columbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei, szerszámai, csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. «Mi volt ez? Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperecz? Dehogy! Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem: őspénzek, celta mintára.

Decebálnak a könyek peregtek alá az arczára. Olyan rendkívüli indulatok, a minők a férfiszív jegeczéből is ki tudják olvasztani azt az áruló nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a nagy öröm, a kegyelet, a kigunyolt törekvés teljes diadala, hangos zokogásra birta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak szemét is elülte a köny; – nyolcz százados tragœdia sírból feltámadó titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott bepillantani s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános volt az elérzékenyülés!

– Nem! Nem könyekkel sírunk a zomotornál! ordított fel Horkázi; kövessük őseinket, a kik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel arczaikat, vérhullatással siratták meg őket!

Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kinálta rendre mindenkinek; de nem talált pártolóra, a ki elkezdje ezt az ősi módját a gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orczáinkat, ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ős magyar dalt, a mely így kezdődik: «Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső unokád!»

Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat. «Senki se tegye be a lábát az üregbe, a míg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat az egész csontváz!»

Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson kandikált be, míg néhány várakozásterhes percz mulva ismét megjelent a sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e meghívó szót:

– Barátja az erénynek, ön bejöhet. Többi várjon.

– Le a sarukkal! kiabált Horkázi. A csizmákat le kell húzni, mikor a szentélybe lép az ember.

– Nem kell lehúzni, veté vissza Vakandi. Ez a szemita fajoknál szokás!

Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult, külömben is úgy illett, hogy duzzogjon, a midőn az antagonistájának ilyen triumfális napja van. Neki állt a jó meczenzéfi földmunkásoknak, s azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az «Attila nótáját». A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a tactusverő áldozár körül quartettben ezt a verset:

«Kalpag helyett egy piczi Posztóbul készült miczi Fedi fejét mindennek, A német oka ennek!»

(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)

Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe lépett. A nyolczszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még csontváz korukban is mily dicsőségesek.

– Azért hivtam önt legelébb be, barátja az erénynek, mert ön tudni fogja jól, hogy mi az a legfőbb kincs, a melyet mi itt e helyen keresünk. Ez a két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd disputáljon. De nekünk azt a hártyára irott «szer»-t kell megtalálnunk. Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, a míg az ideje el nem jön.

Decebál azt mondta rá: «a lelkemből beszélsz, atyámfia!» s azzal ő is hozzáfogott a széttekintéshez.

Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve, még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mind a három úgy keresztül-kasul volt tüzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat lőttek a sírba, melybe a hőst sülyeszték, hogy ne menjen a «nap mezejére» sebesítetlenül s midőn a halottat, lovára kötve, hű menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a bucsúztató nyílzápor a hű társ és paripa életét is kioltá egyszerre. Ez alkalommal a hős maga is élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű boszúérzet tölthette el Decebál szivét a kegyetlen Árpádházi király ellen, a ki ezt az itéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze után! Ide jőjjetek tuhudúnok, szyttya unokák! itt van az áldozat egész alakjában! ehhez járjatok búcsúra!

A hős fején arany sisak van, hegyes végű, elől orrfedővel és állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a férfi-váz karcsontjain szintén arany kösöntyűk vannak, a mik még az őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő diadém és a nyakcsigolyáit körítő láncz már későbbkori byzanczi munka. Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel oda van szegezve a fejéhez, a hogy egy nyíl keresztül ment rajta, ez világosan bizonyítja, hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve, épen úgy a ló zablája, a mit még most is a fogai között szorít, az ezüst láncz az állkapcsát erősen hozzá szorítja a koponyájához. Szerteszét hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből, ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, a min nincs sem kép, sem irás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, a miken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyukkal. Ez a pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány cultusra szolgáló szerszámot, a király törette így össze. A mint ez az üst a czölöpfalhoz volt támasztva, az a taplószerű sárga gomba, a mi a föld alatti faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzá tapadt a czifra párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki tagadná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?

Világra szóló kincsek ezek!

De míg a két tudós academicus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik, Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami rejtett irás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papirusz-levél vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártya-levélről van leirva. Az nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az arany sisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? onnan sem került elő.

– Ilyenkor engem a divinatio szokott czélhoz vezetni; mondja Vakandi. A fantazia átveszi az itélő tehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van, hogy a midőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára irott «szer»-t a király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda rejtette el!

És ime, a mint Decebál hozzányult a csontváz állkapcsához, a mit a sisak kapcsolója fentartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy kicsiny arany szelencze.

Reszketve nyitá fel. A hártya ott volt! S a hártyán rajta az irás.

Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem lakik! S tagadja még valaki a prófétákat!

Decebál a kezét akarta megcsókolni Vakandinak, de ez nem engedte.

– Itt van! Megvan! olvasd!

De Vakandi, nem hogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre irott betüsort meglátta.

– Meg vagyok szégyenülve! hebegé. A diadal napján győzetém le egy megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az én általam ismert őshunnus jegyekkel van irva, hanem azokkal, a miket Horkázi fedezett fel, mint székely szyttyabetüket. Ő előtte kell porba borulnom. Hogy ezt megértem!

– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba; vigasztalá a tudóst Decebál. Úgy van ez, hogy a te hunn irásjegyeid a köznép által használt irásmódot képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű czifrább irásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hunn alphabet.

– Úgy lesz! nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg ajtaján s oda kiáltott Horkázinak:

– Páter! Hagyd abba a virginálást. Siess ide. Hunnus irást találtunk!

