Part 2

E tény eldöntötte az életben maradottak sorsát. Mindegyik kapott száz korbácsütést, még a sebesültek is. Ezek aztán el is haltak valamennyien. A ki e vadállati bántalmakat kiállhatta, azt hideg, nyirkos kaszamátabörtönbe zárták el. Igy húzták ki a telet. Sokan elhaltak közülök betegség és nélkülözések miatt. Gyakran a hulla napokig hevert az élők között. Henri, az öreg menekülő, még most is elborzadott, a mint e pokoli tanya eszébe jutott. Pedig most már öreg ember és akkor még fiatal ember volt.

Az 1816-dik év április havában kivették a foglyokat a földalatti börtönből. Nyilt, világos, szellős helyre szállították őket s élvezhetőbb táplálékot adtak nekik táplálékul. Adtak nekik uj ruhát is. Birkabőr kucsmát, vastag bagaria csizmát, szürke daróczból készült ujjas köpenyeget s egy durva pakróczot.

Május hóban egy napon az őrök azt parancsolták, hogy a pakróczot tekerjék össze s egybe kötve akasszák vállukra, mint a hogy a katona szokta nyáron át köpenyét vállára akasztani. Mikor ez megtörtént, nagy csapat katona fogta őket körül s ezek fedezete mellett a foglyok kezeire láncz veretett s a lánczczal kettőnként kezüknél fogva összekötöztettek. A ki ellenállt, zajt ütött, tiltakozott vagy káromkodott: azt véresre verték kancsukával, egy fogolynak egyik szemét is kiütötték. Mindegyiknek mellére egy bádog lemezt akasztottak, melyre egy-egy szám volt rásajtolva. Estefelé pedig kovácsok jöttek vassal és kalapácscsal és szegekkel s mindegyik fogoly lábára a bagaria csizmaszáron kívül négy vagy öt fontos vaskarikát kovácsoltak. Sem a vaskarikát levenni, sem a csizmát levetni ezután nem voltak képesek.

Este tíz óra után, páronként egymásután a mint össze voltak lánczolva, kiindították őket a kaszárnya udvaráról az utczára. Az utczák, merre elhaladtak, teljesen néptelenek valának. A körülöttük, előttük és utánuk lépdelő lovas kozákokon kívül nem találkoztak senkivel.

Nagy későn kiértek a város végére. A városban beszélniök nem volt szabad. Ki hangot ejtett, a korbács azonnal pattogott a nyaka körül. A városon kívül a sötétben valami kisebb őrház-féle előtt megállapodtak. Itt kaptak enni és inni, miután sem délben, sem este az nap még nem kaptak semmit. Étkezés után megengedték nekik az alvást, de csak hajnalig. Hajnalban útnak indultak kelet felé. Hova kisérik őket, sem nem tudták, sem elgondolni nem voltak képesek, sem kérdezniök nem volt szabad. Nem is igen tudtak beszélni az őrökkel, de ha tudtak volna is, feleletet nem kaphattak. Minden kérdésre abból állt a felelet, hogy a kozák fenyegetőleg mutatta és rázta kancsukáját.

Így mentek napokon és heteken át. Naponként nem nagy utat kellett tenniök. Éjszakánkint mindig a falvakon és városokon kívül tanyáztak. Ha falun mentek keresztül: szólni az emberekhez nem volt szabad. A ki szólni mert, kegyetlenül lakolt. Jó emberek gyakran adtak nekik kenyeret, sót és vutkit. Ezt szabad volt elvenni.

Egykor valamely folyóvizen, melynek nevét nem tudta Henri, hajókra gyömöszölték őket. A hajóról Perm nevü városban szálltak ki. Innen ismét gyalog kellett utazniok. A sok szenvedés miatt többen elhaltak, néhányat pedig kocsikon hurczoltak a csapat után.

Már heteken át hegyes vidéken, esőben, hóban és hidegben, erdők és szakadékok közt utaztak, midőn végre elértek egy várost, melyet Petropavlovszkoj-nak neveztek. Azt hitték, itt véget ér szenvedésük.

Csalódtak.

