Part 7

Haragos volt érte. Gyilkos szemekkel nézett rám, ki a kártéritést inditványoztam. Oda mentem hozzá vigasztalni, mi az a pár száz forint ő neki?

– Nem a pénzért haragszom én, hanem azért, hogy olyan elfajzott rokon is van a világon, a ki egy parasztnak fogja pártját én ellenem. Úgy ám, fiskus uram!

Elfordult tőlem és sok időre felmondta az atyafiságot…

De szó a mi szó, ha az a disznó ma is élne, ma se tudnám, miként kelljen és lehessen ezt a pert jól befejezni.

KATÓ.

A nemes, nemzetes és vitézlő Bocsáry-familia a leghiresebb familia volt tíz vagy tizenkét vármegyében. Akár egy hadsereg, akár a Bocsáry-familia. Főhadi szállását tartá nemes Tolna, Fehér és Veszprém vármegyében, egyik szárnya kiterjedett Győrön és Komáromon keresztül a Dunáig, a másik szárnya pedig Pest-Pilis és Solt vármegyén, kis és nagy Kunokon s mindenféle Jászokon és Hajdukon át a Tiszánál ért véget.

Előőrseit előre tolta a Dráváig, hátvéde fölért nemes Hont és Nógrád vármegyékig, szabad csapatai pedig elkalandoztak Ugocsáig.

A ki e nemes uri familiának családfáját még nem látta: az még igazi nemesi családfát soha se látott.

Megvolt pedig ez a családfa a gyökeres familiának több ifju és öreg ágazatánál uj, ujabb és legujabb, s régi és még régebbi kiadásokban, mint akár a biblia vagy zsoltáros énekek. Az egyiknél szép tekercsbe göngyölve ott porladott a tükör mögött, a másiknál a pohárszék tetején, a harmadiknál a méhesben, a negyediknél a familia ládájában. Sok helyütt a familia inspektora őrizte a kocsmaszerződések, csőszkonvencziók és közös mappák szekrényében, másutt pedig a kis gyerekek azon tanulták silabizálni az ábéabot. Megbecsülték mindenütt.

Legjobban megbecsülték pedig Kazavölgyén tekintetes Kazó Miklós táblabiró úrnak uri kastélyában. Ő ugyan a maga személyében most már nem sokra becsüli, miután tizenhárom esztendő óta aluszik az urban és a kazavölgyi családi sírboltban, hanem özvegyen maradt édes hitves társa, tekintetes Kazó Miklósné asszonyom annál jobban megbecsüli azt. A mit egyébiránt a kazavölgyi családfa valósággal meg is érdemel, levén az valamennyi társa közt a legrégibb és leghitelesebb.

Van pedig ez irva remekben készitett finom pergamenra öt-hat nemzedéknek különb-különbféle kezeirásával. Az a pergamen pedig tekercsbe van hajtva és a tekercs szép világos zöld szinü vaskos tokba nagy gondosan elhelyezve. Ha pedig a toknak leveszik födelét és a pergamentekercset kiemelik abból és a tekercsnek egyik végét megfogja Kazóné asszonyom, a másik végét pedig valami uraöcscse, hát akkor amilyen hosszu a kazavölgyi kastélynak ezüstszekrényes nagy szobája: épen olyan hosszura kinyujtózik a Bocsáry-familia hires családfája. Nem is kell azt hinni, hogy az a pergamen egy kutya bőréből készittetett légyen. Sőt inkább nagyon is soknak bőréből készült az, különböző városokban lakozott nagy hirü tobakmesterek műhelyében, csakhogy minden darab nagy ügyességgel össze van ragasztva, ugy, hogy az egész most már nem is látszik többnek, csak egyetlenegy nagy darabnak.

