Part 19

– A kivel ezelőtt tizenöt esztendővel hirbe hoztak, a mikor még legény voltam, akkor is vagy volt igaz, vagy sem. De hisz az már valami nagyszerű vén banya lehet azóta.

– Hát akkor a leányáért mégy oda! Az még fiatal.

– Ezer villám! Nem is tudod, hogy van-e neki leánya, s most féltesz egy leánytól, a kiről azt sem tudod, hogy van-e a világon?

– Tudom? nem tudom? Az nem kérdés. De ismerlek! Azt tudom, hogy miféle vagy. Azért mégy oly messze, hogy megcsalhass.

Decebálnak nagyon tetszett ez az ungorkodás. Nevetett rajta.

– Ezt bizony kitaláltad.

Sára asszonyt egészen feltüzelte ez az ingerkedő nevetés. Már két zsebkendőt összetépett.

– Hátha én is olyan pénzzel fizetnék meg férjem uramnak, mint a milyennel ő kegyelme fizet nekem?

– Hahaha! Kaczagott Decebál. Ugyan tedd meg azt egyszer, kedves galambocskám! Kit válaszszak ki a számodra? Jó lesz Bakala Peti?

– Azt mondom: dühbe ne hozz, ember! Mindennek van határa. Nem tudod, hogy mire képes egy asszony, ha elkeserítik?

– De szeretnék egyszer olyant látni. Az én feleségem, mint világ rózsája.

– Hát igen. Ha te úgy, én is úgy. Szeretném tudni, hogy mért kellene csak én nekem megtartani a hűséget, másnak nem.

– Ugyan hogyan kezdesz hozzá?

– Még nem tudom, de majd megtanulom.

Decebál még jobban kaczagott.

Sára asszony aztán, mikor látta, hogy a fenyegetésének nem hisznek, sirva fakadt.

– Ez a jutalmam azért, hogy olyan nagyon szeretlek.

– Hát ne szeress olyan igen nagyon. Az sem jó. Lásd: az Emma is azért szökött meg tőled, mert agyon boszantottad a szereteteddel.

– No, hát nem foglak benneteket szeretni. Kutyavér! Az apja is olyan, mint a fia. No, hát hagyjatok itt mind a ketten. Nem szaladok utánatok. Nem bánom, ha egyiteket megeszi is a medve, a másikat meg a féreg.

Decebál kiszabadult a credóból az által, hogy vendégei érkeztek: tuhutumvármegyei czimborák, a kiket a koltaligeti vadászatra meginvitált. Azokkal aztán félre vonult a pipatoriumba. Az asszony duzzoghatott magára.

Duzzogott is. Ebédnél egy szavát nem lehetett venni.

Úgy ült az asztalfőn, mint egy bálvány.

Decebál pedig csak azért is erőszakolta azt a themát. Mintha összebeszélt volna a vendégurakkal, folyvást arról adomáztak, hogy milyen víg mulatság esett néha napján azokkal az oláh fátákkal! De szépek is a lelkemadták! Idézték rá a költő versét. De az örmény nőkben mégis több a tűz! Igaz-e vagy nem? Decebálnak kellett dirimálni a kérdést.

Sára asszonyban csak úgy forrott a méreg. Egy falatot le nem nyelt az ételből, csak úgy tolta el magától a hajdu által körülhordott tálat.

Decebál e miatt még jobban kegyetlenkedett vele. Minden szava olyan éles volt, mint a peniczilus.

– De hol marad az a Bakala Peti? kérdezgeté több ízben. Hogy nem jön most, mikor legtöbb szükség van rá.

S a közben csalfán odamosolygott hunyorítva a szép asszonyára. Annak meg tüzes nyilakat szórtak a szemei, karikára nyilva, az ajkai szétfeszültek, a homlokát ráncz szelte keresztül.

Végre előkerült a Bakala Peti. Volt nagy rivallat a megjelenésére. Vadászathoz volt már egészen öltözve, nagy visszatürt szárú csizmákban, vadászkés az oldalán.

– Itt van Peti! Nem csuklottál sokat? Ugyan emlegettünk. Ülj le frissen. Még az ebéd közepén vagyunk.

