Part 18

– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük meg fordítva, a hátulján az előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta, hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat, hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És így egymásután visszafelé, a legutolsó szóig.

– Jaj te! De nehéz az az igazmondás!

– Na csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy kedvet kapsz hozzá.

– Alig hiszem.

Lizandra átvette a levelet s bement vele a házba, Manó leült a kis padra az ajtó előtt.

De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.

Lizandra ijedten szaladt ki.

– Gyere be! A mama megbolondult. Tánczolni kezd.

Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az asszonyság nem tánczolt, csak danolt. Valami régi melodiára énekelte le a kezében tartott levél szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt hitték, hogy megbolondult. Úgy kaczagott.

Hanem azután, hogy a fiut kibocsátá a körme közül s a lányra került a sor, a zokogás vette elő, mikor aztán jól kisirta magát, akkor egészen visszatért a rendes lelki állapota. Megtörlé az arczát vizes kendővel, azután egy szárazzal! egy kicsit betömpölygette hajporral, helyreigazította a schnecklijeit s leült az asztal mellé nyugodtan, tenyerét a kiterjesztett levélre téve.

– No lásd, kedves Lizám, megjött, a miért annyit imádkoztunk, böjtöltünk, megszünt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba, Bécsbe!

(Az volt ő rá nézve a paradicsom.)

Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgy hogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe menni! Nem értette, de hinni kellett ebből a nagy örömkitörésből.

– Már most aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? szólt Manóhoz Sáromberkyné.

– Mondja el Lizandra kisasszony.

És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul kezdve, elől végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arczába megint helyrezökkenté az igazmondás kerékvágásába.

Sáromberkyné itélő birói komolysággal vette tudomásul az adatok, helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt mindenre: «correct! egészen correct».

A corpus deliktik is előadattak: a szíves vadgesztenyék, a szerelmes levél.

– Legfőbb ideje, hogy innen eltávozzunk. Ez volt a határozat.

Lizandra tapsolt maga magának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész hosszú sora az igazmondásnak. Még ha sokáig együtt lennének Manóval, egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)

– Én is már most köszönöm a szives vendéglátást, mondá a fiu, s megyek az utamra.

Az asszony megfogta a kezét.

– No te, mondhatom derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te hálából feldulod, lerontod azt a házat, a mi neked menedéket adott.

Manónak csak tátva maradt a szája a bámulattól.

Az asszony ravaszul mosolygott.

– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem Tanussy Emánuel, hogy ha egy hét mulva visszajösz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a házat, sem a négy füzfát, sem a zöld tavat, hanem találsz e helyen egy feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk innen! s holnap már elmennek a gólyák a kéményről. Nem siratjuk ám meg! E rongyos házikóért nekem a ponthaligeti úr egy kis vagyont kinált, csakhogy elmenjek innen, Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a a levélre most már elfogadom. Megyek, ha Bécsbe mehetek! Itt van a szerződés, a mit hozzám küldtek! Most már aláirom. Hej, de pompás reggelivel fog megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj, még aláirom.

Az asszonyság átment a benyilóba. Lizandra azalatt felterített a reggelihez, behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.

Sáromberkyné visszatért az aláirt szerződéssel.

– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a kastélyba.

– Hadd várjanak, mormogá Manó. Három csésze volt az asztalon, három szék az asztal mellett. Lizandra három felé osztotta a kávét, tejet, meg a kuglóf-darabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik székre le kell telepedni.

– Hát mi velünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öreg asszony nevetett valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy soha se láss bennünket többet.

Manónak végig borsódzott a teste erre az ormótlan kivánságra.

– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, a mink van, holnapra ne maradjon semmi! Mondá ki a jelszót a házi asszony, s azzal előhozta az asztalra a tegnap összegyüjtött körömfaladékot mind s biztatta a két gyermeket, hogy lakjanak jól kedvük szerint. A mi meg is történt. Drága gyermekkor, a midőn még a jóllakás boldogság.

– Ma laktam jól először életemben! dicsekedék Lizandra.

