Part 8

– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki.

Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a hóra.

– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt?

– Magának is megbocsájtok!

– És feloldoz bűneim alól?

– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat.

A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így szól:

– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről eltávozni.

De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.

– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!

– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang.

Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló kaszinóépület előtt.

– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott borzhoz hasonlít.

Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel zsidó.

– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist.

A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.

Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből.

1. Fáni.

Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek.

– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket?

– Mindegy, semmilyet.

– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked?

– Nem.

– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát legalább, Fánika.

A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel csillogott ki nagy szeme.

Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid, úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi. Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a korai havasi virágokon.

Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.

– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve.

– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül.

– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen szeretlek.

– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül.

– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját kezemtől.

– Óh, azt sokan mondják.

– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt aludtál, ha nem únod, elmondom.

– Nos, rajta, halljuk.

Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját, amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni.

– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz, beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár?

– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt megfejteni.

Gondolkodott.

– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve, mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné.

– Igen, persze, hogy az vagy.

– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat, amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát… én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a kezét. – Bolondságot beszéltem?

Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán csókra nyújtotta fehér homlokát.

A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony, szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával, mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben.

2. Tekla.

Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam, senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem. Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk, én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket.

Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a levegőben lógott.

– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt? Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki se zavarja őket, milyen kedves hely!

Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő, akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam.

– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt, mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott felénk.

Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett, hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam. Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.

– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott mellém.

– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered?

A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett, lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt, mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk, késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem kalapomat.

Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély előtt visz el az utjuk.

A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan, mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig én is furcsán éreztem magamat.

– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett.

Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a kocsi födelét.

– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem!

Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen – látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.

– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…

Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem, hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal.

3. Mariánka.

Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában, minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam.

Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami csodálatos francia almát hámoztak volna meg.

– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal.

Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét, amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el széles tenyeremben.

– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“.

– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a medveprémből.

– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat, pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen.

– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt, amelyet le próbáltam húzni.

– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor elgondolom, hogy a sors igazságtalan.

– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi, finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.

– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született, s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe. Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem közelednének hozzánk.

– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.

A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.

– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik, éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném, megtenné?

– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam a kezét, a csukló fölött.

– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül.

Elhallgatott és kiváncsian nézett rám.

– Nos, nos – biztattam – bátorság.

Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen, mint egy megsértett királynő.

– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom, hogyan vénülök, kedves lovag.

– Mariánka – szóltam elábrándozva.

– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?

Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.

– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen bolondságot! Hány óra, lovag?

– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van.

– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.

A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva – megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá széjjelváljanak.

– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat – örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon.

Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját s a vállamra tette kezét.

– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó éjt, lovag!

Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre: fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe, elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.

4. Tatjána.

Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti platánok között.