Bakala Peti előbb a házi asszonynak kezet csókolt, aztán sorba «prenzált» az urakkal, míg a visszahozott paprikás csirkéhez letelepedék s csak azután kezdte el magát igazolni, hogy miért késett el ilyen soká.

– A vármegyeházánál időztem. Megtudtam, hogy a királyi biztos megérkezett, egészen váratlanul. Az okát is tudom. A curia itélete megjött a nagy felségsértési pörben, holnap hirdetik ki a vármegyeházán. Belizárnak tudtára lett adva a Judlium által, hogy a házából el ne távozzék, külömben mint szökevényt fogják letartóztatni.

– Nos! Nos! mondogatták minden oldalról, s a tréfás hangulat egyszerre komolyra változott. Mit tudsz az itéletről?

Ühüm! Volt ám esze Bakala Petinek, hogy azt mondja:

– Nem tudok többet.

Addig, a míg utól nem érte a vendégtársaságot evésben-ivásban, nem tudott semmit, más dolga volt a szájának, mint declamálni.

Csak a mikor az ötödik pohár szerednyeivel lenyomtatta a töltött káposztát, akkor rukkolt ki vele, hogy:

– A referendárius titkárától kicsaltam, hogy mi van az itéletben.

– No, hát mért nem mondod mindjárt? Mit kapott Belizár? sürgölé Decebál.

– Két esztendei várfogságot Komáromban, szólt Bakala Peti, egy tulipán formára hámozott hónapos retket dugva a szájába.

Az urak dörmögtek és a fogukat szítták. Csak Decebál veté oda, szinlett közönynyel:

– Ez nem is sok.

E felett aztán élénk disputa támadt, hogy sok-e vagy nem sok az a kimért büntetés. Egyik azt állította, hogy a bizony nagyon sok, egy fokos ütésért (a nyelével) Rézkuthy uramnak a hátára, talán meg is lehetett volna alkudni vele, annyi forintba, a hány nap a fogság. A másik azonban előczepelte a Corpus Jurist, s felolvasta belőle az idevonatkozó törvényczikket: «hominem regium verberantes». A ki a homo regiust megüti, fejét és vagyonát veszíti: még nagyon is irgalmas az az itélet. Végre Decebál megnyugtatott minden embert. Hiszen tréfa dolog az egész államfogság. Az ember, ha jól megkéri a Platzkomandánst, megfizeti a profoszt, olyan kényelembe teheti magát, mint odahaza. Az látogathatja, a kinek tetszik. Ott vannak a pensionatus tisztek, azok eljárnak hozzá délutánonkint preferánczozni: még vadászni is kijárhat velük a börtönből. Víg élet van ottan. «Magamnak is kedvem volna megpróbálni. Legalább két esztendeig garçon életet élnék.»

Még ez is Sára asszony boszantására szólt.

Megállj csak! Az ebéd vége felé Sára asszony asztalt bontott, felállt a székéről.

No, még egy utolsó nyilat akart a szivébe lőni Decebál: megfogta az asszony kezét s a vonakodót átölelve, ott tartá, mintha mutatná, hogy módjában van vele játszani.

– No hékám. Adj egy csókot, én meg mást. Így meg nem bántjuk egymást.

– Eredj már a kutyáidhoz, nem hallod, hogy csaholnak, utasítá el az enyelgést Sára asszony.

A késő őszi medvevadászatokhoz erre neveltetett vérebeket szoktak vinni, mert akkor a medve nem hajt már a lármára, úgy kell kihúzni az odújából. Decebálnak egész falkája volt mindenféle vadászebekből, a peczérek kihozták az illetőket az udvarra, s azok nagy lármát csaptak odalenn. Sára asszony igen helyesen utasítá a tárgyalást a napirendre. Az urak mind felkeltek s kedves egészségére kivánták egymásnak az ebédet.

Bakala Peti törte magát a vendégcsoporton keresztül, hogy karját nyujthassa a távozó háziasszonynak.

– Héj te Petykó! kiáltá rá Decebál. De felvadászcsizmáztad magadat! Pedig te nem jösz most velünk Koltaligetre medvevadászni.

– Miért nem? kérdezé az elhüledezve.

– Azt majd megmagyarázza neked a feleségem.

