Part 1

Eötvös Károly Munkái

III. KÖTET

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Eötvös Károly Munkái

III

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

A KI ÖRÖKKÉ BUJDOSOTT.

MAGYARORSZÁGBAN.

(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek még, a kik látták a bujdosót?)

Az 1843-dik évi szeptember hónak egyik napján – meleg, csaknem nyári napon – három koldus ballagott a gradasáczi úton Kusetó felé Boszniában.

Mindhárom öreg, rokkant férfiu. Bajuszuk és szakáluk ősz, arczuk tele redővel, termetük előrehajlott, – éhségnek, szomjnak, fáradtságnak, éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendővel turbán módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot.

Franczia nyelven beszélnek maguk között, keverve szláv és török szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven s keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás közt is.

A nap nyugvóra szállt, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan kérdezősködnek a hánok után, betekintenek háromba is s végre megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utczának vagy inkább marhacsapásnak közepén fekszik. Roskatag faépület, rozzant falakkal és tetővel. Mellette nyitott félszer falábakon, foszladozó nád és gallytető alatt. Itt telepednek le mind a hárman. Leülnek a porba és szemétbe.

Van ott egy pár ökrösszekér is, szegény bosznyákok fogata. Néhány bosznyák is ott guggol és hentereg és eteti ökreit s dohányoz és beszélget valamennyi. A három koldus csakhamar megérti a beszélgetésből, hogy a bosznyákok valamely távoli faluból katonaság számára szállítottak valamit Kusetóba, még pedig kényszerfuvarképen.

A koldusok közül egyik feláll, odamegy a bosznyákok közé s romlott szerb nyelven kérdi őket, miként lehetne átmenni a Száván? E kérdésre egyik sem tud felelni.

A koldus erre a hánba megy s visszajövén, társainak azt mondja, hogy a Száván nem lehet átmenni, a révet katonák kezelik, mert a bosznyákok szökdösnek, nekik pedig se utlevelük, se pénzük az őrök megvesztegetésére.

Két társa nagyot sóhajt, de fektéből nem kel föl egyik is. Sőt a harmadik is melléjük fekszik.

Éjfél felé, mikor a bosznyákok s hánbeliek már mind mélyen aludtak s mikor a három koldus megette az övéből elővett kukoriczapogácsát, felállt mind a három, zajtalanul lement a folyó partjára s a folyó mentében vigyázva ballagott lefelé.

Tovább ballagtak már egy óránál s a várost messzire elhagyták, midőn a folyó nádas partján egy helyütt egy csónakot kikötve s a csónak előtt a bozótot letaposva találták.

Egyik fölment a partra, körülnézett, nem látott senkit, nem vett észre semmi gyanusat s aztán visszament társaihoz, intett nekik, mindhárman beleültek a csónakba, eloldozták a kötelet s befelé iparkodtak a tiszta vízre.

Zaj nélkül nem tehették. A víz locscsanásának hangjára fölébredt valaki a parton s erős, durva hangon törökül is, szlávul is kiabált a menekvők után, kiket nyilván tolvajoknak tartott.

A zajra három lovas Zapti ugratott oda valahonnan s midőn a fényes holdvilágnál a menekvőket a bozóton belül meglátták, mind a három a menekvőkre lövöldözött.

Ezek siettek a bozót árnyékába húzódni, azonban sikertelenül, mert a víz lefelé sodorta csónakjukat, a bozót pedig nemsokára egészen megszünt.

A veszedelem így vagy amúgy bizonyos volt. Az egyik menekvő, midőn a bozótot eltünni látta, egész határozottsággal mondá társainak: »Evezzünk a víz közepére«.

Megkísértették. A golyók ujra mellettük fütyöltek el. Kétségtelen volt, hogy mielőtt a tulsó partra átjuthatnának, mindannyian le lesznek lövöldözve. Gyorsan kellett határozniok.