E nagy pergamenre van irva a Bocsáry-familiához tartozó uri családoknak megszámlálhatatlan sok ezerre menő fi- és leányági maradéka. A Bocsáryak ugyan nincsenek rajta, tudnivaló levén, hogy az utolsó vitéz férfiu, a ki e néven élt, a szerencsétlen mohácsi csatában a gyilkos töröknek keze által vitézi halállal halt meg, de annál inkább ott ékeskednek ama fiak és unokák nevei, a kik azoktól származának, kik az ő sok leányait feleségül vették. Ott vannak pedig a Kazó, Kazy, Kazay, Halyós, Halytó, Halyagos, Kovács, Gyárthó, Lakathos, Laszly, Véghes, Tekeressy, Bánthó, Virágh, Oroszy és több nagy uri családok ivadékai. Ezek is és mások is; ki tudná azt mind valamennyit elszámlálni.

Már aztán derék legény is legyen ám az, a kinek kedvéért Kazóné asszonyom ezt a nagy családi ereklyét a nagy almáriomból, menyasszonyi selyem viganója mellől előveszi. Ha csak a vármegye viczispánja nagy tisztességgel és nagy pöcsétes levélben meg nem keresi, vagy a járásbeli szolgabiró nagyon szépen meg nem kéri s egyuttal a tilosban fogott kártevőit nagy szigorusággal meg nem bünteti: bizony másként ehhez nehezen fér akárki ember fia.

Ilyen formán azonban sok mindenféle titkot meg lehetett tudni a nagy ereklye titkaiból. Meg lehetett tudni példának okáért, hogy amaz elszegényedett ágak, kiket sok gyerekkel áldott meg a gondviselés, kiknek kezén tehát az ősi birtok százfelé lett darabolva, semmiképen sincsenek az ő fiaikban és leányaikban megörökitve. Hasonlóképen hiányoznak ama leányok ivadékai, kik kunhoz, jászhoz vagy hajdúhoz mentenek feleségül, miután kun, jász és hajdu igaz nemes embernek nem tekintethetnék. Nemkülönben teljességgel hiányoznak azok, a kik megfeledkezvén a familiának nemes erkölcseiről s az ősök iránt tanusitandó kellő tiszteletről, hitüket megtagadták és pápistává lettek. De más részről hiányoznak ama leányok ivadékai is, kik holmi papokhoz és tanitókhoz mentek feleségül, miután ilyen lépés a nemes familia szokásai szerint mindenkor illetlennek tekintetett. A nagy hirü tudósok és superintendensek, kik a családból származtak, megbecsültettek ugyan, de leányt biz ott hiába kerestek feleségül. Arról pedig, hogy valami kereskedő vagy mesterember keveredett volna a familiába, természetesen szó sem lehetett.

Mindez ősi tisztes családi erkölcsöknek pedig szigorubb megtartója és méltóságosabb képviselője senki nem lehetett, mint tekintetes Kazóné asszonyom.

Ő maga is, de istenben boldogult férje is a Kazó-ágból származott. És ő is utolsó volt ez ágból és férje is. Ő is magával hozta a Kazó-familia birtokait és férje is. És ő is büszke volt ősi nevére, valamiképen boldogult férje, csakhogy ő még sokkal büszkébb, mint néhai Kazó Miklós uram.

Pedig hát Kazó Miklós uram nem utolsó ember volt a maga idejében. Sőt egynémely hazafias cselekedete és bátor elhatározása szájról szájra is adatik és még az ország krónikáiban is följegyeztetett. A vármegyének sohasem volt olyan hires viczispánja, mint épenséggel ő. Egyszer egy lovas kapitányt egész svadronjával együtt lefegyverezett s bevitetett a komáromi várba, miután a makacs kapitány nem oda szállásolta el legényeit, a hová ő parancsolta. Lett ebből aztán nagy veszedelmes história. A kanczellária rá akart ijeszteni a vármegyére is, a viczispánra is, de miután nem ijedt meg egyik sem, Kazó Miklós uramat fölczitálták a királyi szó meghallgatására. Fölment nagy bátorsággal s meghallgatta a szót nagy lelki nyugalommal s mikor a fölséges király azt kérdé tőle: »Mivel tudja menteni magát, hogy megbántotta a király katonáit?« – azt felelé: »Én mint nemes ember szintén a király katonája vagyok, háboruban kardot viselek, békében igazságot szolgáltatok«. Még a király sem tudott erre megfelelni.