Azzal impertinens kaczagásba törve ki, fogta karon a legközelebb eső vadászczimborát s vitte ki magával a társaságot, a sinkoránokra terelve a beszédet.

Sára asszony a szobájába érve, úgy megragadta Bakala Petinek a kezét, hogy az szinte megdöbbent bele.

– Hát van igazság a földön? suttogá az asszony. Hát illik ez? Becsület ez? Elitéltetni egy ártatlan embert, két esztendei fogságra, s a míg azt bezárják, az igazi bűnösnek hegyen-völgyön lakodalom!

– Biz ez így van.

– Héj, ha én most irni tudnék! sohajtá fel az asszony.

Bakala Peti csak bámult.

– Hallja! Maga legjobban tudja, hogyan esett ez a gyalázatos dolog, mert benne volt. Megtenne nekem valamit, ha igen szépen kérném?

– Mindent, a mit csak ember megtehet, a nagysád kedvéért.

– Hát tegye meg azt, hogy menjen vissza rögtön a városba, keresse fel a kormánybiztost s mondja meg neki, hogy én szeretnék vele négyszem közt beszélni: fontos mondani valóim vannak. Ha meglátogatna holnap délelőtt a Tanusvári házunknál. Megértett engem?

– Tökéletesen értek mindent, lihegé Bakala Peti. Sejté, hogy itt egy nagyszerű árulásról van szó, a miben Medea, meg Jázon, meg az aranygyapju még egyszer szerepelnek.

Sára asszony pedig azért, hogy könyvből nem tudott olvasni, Bakala Petinek az ábrázatjából ki tudta olvasni, hogy az mit gondol most?

Ez most azt hiszi szentül, hogy a szép menyecske megharagudott a kikapó urára, boszúból be akarja záratni; és azután maga vigan szándékozik élni szalma-özvegysége napjait. Bakala Peti nem tartaná magát rossz vigasztalónak.

Ettől a gondolattól lépre ragadt Bakala Peti. Volt már ő neki az ilyen dolgokban tapasztalása. Megtörtént az már, hogy a legdélczegebb lovagnak a felesége is, ha elhanyagolva látta magát a férje által, keresett magának mondjuk, hogy «boszúállást». S e tekintetben Sára asszonynak teljes oka lehetett a panaszra. Decebál egyre kóborolt szanaszét az országban, a nélkül, hogy valaha a feleségét valahová magával vitte volna. Ezt a fitymálást egy asszony sem bocsátaná meg; hát még a kit a féltékenység gyötör. A féltékenység és hűtelenség pedig nem más, mint egy fának a gyümölcse, éretlen és érett korában. A míg éretlen, addig fanyar, mikor megérett, akkor édes.

– Egy szót se szóljon többet nagysád; elég: mindent tudok. Úgy bizhatja rám ezt a dolgot nagysád, mintha teljes instructiót adott volna. Mindenben a kezére fogok szolgálni. Már most csak egyet kérek. Adjon nekem erre a bal pofámra a drága szép tenyerével, egy izmos, de egészséges pofont.

– Mi a csodát?

– Egy olyan patent poflevest, hogy mind az öt ujjának a helye ott maradjon az orczámon.

– Minek az magának?

– Hát hogy tudjam urát adni, miért maradok ki ebből a házból örök időkre, s rá ne jöjjön valaki az igazi okára.

Sára asszony átértette az egész tervet. A szája mosolygott, a szemei meg szikráztak.

– No hát tartsa!

Adott is Bakala Petinek aztán egy olyan hatalmas pofont, hogy megcsendült bele a füle. Igazán meg volt vele elégedve.

De még Sára asszony is. Mert ki nem állhatta ezt a szemtelen ficzkót. Mindig viszketett a tenyere, mikor ennek a vakmerően hizelkedő, tolakodó, követelő pofáját meglátta. Csak a régi kivánságát elégítette ki.

– De már most, lássa nagysád, azt a rajtam ütött sebet meg is gyógyíthatná. Mondá Peti, odatartva a pirosabbá tett orczáját. Csókot akart rá flastromul kapni.

De Sára asszony nevetve huzta magát vissza.

– Jajh maga, mint a zsidó kocsisa, előre akarja a fizetést. Majd ha meg lesz szolgálva. Majd egyszerre!

Ez a szó «egyszerre!» nagy jelentőségű.