– Hogyhogy? tudakozá Manó.

– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az ételt, «hagyma lesz holnap!» Érted! «Hagyj ma: lesz holnap!»

– No, hát én is ma laktam jól először igazán, vallá meg Manó.

– Neked csak adtak eleget.

– De nem voltam éhes soha. De jó az az éhesség.

– No, majd lesz módod debreczeni diákkorodban, biztatá őt az öreg asszony.

– Előre örülök neki.

– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba. De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már. Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a kiigazított ingeid. Azalatt, a míg odajársz, ennek is gallért készít a Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is, hadd suviczkolja ki.

De, már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi. Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy soha sem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.

– Eredj frissen tisztát venni magadra!

Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy a tegnap óta levágott hajüstök maradványa makacsul előre hajlott a homlokára, a megnyálozott tenyerével simította azt neki féloldalra.

– Igy ni! Balról jobbra szoktasd, te skalapcza!

Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve, hogy a kifényesített csizmával ne czafatoljon bele a harmatos fübe, hanem a kavicsos úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsut, mert hiszen vissza kell még jönni a gróf válaszával.

A mint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemü átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öreg asszony ez alatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kaczatjával.

Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából s azt a varrótübe fűzve, elvarrta annak a gyolcs gunyának a majczába. Sok babonát hisznek a lányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál visszahozza még valaha a viselőjét.

Manó ezuttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észre veszik az ilyesmit s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a megtisztelő.

Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiu is a kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.

– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? szólt a gróf, messziről megszólítva a közeledőt.

– Gróf úr, mondá a fiu, én még nem vagyok «úr», mert még nem vettek fel a «humaniorákba», akkor leszek «humanissime», addig «te»-nek szólít minden ember, a ki nem gúnyolódik.

– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek feltalálni a maga helyét a világban, sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.

– Sáromberkyné itt küldi az adásvevési szerződést aláirva.

Adalbert gróf átvette az okiratot s végig futott rajta.

– Nagyon jól van.

– Valami irásbeli választ fogok erre kapni?

A gróf figyelmesen tekintett az fiu arczába.

– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.

– Az asszonyság szeretne mentül előbb eltávozni innen.

– Azt én is óhajtom. Tehát hajlandó vagy ezt is visszavinni hozzá?

Még gondolt valamit, de azt nem mondta el.

– Még az uti batyum is ott van, azért is vissza kell mennem.

– Jól van. – Hát édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, – egész nyiltan, őszintén. Megvallom, hogy én nekem te egy egész sorát a jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelüvé tetted, az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy aztán feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, a mi legfőbb, hogy ezt az egész troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányüző, kiköltözésre birtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye, azzal én nekem olyan jó szolgálatott tettél, a mit soha sem fogok elfelejteni. A mit én mondok, az nem «szólásmód».

Azzal kezét nyujtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak. Eddig ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással.

– És már most hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben jársz? mi czélod van? hová igyekezel? Hátha tehetnék érted én is valamit?

– Nincs rajta semmi titkolni valóm. Leányt akartak belőlem csinálni s én férfi akarok lenni. A fejemet megakarták tölteni ostobasággal, a gyomromat édességgel s a szivemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt, a száraz kenyeret és a szabad akaratot.

Adalbert gróf elbámult ennyi rhetorikán, de hisz ez természeti adomány némely embereknél.

– S hová akarsz menni?

– Debreczenbe, diáknak.

– Választottál valami életpályát?

– Hát eleinte menni fogok azon az uton, a melyen valamennyien mennek. Megtanulom, a mi könyvből tanulható. Leszek kis civis gyerekeknél præceptor, leszek kántista, szép hangom van, eljárok temetésre «peták»-ért, leszek «masinista», «kis botos», tűzoltó, aztán eljárok ünnepeken légatiókba és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én barátom Mántay Móricz is tudós emberré.

Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás philosophia. Gyönge nevetésre is birta.