Néhány szót szóltak egymás között s azzal mind a három kiugrott a csónakból a vízbe. Az első belekapaszkodott a csónak kötelébe, a második megkapta az elsőnek, a harmadik pedig a másodiknak lábát. Így ringatta őket a folyó lefelé, a csónak mind a hármat megmentette az elmerüléstől. Még néhányat lőttek utánuk, de bizonytalanba, mert csak fejük állván ki a vízből, többé czéltáblául nem szolgálhattak a homály és távolság miatt.

Egyszer az, ki a csónak kötelét fogta, érzé, hogy lábát eleresztette társa. Visszanézett s társait bukdácsolni látta. Kiáltott nekik, de azok nem feleltek. Észrevette azonban, hogy a vízszinen a messzeségből egy csónak sebesen közelit felé. Ő is elereszté tehát a kötelet s egész erővel sietett kifelé úszni a tulsó partra. Szerencséje volt ez ötlet, mert az üldöző csak a csónakot tartván szeme előtt, mellette észrevétlenül evezett el. Végre utolsó erejének megfeszítésével partot ért.

Kevés pihenés után a partnak vizes fövenyén felült, mert a felálláshoz nem volt ereje. Merőn nézett széjjel s kereste társait. Midőn már az üldöző csónak elmerült szemei elől, egész erővel kiáltá:

– Jean, Jean, Charles, Charles!

Hangja gyönge volt és alig hallatszott száz lépésnyire, mégis sokáig kiabált. De eredménytelenül. Társai nyilván a vízben lelték halálukat. Azonban még nem mondott le minden reményről.

Nagy nehezen felállt. Felvánszorgott a partra. Itt már törökök és bosznyákok ellen mentve érezte magát. A parton kaszáló volt s apró petrenczékben feküdt a széna. Egy petrenczében lyukat vájt s vizes rongyaival és didergő tagjaival oda bujt el. Legalább meleget talált ott.

Ismét kiment a partra s ismét kiáltozta franczia nyelven társait. Hiában volt. Az öreg ember könyei előtörtek.

– Istenem, – sóhajtá – harmincz év óta üldöztél, de legalább megvoltak társaim, most már azok sincsenek.

Sírt és hangosan fuldokolva zokogott.

Ujra visszament a szénanyalábhoz. Hajnalodni kezdett, a hajnali szellő és hidegség átjárta tagjait. Elbujt a széna közé. A kimerültség álmot hozott szemeire. Álma hosszú volt s dél lett, mire fölébredt. A nap már melegen sütött, a hajnali hidegségnek nyoma sem volt s rongyai teljesen meg voltak száradva.

Erdős, dombos vidék feküdt a folyam parton. Fölment egy domb tetejére s messze délnyugatnak túl a Száván látta Kusetó karcsu minarettjeit. Ez volt tájékozódásának egyetlen biztos pontja. Különben egyáltalán nem tudta, hova vetődött.

Arczán mély gond és szomoruság váltakozott. Körülnézdelvén a tájat, lement a folyó partjára. Lábnyomairól megtalálta a helyet, hol kiúszott és kigázolt. Innen a folyam partján fölfelé ballagott lassan, meg-megállva s a két part fáit és bozótjait nézegetve. Azt a távolságot akarta megmérni, a mennyire őt a víz lesodorta, míg partot érhetett. És azt a helyet akarta megtalálni, hol két társa a vízben tőle elszakadt.

Egy helyütt sokáig álldogált, andalgó szemeit vissza-vissza vezetvén a folyó bizonyos helyére. Valószinüleg itt vált el társaitól. Innen lefelé indult, mindenütt a part mentében, ha megtalálná társait vagy csak nyomukat is. Semmi nyomra sem akadt. Tovább ment egy mérföldnél, vizsgálódott szüntelen, de eredménytelenül.

A nap hanyatlani kezdett. Éhséget érzett és kimerültséget. Ott hagyta a partot, feljött a dombokra, szekércsapásokat talált s emberek után keresgélt.