Bakala Peti belenyugodott. Volt hite a nők váltóképességében.

– Tehát magamat ajánlom.

Vette a kalapját és elsietett.

Az udvarra leérve, ott találta Decebált és a vendégurakat, kik a sinkoránokat mustrálták nagy szakértelemmel.

– Agyiő, pajtás! mondá Bakala Peti Decebálnak. Én sietek innen és többet engem a te házad nem lát.

– Mi lelt, Bruder?

– Hogy mi lelt? azt megtudhatod, ha a pofámra nézesz, s meglátod, hogy az egyik arczom pirosabb mint a másik.

Ott bizony még akkor is láthatók voltak a rózsák, a mik a szép tündér keze nyomán fakadtak.

Erre nagy nevetés támadt az egész társaság részéről. Ez megkapta a magáét!

Bakala Peti igen jól adta a lefőzött udvarlót. A kocsija ott állt befogva. A kocsisával rettentő veszekedést kezdett, (mint a féle megtromfolt ember, a kinek valakivel kell éreztetni a haragját). Az istrángszíj t. i. csavarodva volt felkapcsolva a kisafára! Fenyegetőzött, hogy elcsapja a marhát. Kikapta a kezéből a gyeplőt, rávagdalt a két sárgára (a minek az áráért három szolgabirónál van már beperelve) s elvágtatott, az egész társaság szerencse kivánatai közt.

Ez az intermezzo Decebál kedélyét enyhébb hangulatba hozta. Szegény Sárika! Mégis csak gyémántos, aranyba foglalni való asszony! Mikor az ura feldühíti, az udvarlót pofozza fel.

A mint a társaság, egy kis ebéd utáni séta kommotiót végezve, visszatért a kastélyba, Decebál sietett is felkeresni az asszonyát s igen gyöngéden bánt vele. A mit annál inkább is illett tennie, mert az asszony épen azzal foglalkozott, hogy az ő vadász kirándulásához szükséges mindenféle czókmókot összepakolja. Sára is igen nyájas volt már.

Úgy látszott, mintha az egy lecsapástól egészen megtisztult volna a levegő.

Csak arra kérte, hogy magára vigyázzon, a medve meg ne tépje. Gombostűt vigyen magával a kabát hajtókájába szúrva. Ez szükséges a vadászembernek, hogy ha szembejövő pappal találkozik, utána hajíthassa a gombostűt; külömben szerencsétlenség éri a vadászaton. Ő pedig maga az alatt, a míg Decebál Erdélyben jár vadászaton, el fog utazni Debreczenbe, s hazahozza azt a rossz gyereket. Bizony nem hagyja ott mendikásnak, ha maga Cálvinus János feltámad is, s az követeli magának.

Ebbe a szándékába Decebál is beleegyezett.

Többet aztán szó sem volt sem az örmény asszonyról, sem annak az esetleges leányáról, ellenben a bekövetkezett vacsoránál (a hol Sára asszony igen jó étvágygyal hozta helyre a déli mulasztást) csupa debreczeni kollégiumról folyt a discursus. Nem volt már titok, hogy az Emma oda szökött; az a gonosz utálatos Jancsi beszélte rá bizonyosan, a ki egészen elbolondította a fejét. Majd vissza fogja hozni a mamája, s ezentul kordában fogja tartani! A vendég urak mindegyike tudott valami tanácsot adni, hogy kihez kell fordulni a végett. A seniorhoz, nem: a contrascribához, de biz a rector professorhoz! azért sem; ez a conrector dolga. Hát a legrosszabb esetben ott van a superintendens, ha az sem, hát a coadjutor curator! Hátha a fiu erővel ott akar maradni? Mit mond az ilyen esetnél a Tripartitum? Eh mi köze a «mi» ügyeinkhez a Tripartitumnak. Mit mond a komjáti kánon? Hátha a «nagy botos» is beleszól? hátha a diákok «ad armát» kiáltanak? Nem tréfa az. Ha ez óta felöltötte a tógát az Emma, nehéz lesz abból kiöltöztetni!

Egyszóval, Sára asszonyt ellátták minden előre elképzelhető eshetőségre jó tanácscsal.