Egyszer pedig a győri püspök, a ki neveztetett Fengler Józsefnek és a ki nem nemes szülőktől származott, elméne bérmálni Kazavölgyére is, a holott Kazó Miklós uram vala a házi gazda is, viczispán is. Mint házi gazda fogadta a püspököt nagy lakomával, mint viczispán fogadta azt nagy parádéval. A püspök urnak pedig szokása volt az ő kegyes hivatásához képest a kálvinistákat, lutheránusokat s egyéb mindenféle tévelygőket az ő hitük ártalmasságáról hathatós szavakban és jámborságra buzditó kegyes intésekben meggyőzni. Kazó Miklós uramat nem intette, mert ő irányában mindenféle ékes szavak hiábanvalóságáról eleve meg volt győződve, de annál jobban buzgólkodott a tudatlan földnépénél, a zsellérek, napszámosok, szegődvényesek és cselédek közepett. Tudván pedig ezt Kazó Miklós uram, a mint a kegyes életü püspök az ő nemesi kuriájából kilépett, nagy sebten letevé kalpagját, leölté drága prémes kék mentéjét, leoldá czifra rezes kardját s felöltözvén ezüst pitykés dolmányába, fog vala kezébe egy nagy husángot s iramodik a püspök után, a kit is talál a kápolna előtt nagy sereg népség által körülvéve. Látván pedig a kegyes püspök az ő szives házi gazdáját ily kegyetlen indulattal közelegni, szól vala hozzá ekként: »Nemde nem eltéveszté utját viczispán uram, hogy ily nagy fenekedéssel ront ide hozzánk?«, melyre Kazó Miklós uram nagy nyugodtan igy felele: »Tisztelem én méltóságod uri kegyes személyét, nem is avatkozom én a hit dolgába, magam is áhitatosan meghallgatom méltóságod bölcs tanitását, hanem csak azért jöttem, hogyha netalántán valaki az én felekezetemből itt az ő hitében meg találna tántorodni, őt ime ezzel az én pásztorbotommal az igazság legelőjére a tilosból visszatéritsem.«

Mikoron pedig Kazó Miklós uram vármegye követe volt az 1790-ik évi pozsonyi országgyülésen és ott a protestánsok ősi jussáért heves szavakban buzgólkodnék: megtámadá őt az ámbituson gróf Kollonics László kalocsai érsek, megfenyegetvén őt a következő szavakkal: »A domine spektábilis gorombaságait meg fogom jelenteni a fölséges királynak.« Melyre Kazó Miklós uram megsodorintván előbb az ő bajuszát, ekként felelt: »A fölséges király urnak megjelentheti, de a fölséges uristennek nem jelentheti meg, minek utána ott meg nem hallgattatik jelentése.«

Ilyen dolgokat és ezekhez hasonlókat mívelt Kazó Miklós uram, hogy róla egész országszerte ugy beszéltenek, mint nagy erényekkel bővelkedő igaz nemes emberről és bátor szívű magyar hazafiról.

És ez igaz is volt. Csakhogy tudni kell azt, a minek pedig az ország nem igen jöhetett tudomására, hogy mind eme nagy erényekben még sokkal inkább bővelkedett Kazó Miklósné asszonyom. Mert ha eltagadhatlan igazság is az, hogy Kazó Miklós uram szembe mert szállani katonával, pappal, püspökkel, főispánnal, sőt még az esztergomi primással is, más részről szintoly kétségbevonhatatlan igazság az is, hogy Kazó Miklósné asszonyommal meg nem mert szembeszállani se katona, se pap, se püspök, se főispán, se esztergomi primás, sőt még Kazó Miklós uram maga sem.

És ebben rejlett az isteni gondviselésnek csodálatra méltó nagy bölcsessége. Kazó Miklósné asszonyom semmiképen bele nem avatkozott sem az országnak, sem a vármegyének, sem a superintendencziának, sem pedig a külső gazdaságnak, kocsmának, malomnak, zsidó árendásnak és csikónevelésnek semmiféle dolgaiba. Érteni ugyan ezekhez is értett tökéletesen, de sok nagy egyéb elfoglaltatása miatt a világ kormányzásának e részbeli feladatát egészen átengedte Kazó Miklós uramnak, arra azonban mindamellett gondja levén, hogy a familiára ez oldalról se háramoljék semmiféle megaláztatás.