Emberrel nem találkozott. Sem kutyaugatást, sem harangszót nem hallott. Nyilván messze kellett lennie lakott helytől. De szilvásokat talált a dombok oldalán és völgyeiben. Imitt-amott néhány félvad és félszelíd szőlőtőt. A szilva is, a szőlő is érőfélben volt már s a menekvő koldus gyümölcscsel verte el éhét.

Éjjeli tanyája ismét széna petrencze volt. Másnap kora reggel fölébredett s nem habozva többé, egy szekércsapás nyomán ment oda, hova az vezette. Rég elmult dél, mire egy kisded szegény faluba érhetett a Száva partján. Kérdésére a falut Samácznak nevezték.

Itt tudta meg bizonyosan, hogy most már kívül van Törökországon. Mikor azt kérdezte: micsoda országban van, azt felelték: ez a Bródi Regiment. Ilyen országnak sohasem hallotta hírét, de megnyugodott benne. Szegény határőrök felvilágositották, hogy tőlük messze van Horvátország, azon tul Magyarország, azon tul Bécs, ott lakik a császár.

Bizonyos volt, hogy a koldus franczia, mert anyanyelve franczia volt; mind a török, mind a szláv nyelvet csak törte, sőt németül is keveset tudott. Annál csodálatosabb volt, hogy miként keveredhetett e vidékbe egy franczia s miként bámulhatott ő, midőn előtte Horvátországról és Magyarországról beszéltek. Világosan látszott arczán, hogy a két országnak most hallotta hírét először. De a jámbor határőr nem kérdezte az ő kilétét, mit is kérdezősködött volna tűvel-hegygyel oly nyomorult koldus után.

De a koldus, mikor Bécset említették előtte, szemfüllé vált. Kérdezte, merre juthatna ő legközelebb Bécsbe. Ezt nem tudták neki megmondani, hanem utasitották, kérdezze meg a kapitánytól, itt és itt van, az majd megmondja. A koldusnak azonban nem volt kedve elmenni a kapitányhoz.

E helyett azt kérdezte, hogy a Szávának hol van vége s mibe szakad. Mondták neki, hogy annak vége nagyon messze van s hogy az a Dunába szakad.

– Duna!

E szó fölött ujra sokáig gondolkodott a koldus.

– Az a Duna, – kérdezé – mely Németországban folyik?

Erre megint nem tudtak felelni, megint a kapitányhoz utasították.

Ujra gondolkodott. Homlokát ránczolá, szemöldeit összevoná, mintha emlékező tehetségét akarta volna megerőltetni. Végre megnyugodni látszott abban a gondolatban, hogy bizonyosan ez a Duna az, mely Németországon folyik keresztül.

Azt kérdezé most: merre érhetne ő leghamarább a Dunához? Utasították Vinkovcze felé, megmutatták az odavezető útat s megoktatták, hogy ott miként kérdezze a tovább vezető útat. Egyuttal adtak neki gyümölcsöt kukoriczakenyeret s éjjeli szállást.

Másnap elindult Vinkovcze felé. Gyalog, mezítláb, rongyosan, bottal kezében, fáradtan ballagott napról-napra. Senki utját nem állotta, senki rossz szóval nem bántotta, senki tőle utlevelet, igazolványt nem kért, sehol vele semmit nem fizettettek; igaz, hogy pénze nem is lett volna rá. Kéregetett, mint a valóságos koldus s gyümölcscsel, kenyérrel, ételmaradékkal, néhol egy-egy krajczárral ellátták könyörületesen.

Vinkovczén Vukovár felé utasitották. Vukovárról betévedezett Baranya vármegyébe. Már egy hétig járt Baranyában faluról-falura, mikor megtudta, hogy Magyarországban van s mikor már sem a franczia, sem a török, sem a szláv nyelvnek nem vette semmi hasznát. Előszedte tehát töredezett német nyelvbeli tudományát s ezzel tengődött napról-napra.