Aztán végre is, magával viszi az asszonyi arzenál leghatalmasabb fegyverét, az anyai könyeket, a miket már ez alkalommal is bőségesen ontott.

Ez most nem gondol egyébre, mint az Emmájának a kiszabadítására az emoreusok körme közül.

Abban egyeztek meg, hogy Sára asszony holnap reggel mindjárt útnak indul Debreczenbe. Decebál még bevárja a Szilágyságból érkező vadásztársakat s azokkal egyesülten indul neki majd a bihari hágónak, harmadnap kora hajnalban.

Olyan kedves is volt Decebál, hogy ez este nem ment a czimborákkal kártyázni; a mit azok megbocsátottak neki; tekintve az elmaradás tiszteletreméltó indokait.

Másnap későn is virradt meg a tűzhalmi kastélyban, a mi sok tréfás megjegyzésre adott okot. Az utazó hintó már reggel hatkor be volt fogva az öt mokány lóval; de biz azok még nyolcz órakor is ott rázták a csengőt a nyakukon; a kocsis legalább huszonötször körülrájtsulozta velük az udvart.

A bucsúvétel is igen érzékeny volt. Decebál maga bugyolálta be mindenféle wiklerekbe messze útra elbocsátott feleségét. Vége-hossza nem akart szakadni a csókolódásnak. Sára asszony még a tova gördülő hintóból is kihajolt s lobogtatott kendőjével küldé köszöntését az utána néző édes kedvesének.

Ugyan mi jár most ennek az asszonynak a fejében?

Nem kevesebb, mint az, hogy ő most ezt az ő édes kedvesét becsukatja két esztendőre a komáromi várba, s aztán saját magát is odacsukatja mellé, hogy az két esztendeig kénytelen legyen ott lakni vele egy börtönben.

Csak asszonyfejben támadhatott ilyen gondolat! Az azután ki is főzi.

A Tanussy Decebálék háza Tanusvárott salva guardia volt: «nemes telek». A város királyi város; hanem a nemes telek egy darab enclave benne. Ez nem tartozik a városi hatóság, hanem a vármegye igazsága alá. Azért az ezen telken épült ház ment a katonabeszállásolástól, itt a városkapitány tolvajt el nem foghat, hanem csak a szolgabiró. És a mi fő dolog, a városban nem szabad zsidónak boltot nyitni, de a vármegyében szabad. Annálfogva a salva guardia egész utczára néző tractusa csupa szatócsboltból, rövidáru kereskedésből és pálinkamérésből áll; itt a nemesi kiváltság hóna alá nyúl a zsidónak s lehetővé teszi neki, hogy fészket rakhasson a város közepében. Jól megfizet érte! Az uraság maga csak leszálló helynek tartja ezt a házat, ott van a lovai számára az istálló és saját használatára egy udvari lakház, a minek minden ablaka a tágas nagy kert felé nyílik, az udvarra s az abban játszó zsidógyerekekre nem látni ki onnan.

Ez a topographiai ismertetés azért volt előre bocsátandó, hogy megérthetővé tétessék, mi módon kerülhetett Ponthay gróf úgy össze Sára asszonynyal, hogy azt senki meg ne tudja.

Mert Tanusvár nagy pletykafészek. Ott minden élő teremtés ismeri Tanussy Decebálnét még a járásáról is, s a királyi biztos nem tehet egy lépést a városban, hogy arról még aznap minden ember ne beszéljen s aztán mindenféle conjecturákat ne kössön hozzá.

Tehát ez így lett kimesterkélve. Ő kegyelmessége véletlenül összetalálkozik a salva guardia előtt Bakala Petivel. Köszöntik egymást.

– Hová tetszik menni excellentiádnak?

– Egy szíjártó boltot keresek. A jukkernégyesemnek szeretnék sallangos lószerszámot venni.

– Van az itt nagy választékban a Kohnnál.

Azzal bevezeti ő excellentiáját a Kohn boltjába.

A szatócs előhordja a drágaságait. Bakala Peti műértő szemének egy sem tetszik. «Van még ennél szebb is a magazinban».