– Tehát, te előtted a Mántay Móricz, a derék indzsellér a legfőbb eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az izlésedre, akkor még azon jó becsületes megyei mérnökön tul is találhatsz magasabb elérni való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tudományokkal, a mik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek kántálni, præceptorkodni, predikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsujhelyi hadmérnöki intézetbe. Nekem egy sor irásomba kerül s ingyen felvesznek, s onnan aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, a ki ott nevelkedett, most táborszernagy.

– Bár én is oda mentem volna, most volnék valami.

Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ejh, milyen dicső fogás volna, a hatalmas Tanussy család egyetlen fiuörökösét az osztrák ármádia tagjává tenni.

Manó csak pár szót válaszolt rá.

– Nem tudok németül.

Ez elég akadály.

– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve nyitja meg előttünk a világot, a nélkül itt maradunk a szurdikban.

– Tanulni fogom.

– Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le róla, az igen jó iskola, bár egy kissé «vaskalapos». Gyalog indultál neki?

– «Apostolok lovain».

– Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék, joviális úr.

Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiu arczát, mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kinálja őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját hintaján elviteti a végczélig. Mit mond erre?

Manó nem engedett a szivébe látni.

– Igen köszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom az okát. Van egy jó pajtásom, a ki eddig tanított arra a kevésre, a mit felszedtem, ő vele beszéltünk össze, hogy a collegiumba megyünk. Két külömböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat ott bevárja s így megyünk együtt a collegiumba. Már most, ha én kocsin mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül abban a pusztában, meg a csárdájában, a mig a pajtásom gyalog odáig jut? Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén. Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.

A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, volt benne ész is, meg szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a goromba elutasítás.

Adalbert gróf azonban még is gondolt ki valamit. Az ő kezei messze elérnek. Ezt a szökevény fiut nem fogja a hálójából kiereszteni többé. Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.

E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a reggelihez: halmozva minden inycsiklandó falánkság.

A gróf a tiszttartójáért küldött.

Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófné még nem kelt föl.)

A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.

– Hagyjatok neki békét! mondá a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a kivel az este megbirkóztál, hanem fiu, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.

Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulata. «Egy a mi társaságunkból! Hisz akkor «csau!» Egy álczázott gentleman! a ki tourt csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni valamennyinek!» Albino jajgatott is egy kicsit: «héj! héj! ne olyan nagyon! én nem akarok veled birkózni».

Most aztán egészen helyre van állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy athletai assautnak a tanujele. Manót odaültették maguk közé az asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten szerzett élményeit, a mik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a hol a vadmacskát leirta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.

– (Abból pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)

Látta, hogy a vendéget nem szükség kinálni. Hozzálát, a mit kedve szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?

Csak egygyel kinálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig ugyancsak hozzálátott a sherryhez.

– Hát te mért nem iszol bort?

– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni, a ki vagyok.

Hanem hát málnavízzel is lehet Bruderschaftot inni!

Ez alatt a tiszttartó elkészült az utalványnyal.

Adalbert gróf felkölté az asztaltól Manót s behitta a szobájába.

– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára. Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen nyugodalmas kvártélyért elég jól meg van jutalmazva. Vidd el neki. A kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják meg eltávozásodat. A mint te ezt az irást átadod a vénasszonynak, az rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát s úgy elrepül innen, hopp hirével, hogy senki se hallja ebben az országban többet a hirüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja csak hadd készítsenek új furfangos revancheterveket a jövő éjjelre. Mehetnek már a hidon keresztül s ott találják az eresz alatt a nagyszemű baglyot, meg a vedlett anyját.

A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé nyiló ajtóig s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.

Azok vigan csördíték össze a kupiczáikat a gránát villogású curacaóval.

«Éljen a kis vadmacska! For ewer!»

A MI MEG VOLT ÉRDEMELVE.

Mikor Manó elhagyta a kastélyt, Adalbert gróf azt mondá a komornyikjának, hogy küldje hozzá a Matyit, a dolgozószobában fog rá várni.

A Matyi egyike volt a hires somogyi legényeknek: kemény ficzkó, de hűséges.

– Láttad ezt a fiut, a ki most innen elment?