A következő évet Tolna vármegyében s többnyire Szegzárdon töltötte. Itt-ott szolgálatba is állott több-kevesebb ideig, hogy magának tisztességes ruhát szerezhessen. Lassankint néhány szót beszélni magyarul is megtanult.

Egykor egy uraságnál, kit ő Derrynek nevezett, ki azonban valószinüleg Dőry volt, akarata ellenére két hónapig tartózkodott, miután nem eresztették el, noha semmi dolgot nem bíztak rá, hanem csak etették, itatták, mintha meg akarták volna hízlalni. Minden kötelessége abból állott, hogy az uraságokat az ő török élményeivel mulattatta, a melyekből azonban el nem hittek egy szót sem. Egy helyütt a barátok is egy hétig tartogatták a zárdában.

1845-ben Fehér- és Veszprém vármegyékben utazgatott. Pápán gr. Eszterházy Károly szolgálatában megmaradhatott volna állandóan, de ő csak Bécsbe akart jutni minden áron. Semmiféle rábeszélés a tervről őt lemondásra bírni nem volt képes.

Ifjuságáról, élményeiről nem igen szeretett beszélni. Franczia születésünek, szibériai orosz fogolynak, konstantinápolyi eunuchnak, háremi szökevénynek mondotta magát, de se nem hallgattak rá, se nem hittek neki. Valami jámbor, szédelgő, német vándorló legénynek tartották mindenütt. Vezetékneve nem jutott tudomásunkra, keresztnevét Henrinek mondotta francziásan.

Végre az 1846-dik év elején Győrön keresztül Sopronba érkezett. Ruhája ismét kopott és szennyes volt, noha most már nem rongyokból állott. A mi kis pénzecskét itt-amott szerzett, Győrben fölemészté betegsége. Ismét kéregetésből éldegélt s ismét koldus módjára gyalogszerrel utazgatott. De Sopronból most már fokozódott vágygyal törekedett Bécsbe jutni.

Februárban, kegyetlen hideg téli napon érkezett Veperdre, egy kis német faluba Sopronmegyében.

Át volt fázva keményen. Öregség, ruhátlanság, hideg és nélkülözés miatt dideregtek tagjai. Átmelegedni bement a falu korcsmájába.

A falu birája, jókedvü, kedélyes német paraszt, ott iddogált és beszélgetett a korcsmában. A jövevényt szegény, kiéhezett vándorló legénynek tartotta s elkezdte őt faggatni neve, születése, eredete, mestersége, vagyona és utazási czélja felől.

Henri felelgetett a kérdésekre s röviden elmondá, hogy ő franczia, most jön török rabságból s haza akar menni Francziaországba, hanem előbb Bécsbe akar menni minden áron.

– Aztán van-e útleveled? – kérdezé tőle a községbiró.

– Nincs, de nem is kell, – mondá Henri, – két év óta vagyok már Magyarországon, soha sem kértek tőlem.

– Az megint más, hanem Ausztriába a lineán át nem lehet menni útlevél nélkül, ott elfognak és megint visszaadnak a török kezébe.

Egy perczre megrezzent Henri, de aztán mosolygásra fordította a dolgot.

– Nem lehet az, – azonban majd valahogy elintézem a dolgot.

Nem beszélt többet a dologról, hanem mulattatta a birót egyébként. A birónak megtetszett a szegény öreg s ellátta őt borral és ennivalóval egész szivességgel.

A következő napon tovább ment Henri Kabold felé. Itt akart átmenni a határon.

A határon vámhivatal állott s osztrák pénzügyőrök és csendőrök vigyáztak az átmenőkre.

Henri nem akart vagy nem mert utazási szándékával rögtön előállani, hanem nagy figyelemmel leste, mi történik azokkal, a kik Ausztriába átmenni akarnak. Bizony jól látta azt, hogy mindenkinek meg kell állani, batyuját vagy kocsiterhét megmutatni s valami útlevelet vagy igazolványt felmutatni.

