Part 8

Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a jelenvalók, tudta az egész vármegye, sőt tudta már Kató leányzó is, mindamellett a viczispán uram iránt viseltető szükséges tiszteletnél fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban.

Mielőtt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu felől. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar.

– Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég uraktól Kazóné asszonyom.

Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé. Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak, a kit ez a sok mérges eb az utczán talál.

Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát, hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű fokost.

A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erős férfihangok is hallatszottak immár, sőt nyiltan kivehető volt a csengő hang is, mintha csak kocsin jöttek volna uj vendégek.

Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és előszobába, elbujván ott nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn vonitott a hóban.

János is jött vissza s nagy elképedve megállt az ajtóban.

– Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat soha ilyen mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh, ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába. Megyek az emberekért vasvillára.

– Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek háta mögé.

E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétből. Lova horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fővel, félrevetett dolmányban és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe nőve.

– Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen későn? – kérdé Kazóné asszonyom.

A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott.

A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas mellett s mind a kettőt a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a falubeli kutyák között.

Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen:

– Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa meg erőben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben, bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idő miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony!

– Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint kikeveredhetett csókból és ölelésből, – nagyon szívesen látom Feri öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé. János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb kerülni szegény özvegy hajlékomba!

Ekképen történt meg az első találkozás. Az urak, vendég urak ujra bementek a nagy ebédlőbe és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést, csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében talált atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás históriáját is.

– Erről nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a bársonyosi szőlőhegyből kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát előre rántván, egy fokossal hátára vetette magát s előre rutagatott; alkonyodni is kezdett, a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek hozta a két csikaszt.

Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a gyerekből harapófogóval se lehetett a szót kivenni.

»Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly fiatal gyerkőcznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek is találná venni.

Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belső méltatlankodás nélkül elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak bizonyosan fölélesztette volna az ő lelki nyughatatlanságát, ha a Feri kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott:

– Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát kivánok mind közönségesen.

Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli kötelességét senki sem s jó időbe telt, mig Kazóné asszonyom a maga ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak után nagy lelki nyugalommal elaludnék.

Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes beszélgetésre pedig az idő már elhaladván, Balogh János viczispán uram ekként szólott Katóhoz:

– Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást, valamennyien utról jöttünk s utra készülünk, nézd, a dunamelléki atyádfiai is már csak bóbiskolnak.

Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor a leány most először szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult. Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még bánásmódja.

Kató beszólitott egypár leánycselédet s míg az urak, atyafiak egymástól az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité.

– Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint édes anyámasszony megrendelte és a mint tőlünk telik, mindenkinek elégséget teszünk.

– Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó víz: ez kell nekünk édes hugom éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram.

Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta számukra készen állott, a többi vendég és atyafi pedig három szobában tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bőséggel s hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne szenvedjen.

A következő három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se, nemhogy az ő kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégéről s kertek alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen időben az ő szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy szerencsétlenség támadhatott volna ebből mind a vármegyére, mind a familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe jutott a két jusskereső Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha őket félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök. – Olyan erős mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután ő, habár azok gonosz szándékkal jöttek is ő hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de mindamellett merészkedjenek csak előhozakodni idejövetelük czélja felől, majd megmutatja ő nekik, merre vezet ki az út Kazavölgyéről s majd tudtokra adja ő érthető módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében.

A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg. Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az ő uri vendégeit és atyafiait s eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felől, sőt a kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szíves szó és atyafiságos marasztalás.

Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektől nagy sok hálálkodással elkövetkezni.

A negyedik napon már a nagy ebédlő melletti szobában a kerek asztalnál csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort, hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerőség eszébe sem juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az ő egyetlen leányára.

Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a fiataloknak:

– Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellő jámborsággal, nekem egy kis atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal.

Ezzel megindult a belső szobák felé.

– Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s ő is megindult utána.

Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén.

– Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak.

Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal így szólt az asszony:

– Urambátyám azt mondá, midőn ide érkezvén szegény hajlékomban először láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ámbátor én atyafiszerető jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, osztályos vagy sógorságból eredett, közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerző vagy tékozló, várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvető és ámbátor különösen nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy Bánthó följegyezve ezelőtt mintegy száznegyven esztendővel, de az szecsődi Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, ő tőle tehát a dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek.

Bánthó István kétfelé simitá deresedő bajuszát s ekképen felelt a szóra:

– Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tőlem távolabb, mint hogy kedves hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha egy ilyen atyafiszerető nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem tehető, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erősségeink mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna: mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi családfában némi tökéletlenség előfordulna is.

– Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész elhatározással.

Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedő bajuszát s igy szólt:

– Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz, hogy kedves hugomasszony fiágon való dédősapjának apja Kazó Sámulnek neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát, Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsődinek iratott, mivelhogy Szecsődön volt prédikátor és esperes.

– Ugy, tehát konvenczionális ember volt.

– Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, híres nevezetes férfiu volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét.

– A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak följegyeztetni.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s így folytatta a szót:

– Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia volt Mihály, az én ősapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám; ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendős s általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt.

– Köszönöm igen szépen.

– Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem ő, sem Sámuel fia nem ült meg ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak. Bánthó Mihály ősapám nagyon belekeveredett a kurucz világba s nehogy a birtokot elharácsolják tőle: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok.

– Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd bővebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni!

– Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik tudni nagy bölcsen, hogy a végső itélet már meghozatott s hogy most már csak a végrehajtás vagyon hátra.

– Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok, reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál, liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendő mulva is a birtokban akarok ülni.

– Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei emberekkel.

– A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni söprőnyéllel, mint a csürhét.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet az előbbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet:

– Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részéről is kedves hugomasszony iránt megbizonyíthassuk, mi minden perbéli előmenetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában, hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi- és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk.

– Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy talpalatnyit.

– Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának neveztetett és a nemes uri familiának külön kuriális birodalmát képezte. Minek utána az idők folyamában e két határ összeolvadt s különböző osztályok által eredeti formájából ki lett vetkőztetve, most már nekünk nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elődünk Kazó Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén kedves hugomasszony birtokában.

Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon mosolyogni. Jól tudta ő, hogy az a levél ő nála van, de csak most tudta meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István uramat, a ki folytatá:

– Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már a Halytó-atyafiakat, kik Kazavölgyéből kitudattak, örök tanuképen hitelesen vallásra birtuk s az ő vallásaik szerint a nekünk esendő rész itt a kastély mögötti erdőben és három táblában feküszik, de mivelhogy sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását szívünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés.

Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen, csipőre tette két kezét s igy szólt:

– A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörről még egy igét ejt az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi atyafiakat.

Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedő bajuszának mind a két szárnyát s ekként felelt:

– Most már fogatok, hanem eljövök a levélért karácsonyra.

Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse.

Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az ablaknál állt piros arczczal és könyező szemekkel. Valaminek kellett történni a két gyerek között. A két gyerek aligha egymáson nem felejtette eszét.

Kazóné asszonyom kemény hangon mondá:

– Kató, láss a baromfiak után.

Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó fülehallatára:

– Kedves asszonynéném: adja nekem Kató hugom feleségül.

Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyező leányra és visszavillámlott a vakmerő kölyökre. És szólt:

– A nevem Kazó, a lovam fakó, a lányom Kató, kendnek nem eladó!

És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódította a másik szobába. Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá:

– Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind a három isten állja is utamat.

E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül, sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sőt maga is segitett a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.