Hanem már a mi a belső gazdaságot, a háztartást, a borjú, csirke, malacz és leánynevelést illeti: ebben persze Kazó Miklósné asszonyom volt az egyedül való auktoritás. De nem csak ebben. A cselédség fölött rendet tartani, a templomba járásra felügyelni, a szegény eklézsiákat ékes templomi szerekkel ellátni, a szegényebb sorsú közel lakó atyafiakat lábra állitani, a disznótorokat, névnapokat és egyéb ünnepélyes lakomákat rendezni, a szomszédokkal és atyafiakkal pörlekedni, prókátorokkal tanácskozni, a kerületi és királyi táblabirákat meginformálni, a familia igaz jussát biztositó pöcsétes leveleket takargatni, a családfára felügyelni s a familia tekintélyét megőrizni, ha pedig néminémüképen csorbát szenvedett volna, azt megorvosolni: mind ezen nagy rettenetes feladat teljesitésében Kazóné asszonyom nagyobb ur volt, mint a király az ő birodalmában. A mióta pedig Kazó Miklós uram egynéhány szerencsétlen hajótörött embert a Dunából kimentvén, a nagy erőfeszités és meghülés folytán ágyban fekvő beteg lett s rövid testi gyötrődés után elhalálozott és nagy, ékes szomorú pompával eltemettetett: azóta még inkább megsokasodtak Kazó Miklósné asszonyom sulyos teendői.

Most már vesződnie kellett annyira-mennyire még a vármegye ügyeivel is. Most már a külső gazdaság, a kocsma, malom, zsidó árendás és csikónevelés gondja is az ő nyakába szakadt. Igaz, hogy rendkivül kedvelte a fakó lovat, neveltetett is magának olyan négyes fogatot fakó lovakból, a milyen nem volt sem az előtt, sem az óta három vármegyében. Más szinü lovat be nem engedett fogni az ő függő hintó kocsijába.

Mindamellett két dolog miatt nagy lelki nyughatatlanság támadott az ő szívében.

Az egyik volt az a nagy zálogos pör, melynek miatta a kastély mögötti szőlőt és erdőt a vele járó három tábla földdel veszedelem környékezte. Épenséggel kilenczven esztendő óta birták már ő és elei azt a birtokot és épenséggel ötven esztendő óta foly már a zálogváltó pör, de mindeddig teljességgel eredménytelenül. A mikoron ő férjhez ment és ekképen a familia dolgainak vezetését kezébe vehette: akkor már a pör csaknem elveszett. Az ő lankadatlan erélyének sikerült ugyan annak folyamatán egyet forditani, de most már megint fenyeget a baj, miután bizonyos dunaszentmihályi atyafiak, bizonyára roszlelkü, éhenkórász, kapzsi emberek, nagyon utána estek s ugy látszik, jobban is győzik, mint az eddigi pörös felek.

A másik aggodalmat pedig okozta neki az ő egyetlen egy édes, szép Kató lánya, a ki most már innen-onnan belépett a tizennyolczadik esztendőbe.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Kató azért okozott talán aggodalmat, mert nem lett volna elég formás, elég szemre való. Sőt ellenkezőleg, a ki csak őt látta, a szemét mindenki rajta felejtette. Az ő testi lelki szépségében, az ő termetének ékes voltában nem talált hibát még az irigyje sem. Arcza olyan fehér volt, mint a most leesett hó és olyan piros, mint a most kinyilott rózsa. Fekete szemeiben ugy égett a tüz, mint az izzó szén parázsa és a mikor hajadon fővel templomba ment és szépen befont fekete haját megláthatták, a mint az leért a viganó aljáig: utána bámult volna a fele falunépség, ha rá mert volna tekinteni. Nézése szelid, tartása egyenes, lépése módos, viselete takaros, beszédje illedelmes, egy szóval mindenkinek, a ki csak vele találkozott, közmegelégedésére való volt. Édes anyjához engedelmes, az idősebbekhez tisztelettudó, a jobbágyokhoz, zsellérekhez és egyéb szolgáló emberekhez jó szívet tanusító.