A vámon nem mert jelentkezni. Visszatért Kaboldra s egy kocsmában kérdezősködött, miként lehetne neki útlevél nélkül Bécsbe jutni. A kérdésre nem kapott megnyugtató választ. Sőt, mikor kiejtette száján, hogy ő szökevény, menten ráijesztettek, hogy Ausztriában elfogják bizonyosan s visszakisérik oda, a honnan elszökött.

Aggodalma leírhatatlan volt. Majdnem kétségbeesés fogta el a szerencsétlen öreg embert arra a gondolatra, hogy ő ime itt van Bécshez közel és oda be nem juthat, sőt attól kell tartania, hogy mint szökevényt ki adják a töröknek.

Egy jó ötlete támadt. A veperdi biró jó ember, az majd segít ő rajta.

Visszaindult tehát Veperdre s másnap oda hóban, hidegben, zivatarban megérkezett.

A veperdi biró nevetve fogadta az öreg bujdosót.

– No atyafi, ugy-e megmondtam, hogy nem tudsz átmenni a határon?

– Megmondta biró úr és úgy is lett, nem mertem megpróbálni, hogy útlevél nélkül átsurranjak a határon.

– Nem is lett volna tanácsos, de hát már most mibe fogsz?

– Éppen azért jöttem vissza biró urhoz, hogy engem megsegítsen. Lássa biró ur, én öreg ember vagyok, húsz éves koromban elszakadtam Francziaországból, azóta nem láttam szülőföldemet, nem is hallottam róla. Rabbá tettek a muszkák, azoktól elszöktem; rabbá tettek a törökök, azoktól is elmenekültem. Itt ugyan Magyarországon meg tudnék élni koldusmódra, de ha már oly közel vagyok Francziaországhoz, szeretnék haza menni, hogy ott haljak meg, ott temessenek el, a hol születtem. De se pénzem, se útlevelem. Ha Bécsben a franczia követséghez juthatnék s ott sorsomat elmondanám: vissza szállítanának hazámba könnyü szerrel. Biró úr, maga jó ember, én ur voltam fiatal koromban, most koldus vagyok, segítsen rajtam, hogy Bécsbe juthassak a nélkül, hogy megint elfognának. Öreg vagyok már, se jót, se rosszat nem tehetek, az isten meg fogja érte segíteni.

– No atyafi, én ugyan most sem hiszem, hogy franczia vagy – szólt a veperdi biró, kinek megesett szíve a szerencsétlen öregnek sorsán – hanem te lássad a magad dolgát, én segítek rajtad, ha tanácsomat elfogadod.

– Elfogadom, ha rosszabbul nem leszek tőle.

– Persze, hogy nem, majd magad is beláthatod. A tanácsom pedig ebből áll: maradj itt Veperden egy pár napig, majd én ellátlak étellel, itallal, meleg szobával. Egy pár nap múlva összeül az úriszék Lakompakon, ott lesznek a megyei urak és a kegyelmes herczeg főemberei. Én téged megkötöztetlek, mint afféle csavargó embert, a kinek se országa, se hazája. Aztán oda kisértetlek az úriszék elé, mint csavargót s elmegyek veled úgy véletlenül magam is. Ott majd kihallgat a szolgabiró vagy az esküdt úr. Jó ember mind a kettő. Ott beszéld el sorsodat. A megyei urak nem rossz emberek. Ha igazságban nem találnak: kapsz huszonöt botot s aztán elkergetnek; – ha pedig igazságban találnak: akkor az uraság költségén elkisértetnek Bécsbe a franczia követhez, – ha pedig megesik rajtad a szívük, még borravalót is adnak.

– Mi az az úriszék? Az a járási biróság vagy a policzia?

– Látszik, hogy szamár vagy; ott itél a vármegye, meg a kegyelmes herczeg a szegény ember bajában, nincs minálunk policzia, az csak Ausztriában van.