Azzal az udvarra nyíló ajtón kimennek a boltból, s az alatt, a míg Bakala Peti lehordatja az állványról valamennyi lószerszámát a szatócsnak, Ponthay Adalbert véletlenül meglátja az urasági lak nyitott ajtajában állni a szép Tanussy Decebálnét, udvariasan üdvözli. Az meghívja, hogy tessék, legyen szerencséje egy pillanatra. Nem látja meg senki, csak a zsidó asszonyok. Azok pedig némák. (Nem egymás közt, de a világra nézve.)

És így az egész árulást nyélbe lehet sütni, a nélkül, hogy az eredetét meg tudnák valaha az illetők.

A tényállásról már fel volt világosítva Adalbert gróf Bakala Peti által. Különben is tudta ő azt jól, hogy ki követte el a felségsértési actust, de nem volt rá bizonyítéka. Bakala Peti denunciatiója még magában nem volt elég. A mi csalhatatlan bizonyíték lett volna, az a Decebál által leszakított Lipót-rend. Ez Sára asszonynál van. De hogy kerüljön a királyi biztos kezébe? Még pedig olyan módon, hogy el se lehessen tagadni; de még se kelljen Sára asszonynak a férje ellen tanubizonyságot tenni.

Nehéz dolog ez nagyon.

Valamit sejtett Adalbert gróf.

Ilyen árulást ingyen el nem követnek. Ez az asszony bizonyosan szerelmes. Mert nagy dolog az, ha egy nő a saját férjét be akarja záratni, még pedig két esztendei várfogságra.

De vajjon kibe szerelmes? Bakala Petibe-e? Ez nagyon alacsony ízlés volna. A dandy ugyan maga azt hiszi. Adalbert gróf mást sejtett. Ez asszony Belizárba szerelmes, a kisebbik urába. Mikor arról van szó, hogy ki szenvedjen meg, inkább a férjét szolgáltatja ki. Ez tragicus kimenetel; de lélektani tény.

– Én megmondom a módját, hogy hogyan lehet az igazságot kisütni, mondá Sára asszony, miután a történeteket még egyszer előadá a királyi biztosnak. Hanem egy feltételt kötök hozzá.

– Kérem.

– Nem bánom, ha Decebál megkapja a két esztendei várfogságot; de kikötöm magamnak azt, hogy engemet is csukjanak oda hozzá.

– Ah! – Adalbert grófnak nyitva maradt a szája bámulatában.

– Igen! Azt akarom, hogy legyen kénytelen, a czudar, ott ülni éjjel-nappal velem egy szobában, s ne legyen neki más vigasztalója nálamnál. Ne szökhessen meg tőlem sehova. Legyen a láncznak az egyik vége az ő lábára verve, a másik meg az enyémre. Akkor aztán tudom, hogy megbecsül.

Most nyíltak fel a szemei a grófnak igazában. Ez a menyecske a saját férjébe szerelmes! De még milyen őrülten szerelmes! Ez csakugyan új neme a férji hűség biztosításának. Jaj, ha lábra találna kapni!

Hitetlenül nevetett.

– No hát mit nevet a gróf? Én egész komolyan beszélek. Szenvedjen a ki bűnös; de legyek én ott, hogy megvígasztaljam.

– Ez lehetetlenség, asszonyom; nem élünk a Zách Feliciánok korszakában, a mikor a családfő felségsértéseért az egész familiát elitélték, asszonyt, leányt vegyest. Azért, ha Decebálra kisűl a felségsértés, a feleségét nem lehet melléje záratni a börtönbe.

– Csak tessék rám hagyni. Majd teszek én arról. Jól kifundáltam én ezt az éjszaka, hogy nem tudtam aludni. Majd belekeverem én magamat ebbe a processusba, olyan szépen, hogy egy kalap alá kerülünk Decebállal. Tessék csak ide hallgatni. Ez a rossz ember most engem elküld Debreczenbe a fiamat keresni, maga meg azalatt a kortyondi pajtásaival eleblábol Erdélybe a régi szeretőit fölkeresni.

– Talán nem is igaz az.

– De tudom én azt jól. Nem lehet egy asszonyt megcsalni. Úgy ismeri az az urát, mint a czigány a hegedűjét. Hát én most azért is keresztül húzok a számításán. Ő kelme nem fog az idén medvevadászni! Kérem! Magam is erdélyi leány vagyok, tudom, hogy ilyenkor már a medve alszik, s akárhogy kérdik tőle, hogy adja a bundáját? nem hozza elő. Decebálnak ezúttal «orrod tőle foghagymás!»