Ennélfogva könnyen el lehet gondolni azt is, hogy Kazóné asszonyomnak az sem okozott aggodalmat, vajjon akad-e az ő egyetlen egy leányának illendő kérője. Akad bizony. Sőt már akadt is és pedig oly nagy sokaságban, hogy időbe telik, mig az ember azt számba tudja venni. A Túry, Csepy, Káldy, Mocsy, Búzás, Rozsos, Marczalházy, Rábatői familiákban nincs oly fiatal ember, a ki a kazavölgyi kastély felé tisztességes szándékkal már el ne látogatott volna, de bizony annak eddig még semmi láttatja nem volt, mivelhogy az egyik ellen Kazóné asszonyomnak, a másik ellen Kató leányzónak volt alapos kifogása. És pedig csodálatra méltó módon mindig akképen, hogy a mi hibákat netalán Kató fedezett volna is föl az ifju emberekben, azon hibáknak mindíg Kazóné asszonyom volt bőséges megmagyarázója.

Kazóné asszonyom aggodalma tehát nem ebből származott, hanem hogy egész rövidséggel megmondjuk, ő az ő édes egyetlen leányában semmiképen sem tudta még eddig föltámasztani azt az életrevalóságot, mely ő benne magában lakozott. A leány nem látszott kedvelni a perpatvart, a cselédeknek nem parancsolgatott elegendő keménységgel és szemmel látható idegenkedést érzett, valahányszor a prókátorok megjöttek és a familia ügyeit s különösen a nagy zálogos pert előterjesztették.

Nagy szomoruságot okozott ez Kazóné asszonyomnak. Mi lesz a híres nevezetes Kazó familiából ilyen leánygyermekkel? Hogyan fiúsitsa ő azt a leányt, a kiben még az asszonyi virtusok is fogyatékosak, nemhogy a férfi erkölcsök feltalálhatók volnának? Hiszen ezzel a leánynyal végkép elvész a familia, örökre be kell pecsételni a családfát, bizonyosan el fog veszni a zálogos pör s a kastély mögötti szőlőt és erdőt s a három tábla földet soha nem látott, isten háta mögött lakozó idegenek fogják elharácsolni.

A mitől most már annyival inkább lehet tartani, mivel a tekintetes tábla a Szent István napja után elmult második csütörtökön olyan itéletet hozott, a mely ellen alig lehet most már orvosságot találni. Most ugyan a szüreti törvényszünet miatt hallgat a törvény, de mihelyest elmulik Szent Márton napja, pedig most már az is itt lesz pár nap mulva, azonnal itt teremhetnek az ellenfelek, hogy a zálogos birtokot fölmérjék és fölbecsüljék s ekként Kazóné asszonyom igaz jussaiban turkáljanak.

Sőt már a levélhordó czigány a tegnapi napon levelet is hozott bizonyos Bánthó István dunaszentmihályi lakostól, valahonnan Tolna- vagy Baranya-vármegyéből, melyben Kazóné asszonyom csak hugomasszonynak tituláltatik s egyuttal neki nagy tisztességgel tudtára adatik, hogy mihelyt Bánthó István az ő szüreti dolgait s egyéb őszi munkáját elvégezi, azonnal atyafilátogatóba elnéz Kazavölgyére, a mivel egyébiránt eddig is tartozott volna nagyon régen, de most erről bocsánatot kér és ebbéli tartozását le fogja róni, a mely alkalommal egyéb familia-dolgokról is, különösen pedig a zálogos pörről némi mondani valói lesznek, addig is ajánlván az ő huga asszonyát istennek oltalmába s kérvén az ő atyafiságos szeretetének ő rá való kiterjesztését is.

– Söprüt neked, bestefia! – mormogott Kazóné asszonyom, mikor a levelet végig olvasta. – Majd elvárlak én a zálogos pörre, csak ide jőjj!