– Hunnus irást! hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd elesett a hosszú reverendájában! Olyant, mint ezen a barkóczaboton van?

– Épen olyant!

– «Mene! Tekel! Fáresz!» Czoki Salmanassár király! üvölte diadalmámorában a főpap s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat, törte magát a sirüreg felé. «Hol van az a szent irás?»

– Ne ordíts! horkanta rá Decebál. Nem kitrombitálni való ez. S hogy egészen biztosítsa magát az iránt, hogy a pap halkan ereszsze a szót, átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket a betüket?

– Hogy ne ismerném. Az «én» szyttyabetűim. De sötét van itt, nem látok olvasni.

– Tartsd ide neki a lámpást, Vakandi!

Ez a megalázás, Vakandinak! Még ő tartsa a lámpást!

– Így sem tudom elolvasni. Nagyon aprók a betük.

– Tedd fel az ebszurkot az orrodra!

– Nincs itt a pápaszemem.

– No, majd mindjárt segítek én azon! szólt Decebál s kikiáltott a sírból: «adjatok egy karafina vizet hamar.»

A kinnlevők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palaczk vizet Horkázinak? Vajjon mi czélra használhatja ez azt?

Opticai czélra. A vízzel telt gömbölyű palaczk a leghatalmasabb refractor; láthatjuk ezt sokszor, mikor egy légy végig sétál a palaczk tulsó oldalán, akkorának tünik fel, mint egy cserebogár.

Vakandi az egyik kezébe fogta a palaczkot, a másikba a lámpást, Decebál oda tartotta a hártyairatot a palaczk hasához az egyik kezével, a másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóravalót eresztett az Ádám-almáján, a mit az leolvasgatott a hunnus irásból.

Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés! – Nem álom. Valóság. Nem képzelet. Nem fictio. Tény. Élő tanubizonyság. Fejedelmi alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, a mi gyapotpapirra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség nem férhet hozzá többé!

Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz s megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe szúrt hosszú egyenes kard markolatára volt nyugtatva: «óh drága ősapám!»

Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyülölködésüket, egymás nyakába borulának s össze-vissza csókolóztak, kölcsönösen elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.

– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szyttya-irást!

Végre megegyeztek abban, hogy Vakandi a Mózes, Horkázi pedig az Áron.

Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában, hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe elkürtöljék; mert, ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, a mi Magyarországon a rendes trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolczszáz esztendeig rejtegesse ezt az igazságot a fogai között.

Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát ebben az üregben: a két académikus is.

– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról soha senkinek nem szóltok, a míg én magam azzal föl nem lépek.

Szivesen vállalkoztak erre az esküvésre s tartották felfelé a három ujjaikat.

– Nem így, urak; tiltakozék Horkázi. Itt e szent sírban nem esküdhetünk római szertartás szerint. Az ős szyttyák, mint Herodot irja, akképen esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak és azt megették. – Hol van egy eb?

Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.

Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési módját indítványozta, mely szerint egy palaczk vizet kiisznak az eskütevők s aztán a palaczkot összetörik.

– Palaczk vizet kiinni! Szörnyedt fel Horkázi. De inkább kutyát pörkölök.

Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihuzva Thonuzóba hosszú kardját a földből.

– Esküdjünk, a hogy a szigetvári vértanuk esküdtek; kezeinket erre az ősi kardra téve.

Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiu, a Decebál által kinyujtott pallosra téve tenyereit, hangosan utána mondá a nehéz esküvést, hogy az egész hártyairásnak a titkát senkinek el nem árulja.

E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett hivni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.

Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen eldughatók. Egy-egy ezüst vagy arany edényt dolog volt félkézzel fölemelni, mind tömör szyttya munka volt az, nem holmi filigrám művészet.

S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán a bogláros övvel, a miről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereczcsontjára volt nyugtatva az asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt átkerítve, egész csontalkatát befödte az aranyfonálszövet nyakától térdig; zománczos öve (a mi arra mutat, hogy a legujabb 1100-beli divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.

Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket képvisel, nem is tekintve annak a tudományos buvárlatra való nagy fontosságát.

Mit fog ezzel Tanussy Decebál kezdeni?

Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr s kigombolva a felső kabátját, hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat hangoztatá:

– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár alá veszem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető harmadrész kiadassék.

Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezuttal.

– Thonuzóba harmadrészét!

Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad föltalálni, abból is harmadrészt követel a fiscus.

De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két marokra fogta s oda állt a sírüreg nyilása elé.

– Hozzá ne próbáljon nyulni senki kutyafülű fia az én őseim hagyatékához, mert ketté hasítom!

Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette s karjaiba csimpajkóztak, a főfiscus is hirtelen ott termett és capacitálta.

– Non stultisas, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten ide zárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No, csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem inventarium szerint præter propter felbecsülik a holmikat, s a mi ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus: az ereklyék maguk mind neked maradnak.

– Hát hiszen én is úgy értettem; rebegé az ijedtéből helyre ocsudó Rézkuthy. Dehogy akarok én innen valamit elvinni.

– No az már más! mondá Decebál, oda adva kezéből a rozsdás pallost Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. Fizetni – nem bánom. De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius kincseit kinálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót, mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? fizetem a harmadát azonnal. Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a királyi fiscusnak.

– Az nem megy ilyen brevi manu, szabódék Rézkuthy. Én nem érzem magamat elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni. Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megitélni, hogy arany-e vagy réz a sisak, a mit látok?

De ez meg már épen érzékeny részén találta Decebált.

– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még Thonuzóba sisakja réz!

Vakandi megnyugtatá.