– Hogy ne láttam volna.

– No, hát most szedd fel a sátorfádat és készülj az útra.

– Gyalog?

– Bizony nem is üveges hintóban. Mától fogva ezt a fiatal embert kiséred minden útjában, egész Debreczenig. Ügyelni fogsz rá, hogy valami baj ne érje; rossz emberek, állatok meg ne riaszszák, hozzá szegődöl s barátságosan beszélsz vele. Ha kérdezi, kinek a cselédje vagy? azt mondod, Tánczos Márton uramé Debreczenben. Az ott hires hentes mester. Sertéseket jöttél válogatni az én uradalmamba, az ő megbizásából. Az urfi bizonyítványodat fogja kérni, azt megmutatod neki: itt vannak az igazságaid. Az elemozsinádat megosztod vele, de borral ne kináld. A hortobágyi csárdánál elmaradsz tőle s előre mégy Debreczenbe ezzel a levéllel Tánczos Márton uramhoz. Aztán ott maradsz nála szolgálatban.

– Meddig?

– A míg ő nem fogja mondani, hogy eredj tovább. Akkor majd azt is megtudod, hogy merre menj. Aztán arra a fiura úgy vigyázz Debreczenben, mint a két szemed fényére.

– De ha Tánczos uramnál leszek szolgálatban?

– Majd oda fog az a fiu is kerülni. Elmehetsz.

Ponthay Adalbert grófnak az egész terv készen volt már a fejében.

Még aznap délelőtt több rendbeli levelet indított útnak Bécsbe s Budára, s ebéd után felpakoltatott az úti hintajába és elindult Tuhutum vármegyébe Tanusvárra, a hol még mindig ott rostokoltak a dragonyosok és a fekete harisnyások.

Manó a kastélyból örömtől lihegve futott a Styx-szigeti házikóhoz. Egész kincs volt, a mit Sáromberkyné számára hozott magával.

Az öreg asszony magánkívül volt örömében.

Mit adhatott ennek a fiunak ezért a nagy szolgálatért? ennyi nagy örömért? Pénzzel csak nem fizethette ki! Azzal biztatta meg, hogy majd ha egyszer Bécsbe feljön, keresse fel őket, ottan majd uriasabb módon fogadják.

– De én soha sem megyek Bécsbe.

– Akkor hát soha nem is látjuk egymást.

Erre a szóra aztán az a két nagy szem egyszerre megtelt könynyel. Ez megint kitaláltatta, hogy mit kellene hát ennek a fiunak adni, a mivel az meg legyen jutalmazva.

– No, hát adj neki búcsú fejében egy csókot.

S a leány adott a fiunak egy csókot.

Oh, drága, elveszthetetlen kincs! Egy csók, a mit egy tizenhárom esztendős leány egy tizenhárom esztendős fiunak ád! Gyémánt hamarább eléghet, arany hamarább megrozsdásodhatik, mint ennek a csóknak az emléke elmúljon valaha.

Azután felkerekedtek s együtt elkisérték az útrakelő fiut a park vad bozótjain keresztül egész az országútig.

Lizandra szomorú volt.

– Sokat szenvedtünk mi itten, mondá Manónak, de azért mégis nehezemre esik itt hagyni ezt a helyet, hogy nem látom ezt a zöld tavat többet, meg az ümmögő békákat, a gólyát sem hallom kelepelni többé, az éjjeli lepkék nem repkednek ott a fejem körül; még csak a holdat sem látom majd azoktól a nagy házaktól ottan. Kivel beszélek majd?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tűzhalmi kastélyban ez alatt volt nagy riadal az elveszett csemete miatt. Ki látta, hová lett? De nagyobb kérdés volt az, hogy milyen alakot vehetett föl, mikor elszökött? a nélkül currentálni nem lehet. Hajfonadékait levágva, leányruháit levetve mind itt hagyta; hogyan lehetett öltözve?

Sára asszony hajszolta a férjét, meg valamennyi házi barátot, tiszttartót, alispánt, hogy keressék hetedhét országon a leányát; maga is egész nap kocsizott s fűt-fát kikérdezett, de semmi nyomot nem talált.