– Tehát biróság, de hát akkor nincsen annak hatalma ahhoz, hogy engem Bécsbe kisértessen a franczia követhez?

– Atyafi, a vármegye urainak, meg a kegyelmes herczegnek mindenre van hatalma, ha akarják. Egyébiránt ez csak az én tanácsom, ha tetszik a szó: én segítek rajtad.

Sokáig gondolkodott az öreg és sokszor nézegetett a veperdi biró szemei közé. Rossz indulatot nem fedezett föl e szemekben s aztán elgondolta, hogy a legrosszabb esetben mindig megmaradhat Magyarországon, szegény, hazátlan koldusnak. Elfogadta a veperdi biró tanácsát.

Lakompakon február végén csakugyan összeült az úriszék. Elnöke volt Badicz Endre sopronmegyei földbirtokos s öreg táblabiró. Az uraság részéről Szemerey Sándor, herczeg Eszterházy Pálnak uradalmi főfiskusa és Seicz viczefiskus voltak jelen. Ezek ma már mind nem élnek, hanem él még Nagy Imre legfőbb itélőszéki kuriai biró, ki akkor Szemerey Sándornak patvaristája volt s mint ilyen, valószinüleg jelen volt az úriszéki tárgyalásokon s valószinüleg emlékszik még a szegény francziának, az örökös bujdosónak, szívrázó, szomorú élettörténetére. Élnek még Lendvay József és Tőttőssy Mihály öreg barátaim. Amaz sopronmegyei, mihályi származás, most nyugalmazott táblabiró s akkor kanczellista a főszolgabiróságnál. Emez veszprémmegyei birtokos, de 1846-ban Sopronmegye főszolgabirája. Mindkettő jelen volt az uriszéken.

Nekem Lendvay József beszélte el az esetet.

A veperdi biró megtette a mit igért. Az öreg koldust megkötöztette s bekisértette az úriszék elé. Bement a falubeli ügyesbajos emberekkel maga is és úgy véletlenül előhozta a csavargót a szolgabiró előtt, hogy annak jóakaró figyelmét iránta fölgerjeszsze. A sor azonban nem került mindjárt a csavargóra s azért annak pár napot és éjszakát az urodalmi fogházban őrizet alatt kellett töltenie. Elvégre ügye az uriszék elé, nyilvános tárgyalásra került.

Az uriszék tagjai rendkivüli érdeklődéssel hallgatták meg az örökös bujdosó elbeszélését. Soha, még főbenjáró ügy miatt is ugy el nem mulasztották az ebéden és vacsorán való megjelenés pontosságát, mint a mikor az öreg franczia a maga élettörténetét röviden és szárazon elbeszélte.

E történetet, a mint azt a jelenvoltak emlékezetükben megtartották, el fogom beszélni.

HADI FOGLYOK – BÁNYARABOK.

(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot. – Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. – Petropavlovszkojban.)

Henri saját előadása szerint csakugyan franczia volt s 1792-ben született. Ifju korában besorozták a császári hadseregbe s a nagy császárral, I. Napoleonnal, mint altiszt, részt vett a moszkvai téli hadjáratban.

Jó családból származott, vagyonos ifju volt, pénzzel és ruhanemüvel kellőleg el volt látva s kiállta a szomorú visszavonulás óriási viszontagságait. Ifjuság, vasegészség s jelentékeny testi erő megóvták a fagytól és éhhaláltól.

De nem óvhatták meg a fogságba eséstől. Valahol Lengyelországban a visszavonulás közben elfogták. Nem magát egyedül, hanem vele együtt körülbelül két-háromszáz legényt tisztjeikkel és altisztjeikkel együtt. Tél volt, hideg volt, fáztak és éheztek, alig bírták ruhájukat, alig tudták emelni fegyverüket. Egy pár század orosz lovasság körülfogta őket s az a csapat, melynek hősi része volt a világ meghódításában, csaknem gyáván látszott magát megadni.