Fölkelt ülőhelyéből, kinyitotta az ebédlő ajtaját s kikiáltott éles, csengő hangon:

– Kató, Kató! Jere ide lányom!

Kató épen a pitvarban etette a galambokat, még egy marokra való ocsut vetett nekik s azzal a kosarat letette és futott be.

– Vendégeket látunk a napokban édes lányom, de nem akarok velük egy födél alatt lenni, miután sohasem láttam őket s ezek azok a szépséges emberek, a kik a zálogos birtokból ki akarnak tudni bennünket; – eredj lányom, hozzátok rendbe a csereházat, ott legyen a tanyájuk.

Az a csereház pedig volt a kastély előtt ötven vagy hatvan lépésnyire. Valamikor osztályban a Halytó-ágnak jutott, a kivel azonban a Kazó-ág pörbe keveredvén, az a ház sok lélekgyötrő alkalmatlanságnak volt okozója a rossz szomszédság birtokában. Mit lehetett egyebet tenni, el kellett biz azt cserélni három annyit érő külső járt birtokért, meg két darab négy éves csikóért, hogy a rossz szomszédoktól meg lehessen szabadulni. Ettől kezdve ez a ház csak csereháznak neveztetett. Ez a ház volt boldogult Kazó uram hivataloskodó háza; itt tartott törvényt a szolgabiró és esküdt ur, mikor Kazavölgyét utba ejté; itt volt a mosó-konyha, sütő-konyha és a mángorló s itt lakott egyszer-másszor egy-egy kegyelembe vett birtoktalan öreg atyafi ember is. Most épenséggel üresen állott mind a négy szobája.

Ezt a házat kellett Kató leányzónak rendbe hozni, kiszellőztetni, befüttetni Bánthó Istvánék részére, hogyha netalán megjönnének.

Azonban elmult Szentmárton napja, elmult az első ádvent is, és a csereháznak még mindig nem ért ide várt vagy váratlan vendégje. Kazóné asszonyom már kezdte hinni, hogy ő a dunaszentmihályi atyafiakkal való megismerkedést e folyó esztendőben nem lesz kénytelen elszivelni.

De ő kelme megcsalódott.

Mert igaz ugyan, hogy Bánthó István uram már Mindszentek napján elindult Dunaszentmihályról és még most sem ért Kazavölgyére, noha már ötödik hete van utban, de ezen nagy késedelemnek bizony nem ő volt az oka. Mert tudni való, hogy mig az ember Dunaszentmihályról Kazavölgyére eljuthatna, addig keresztül kell menni Ágotán, Bölcskén, Csegén, Balháson, Némedin, Vöröstornyán, Szentgyörgyön, Hántán, Bántán, Tinójáráson és Leányvásárján, a mely utba eső nemesi közbirtokosságok kebelében mindenütt lakoznak jó atyafiak, a kiknek vendégszerető házát elkerülni nem volna illendő és sehogy sem volna megegyeztethető az atyafiságos szeretettel. És minek utána az idő már késő őszre jár, sőt a hó a Bakonyban le is esett, ennél fogva nemcsak minden utbaeső disznótor miatt kellett elvesztegetni egy-egy napot, hanem azon felül még számot kellett vetni ama körülménynyel is, hogy az utasokat Bölcskén nyomta az Imre-nap, Némedin a Márton-nap, Szentgyörgyön az Erzsébet-nap, Bántán a Katalin-nap s Leányvásárján András napja, találkozván véletlenül e néven nevezett jó atyafi mind amaz emlitett kompossesoratusokban. Magától értetődik, hogy Bánthó István uram soha ember szeme elé nem iparkodott volna jutni, ha ő csak egyetlenegy atyafi házát is elkerülné s ez által magára és a Feri gyerekre holtig tartó neheztelést venne.