A derék csendbiztos, Holofernes uram ugyan igaz hitére fogadta, hogy ő egy hét alatt előkeríti, ha égből, ha pokolból is a szökevényt, s nem mult nap, hogy a tűzhalmi kastélyba fel nem hozott volna egy-egy kóbor czigányleányt, faczér szolgálót, csárdai virágszált, vagy kolduló ancsát, hogy «úgy-e ez az?» hanem Sára asszony egyikben sem akart az eltünt Emmácskájára ráismerni. Arról aztán Holofernes uram megint nem tehetett; ő megfogta, a kit megfoghatott.

Valami tizednapra az eltünés után aztán véget vetett a kétségbeesésnek egy Debreczenből érkezett levél, melyet a collegiumi senior írt Decebálnak, tudatva vele, hogy fiörököse mai napon subscribált s letevén a privat-exament, az első humaniorába fölvétetett.

Decebál sietett a levél tartalmát közölni a feleségével.

– No! Megkerült a drágalátos magzatod! Mondtam, hogy rossz pénz nem vész el.

– Hát hol van?

– Jó helyen van. Ott van Debreczenben: a collegiumban.

– Az én Emmám! A collegiumban! mendikás!

– No, ugyan nagy csuda! Én nem tudom, mit lármázod fel az egész vármegyét a miatt a kölyök miatt? Én háromszor elszöktem az apámtól, tizenhárom esztendős koromig. Egyszer a Robinson szigetét indultam el fölkeresni; máskor a görögöket akartam felszabadítani; harmadszor meg egy komédiás leány után szöktem el s félesztendeig kóboroltam és vertem a réztányért a vásáron: mégis itt vagyok.

– Akkor is gonosz csont voltál már, de én nem akarom, hogy az én Emmám a te nyomdokaidban járjon.

– Hiszen nem is jár. A collegiumba szökött, tanulni van kedve. Ezt nem az én példámból szerezte. Ne félj, majd visszajön, ha megunja a mindennapi semper-levest.

– Jézus, Máriám! Hogy az én Emmám mindennap semper-levest kapjon!

– Kap biz az ott egyebet is, ha jól nem viseli magát: pálczát.

– Pálczát! Az én fiam! Fel is fordítom az egész kollégyiomotokat a feje tetejére!

– Fordítsd! Fordítsd!

– Te csak nevetsz! Mintha apja sem volnál. Pedig egyetlen egy fiad.

– Remélem, hogy én is egyetlen egy apja vagyok neki. Hájszen nem törik a csontja. Majd eljár legatióba, Kis-Pércsre prédikálni; meg énekel a temetéseken petákért.

– Micsoda? Az én fiam petákért énekel; a debreczeni Péterfia-utczán végig! De ezt a gyalázatot nem hagyom megtörténni! A Tanussy-czimeren ilyen szégyenfolt nem ragad. Azonnal fogass be!

– Hiszen már befogattam.

– Hogy Debreczenbe menj, a fiunkat hazahozni?

– Nem biz én, hanem Koltaberekbe, egy pár medvének a bőrét hazahozni.

– Már megint Koltaberekbe! Szerelmeskedni?

– De ördögöt! Vadászni.

– Vadászszál itthon. Van itt erdő elég.

– De nincs medve. Az őzeket csak nem öltöztethetem fel medvebőrbe.

– Halaszd későbbre. Elébb járd meg Debreczent.

– Jaj galambocskám, nem értesz te ehhez. Ennek a hónapnak a végén a medve már téli álmát aludni megy s nem lehet rá vadászni. Aztán már az egész vadásztársaság össze van hiva a napjára Koltaberekbe; magam, a házigazda csak nem maradhatok el.

– Tudom! Hiszen tudom én azt, hogy micsoda medvére vadásztok ti Koltaberken, szép virágszálom.

– Ugyan mit tudsz?

– Mit tudok? Azt, hogy ottan lakik a te örmény menyecskéd.