– Urak, – mondá Henri a lakompati uriszék előtt, – midőn mi Mohilevben kissé magunkhoz jöttünk, mikor már adtak enni s egy kissé fölmelegedtünk, akkor eszünkbe jutott, mily gyáván hagytuk elfogni magunkat. Szerettük volna izmainkat körömmel tépni szét szégyenünkben. De hiába, akkor nem bírtuk el még a fegyvert sem, nemhogy verekedni tudtunk volna.

Henri nem emlékezett biztosan arra, hol fogták el őt és társait. Csak arra emlékezett, hogy néhány napi kínos gyaloglás után Mohilevbe kisérték s ott zárták el őket a régi vár omladozó kaszamátáiban.

Sebek, nélkülözés, durva bánásmód, embertelen fegyelmi büntetések miatt sokan elhaltak közülök. Mire nyár lett, alig volt életben a csapatnak fele. A kik életben maradtak: azokat julius elején elindították Szentpétervár felé. Október lett mire a fővárosba értek, rongyban és mezítelen lábbal. Még mindig az a ruhájuk volt, melylyel Francziaország látta el őket másfél év előtt.

A városba azonban nem ily rongyosan lettek bekisérve. Délutáni időtájban, hideg, tiszta őszi napon értek a főváros közelébe. Láthatták a leáldozó nap fényénél a büszke czári fővárosnak csillogó tornyait, de éjszakára oda be nem mehettek. Künn kellett tölteniök az éjet a szabadban, kozákok őrizete alatt, fázva, dideregve. A következő napon ott a szabad ég alatt kaptak uj ruhát és pedig uj franczia császári egyenruhát. Kocsikon hozták ki Szentpétervárról. Egyuttal meg is vendégelték őket meleg étellel, hideg sós hússal, barna kenyérrel s elegendő vutkival. Így kisértettek be a fővárosba látványul a népnek, dicsőségére a czárnak s elégtételül az orosz hadseregnek. Azért adták az uj egyenruhát, hogy büszkén mondhassák el rájuk mutatva: ime a híres kalandornak, Napoleonnak fogoly katonái!

– Meg nem mondhatom, – mondá Henri, – mennyire fájt nekünk e megaláztatás. Jobb szerettük volna, ha rongyainkat hagyják meg didergő testünkön s ha mezitláb hurczoltatunk végig a főváros havas utczáin. De még jobban fájt, a hogy császárunkról beszéltek, mint valami csavargóról és szökevényről. Mi még akkor sem az elbai számüzetésről, sem a waterlooi csatáról nem tudtunk semmit. Mi csak azt tudtuk, hogy részt vettünk az auszterlitzi és jénai csatákban.

Volt a foglyok közt egy kapitány. Bátor, önérzetes, fiatal ember. Midőn a foglyokat a laktanyába kisérték, egy magasrangu orosz törzstiszt, tábornok vagy afféle, szemlét tartott a foglyok fölött s franczia nyelven szólott hozzájuk. A fiatal fogoly kapitányt ellenállhatatlan düh fogta el, midőn a tábornok a nagy császárt gyalázta.

– Míg barbárok beszéltek velem – szólt – eltűrtem minden szó nélkül. Önnek, nyomorult nem tűröm el a császár gyalázását.

E szavakkal letépte magáról a fényes egyenruhát s odavágta a tábornok szemei közé.

– Verjétek agyon! – kiáltá tajtékzó dühvel a tábornok.

Orosz katonák ugrottak oda. Megkapták és megkötözték a kapitányt, letépték ingét s elkezdték ütni kancsukával.

– Nem nézhettük – folytatá Henri – ez irtózatos jelenetet. Odarohantunk puszta kézzel a fegyveresek közé. Agyon lőttek és szúrtak közülünk hetvenet, de a tábornokot megfojtottuk. A miért rosszul beszélt a nagy császárról.