– De azt előre is megmondhatom, hogy én nemes embert, ha csak in flagranti nem kapom, le nem tartóztathatok.

– Nem is úgy gondolom. Úgy-e bár vannak az országban olyan bizonyos emberek, a kiknek az a dolguk, hogy mindenütt szaglászszanak, hallgatózzanak, szemfüleskedjenek, aztán ha valamit elleshettek, azt megírják Bécsbe.

– Egyszóval «titkos policzáj». De hát hogy tudja azt a tekintetes asszony?

– Sokszor előhozzák beszéd közben az asztalnál az urak. Szidják érte a kormányt. Hanem azok másnak nevezik. Valami olyan kutyafajta.

– Talán «spitzli?»

– Igenis, spitzli. No hát egy ilyen spitzli feljelenthetné ezt a dolgot. Annak nem kell sem magát megnevezni, sem bizonyítani. Elmondhatná, hogyan történt a homo regius ellazsnakolása? még azt is megirhatná, hogy az elvett Lipót-rend ott található az én elefántcsonttal kirakott szekrényemnek a belső rejtekfiókjában, a mit akkor lehet megtalálni, ha az ember az arany czifraságot félretolja. Ott van a porcus dalicti.

– Tehát csakugyan ott van a tekintetes asszonynál?

– Persze; én elvettem tőle, mert azt hittem, valami menyecske nyakából tépte le emlékül; hanem aztán a «spitzli» felvilágosított felőle, hogy ez Rézkuthy rendjele.

– A «spitzli?»

– Hát igen. A Bakala Peti. Eddigelé úgy-e, hogy nem tudtak a bécsi urak egész Tuhutum vármegyében egy árva lelket sem találni, a ki «spitzli»-nek odaadja magát? A kit meg idegen helyről küldtek ide, be sem merte ütni az orrát Tanusvárra máskor, mint országos vásárban, egyszer akkor is a hátára ragasztották neki a titulusát nagy betűkkel: «spitzli», meg is verték, ki is dobták. Soha sem is jött az ide többet. No hát én nekem még azért is köszönettel és hálával tartozik az udvari cancellária, hogy egy jó spitzlit szereztem a számára, a ki egészen alkalmatos, s azért megteheti nekem azt a szivességet, hogy engemet az urammal együtt becsukasson Komáromba. Hej, ha én azt elénekelhetném az én Decebálomnak: «Majd elmegyünk, rózsám, Komáromba, Komáromba: Ott is együtt leszünk kovártélyba, kovártélyba!» Hanem hát menjünk tovább, drága az idő! Erre a följelentésre Decebál meghívást kap Bécsbe, a királyhoz. Hogyan is hivják azt? Tatár szó! Sokszor hallottam emlegetni: «Adadundum verbungérium».

– Igen, igen. «Ad audiendum verbum regium».

– Nojsz így mondtam. Hát oda fel kell neki menni. Az ellen nincs rugódozás. Ezt a parancsolatot még ma meg kell neki kapni; mert holnap már kimegy Erdélybe, s onnan sohse kerítjük vissza. Az alatt pedig, a míg Decebál Bécsben jár, kegyelmességed, a maga hatalmánál fogva, egész brachiummal kijön Tüzhalomra, s házmotozást kezd a Tanussy ősi lakban. Én akkor már otthon leszek; mert arra a hírre, hogy az uramat Bécsbe czitálták, hirtelen végzek Debreczenben, breviáriummal (értsd: brevi manu), a kit útban találok, felpofozom! a kölyket beteszem valami professorhoz; hát legyen az ebadta pap, ha már tanulni van kedve; s azzal vágtatok haza lóhalálában. Ott kezdődik azután az én dolgom. Kegyelmességed házmotozást akar tartani az én nemesi portámon. Seprűt fogok; repellálok. Egy pár hajdúnak kiütöm a fogát; a magas kormányt lehunczutozom. Kegyelmességednek azt fogom mondani, hogy úgy áldja meg az Isten, mint a suhai malmot! Tetszik tudni, hogy áldotta meg a suhai malmot? Hétszer ütött bele egy nyáron az istennyila.