Petropavlovszkoj jó nagy területen fekvő város. A katonai főnök lakásán, néhány kaszárnyán s pár magánházon kívül, melyek kőből épültek, az egész város orosz falusi házak mintájára faházakból állott, nagy telkekkel, nagy udvarokkal, hosszú széles utczákkal. Lakossága valamikor fegyenczekből szaporodott fel.

A foglyokat itt a kozák vezetők valami katonai főnök vagy kormányzó-félének adták át. S fogadtatásuk azzal kezdődött, hogy ismét kaszárnyába, börtönbe zárták.

Itt azonban nem maradtak sokáig. Pár hét alatt szétosztották őket a bányatelepek közt. Ekkor tudták meg, hogy ők voltaképen örök rabságra kárhoztatott bányafoglyok, éppen úgy, mint azok, a kiket Szibériába küldenek. Innen tehát nincs menekülés. Ők többé Francziaországot sohasem fogják látni. Ők a művelt világnak még csak hírt sem adhatnak arról, hogy hova temette el őket a zsarnok erőszak. Itt kell nekik élni és itt kell nekik meghalni a jekaterinburgi Urál hegyek platina-, ólom- és arany bányáiban. Szülők, testvérek és szeretők még csak sejteni sem tudják, hol fekszik a világ, merre van az ország, melynek földjében csontjaik pihenni fognak. Hiszen Francziaországban még madár sincs, mely erre járna.

Néhánynak lelkén erőt vett az őrjöngés e gondolatokra. De társaik megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s istenre bízni sorsukat.

A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték. Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A lakó népség csakhamar megszerette őket.

Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de szabad volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s önsorsukról gondoskodni.

A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12 kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak, durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba. Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni, melyek segélyével megszabadulhatnának.

A SZÖKÉS AZ URALBÓL.

(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)

Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan. Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről. Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.

Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés a lótulajdonos kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.

A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva, embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala. Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy látszik, uralkodott fölötte.

Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen, legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.

Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl.

– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni, mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen meg nem engedem.

A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát. S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt ajándékoznak.

400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.

A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.

A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s onnan kiadják a parancsolatot. Ha a foglyok szerencsésen megmenekülnek: az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is az ő dolguk.

A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.

Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók, mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban, tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja Francziaországot.

Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt. Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek tiltva volt csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál, de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő mennyiségben vittek magukkal.

A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.

Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál, piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.

Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok. A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az eldüléstől megmenteni.

Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy, hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az útba esők fogadni, mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.

Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak, ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a kérdésre nem tudtak megfelelni.

A kormányzó rettentő dühbe jött a bámész hallgatagságon.

– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?

Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét összetette mellén s térdre esve ezt mondá:

– Oda megyünk a hová nagyságod parancsolja.

– Mennyi pénzetek van? – kiáltá ujra a kormányzó.

Monteau folytatá térdepelve, miközben társai is letérdeltek:

– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s 48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.

A kormányzó elkaczagta magát.

– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.

Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.

A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.

Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik társuk pedig lábát törte úgy, hogy sem járni, sem lóra ülni nem tudott. E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.

Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok, tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.

Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda, egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak, ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.

A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s két napi kerülővel, bizonyos apró tavak között a várost dél felül miként kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.

A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12 rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek, mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.

Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda, sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven elkáromkodta magát.

A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon, s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:

– Hol tanultál francziául?

A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra, karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst, kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása, megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép Don vidékére.

– Szerencsétlen! Aztán hányan vagytok? – kérdé a barát.

– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.

– S mennyi pénzetek van?

– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s útközben is tudunk keresni.

– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába. Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha erre veszitek az utat.

Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta nekik, hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik. Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.

Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni, hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.

– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.

Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.

A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket foglyokul tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné, hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott elbeszélje.

Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt, de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.

A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak meglátszott rajtuk a jó igyekezet.

Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok, mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok s mindenféle még névről is alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat, szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért, dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.

A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a második csapattal indult el.

Utjok folyton a Tedzsa folyó partján vezetett. A hőség könnyen elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.