Magával vitte ugyanis Ferit is, a nagy kamasz kölyket, a ki csak a nyáron jött haza a debreczeni kollégiumból azzal az elhatározással, hogy ő többé semmiféle könyvet a kezébe nem fog venni, miután a tudományokhoz neki sem kedve, sem talentuma. Pedig a fiu nem volt épen nyavalyás elméjü, hanem benne lévén a maradhatatlan gonosz vér, inkább vadászni és lovagolni és huzalkodni szeretett, mintsem nagy tekintélyben elhalálozott néhai öreg apjának, tisztelendő tudós Bánthó Kelemennek istenes példáján indulva s apjának és rokonainak jó tanácsát követve, magát az egyházi vagy prókátori pályára elszánta volna. Sőt inkább le nem győzhető makacssággal csak mindig a mellett versenygett, hogy ő gazda fog maradni, noha jól tudhatá a rakonczátlan, hogy apjának alig van hét vagy nyolcz száz holdnyi járt birtoka s annak is nagy részét a Duna járja, egy része pedig csak füzes és rekettyés, a hova csürhét hajtani se igen lehet, mert a töméntelen sok nádi farkas csuffá teszi a nyájat. S aztán ha még csak maga lett volna mint egyetlen fiu, de otthon még három gyerek gubbaszkodott és egy szöszke leány. Mi lesz ezekből, ha mind valamennyi csak a készre tátja a száját? Mehetnek majd Gerjenbe és Szalmavárra bocskoros nemesnek.

Most is azért hozta magával Bánthó István uram a fiut, hogy egyrészt otthon az ő távollétében valami istentelenséget el ne kövessen, másrészt pedig, hogy a tuladunai atyafiakkal is ismerkedjék Hátha talán hozzá való lány is akadna valahol, a mi annyival inkább kivánatos lenne, miután a fiu csodálatra méltó testi erővel birván és azon kivül pajkos természetü levén, ha csak a szent házas élet meg nem szeliditi, még olyan dolgokra is vetemedhetik, melyek miatt szégyent is vallhat a nemes familia.

Ilyenformán történt tehát, hogy ámbátor Dunaszentmihály, a mely feküdt Tolnavármegyében, alig négy napi járóföldre volt Kazavölgyétől, a mely feküdt Komáromvármegyében: mindamellett Bánthó István uram az ő Feri fiával nem négy nap alatt, hanem épenséggel harmincznégy nap alatt ért el Kazavölgyére.

Kazavölgyén épen Miklós-estét ünnepelt Kazóné asszonyom. Mert ámbár néhai Kazó Miklós uram régen elköltözött már ez árnyékvilágból és attól kezdve az ő nevenapját megülni nem szükséges, sőt zajos jó kedvvel megünnepelni meg sem engedhető: mindamellett Kazóné asszonyom, mint kegyeletes szivű hűséges hitvestárs, Miklós-estén mindig szivesen látja az idősebb atyafiakat és jóbarátokat, hogy tisztességes beszélgetés közben folytonos emlékezés történjék a megboldogultnak fényes tulajdonságaira. Ismervén pedig az idősebb atyafiak és jóbarátok Kazóné asszonyomnak ezen jó szokását, semmiképen el nem mulasztanák az összegyülekezést s a megboldogult viselt dolgainak dicséretes fölemlegetését.

Most is ime ott ülnek már a nagy ebédlőben vagy negyvenen, közeli és távoli rokonok, egykori hivataltársak s a vármegyének oszlopos férfiai. Fiatal ember alig van köztük egy vagy kettő, miután Kazóné asszonyom ilyen alkalommal meg nem szenvedheti az éretlen fiatalság vihogását. Kató is ott ül édes anyja mellett az asztal elején s komoly arczczal hallgatja mind azokat, kik az ő édes apjáról oly nagy tisztelettel emlékeznek, a kit ő még mint kicsi gyermek ismerhetett csak. Az idő már közelget éjfél felé.

Künn csunya, zivataros idő berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a szobába s a kandalló néha időnként úgy zúg, úgy morog, mint valami haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé.

A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom jobbja mellett és simogatja deresedő hosszu szakálát és kezdi a szót ekképen:

– Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és aztán a havas, zimankós idő miatt utat vesztve egy czigányputriban töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak.