Part 7

A forradalmár fölkapta fejét.

– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván.

– Vissza akar térni Oroszországba.

– Oroszországba?!

– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait kifürkészni.

A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti szobába.

– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos, nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta volna.

– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról.

Lalszki leült a bőröndre.

– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről.

A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira.

– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te láttad?!

– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember. Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett.

Lotti lihegve támaszkodott az asztalra.

– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?

– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne, hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli, okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván átszökött a határon.

– És miért nem adott hírt eddig magáról?

– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki!

A lány a kép felé fordult.

– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De, ha úgy lenne, átok rája.

Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre fölugrott.

– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat. Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“

– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan.

– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.

Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket.

– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre.

– Czézár csapszékében.

A leány Lalszki vállára tette kezét.

– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen mosolygott.

A férfi fölhúzta szemöldökét.

– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy ügynek vége van, végesvége.

*

Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé.

– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja vidáman.

– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött.

A férfi visszafordult.

– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy?

– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű harcosod. Talán emlékezel rája?

– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.

– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány.

– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül?

Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját Lottinak.

– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni?

– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen.

– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a „jelent“ mondják. – Visszamegyek.

– És mi a terved?

– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt?

– Én is orosz vagyok.

– Diák? Névamenti?

– Igen.

– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem?

Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és csípőjére tette kemény öklét.

– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját, amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.

– Nem tudok énekelni.

– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle?

Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.

– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva.

– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább.

Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött. Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta, aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a gyöpre.

– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém, Czézár két pohár pálinkát ad érte.

– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni.

Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait.

– Miért ne, te kis tücsök? Miért?

– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert…

Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé.

– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye.

Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:

– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém.

Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt.

– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el, Nikolszkoj adta!

Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a kamrája padlóján feküdt és olvasgatott.

– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna.

– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és mily fiatal és szép!

– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.

Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és kiment a szobából.

Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá.

– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád.

Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett.

– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, – de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.

– Nikolszkoj!

– Nos, igen vagy nem?

– Jőjj hát!

Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra megtöltötte és újra fölhajtotta.

– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért iszol, te szerencsétlen!?

A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét.

– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.

Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a kecskelábú asztalhoz.

– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian.

– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa, aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát.

Iván helyeslőleg bólintott.

– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha hazatérek?

– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni!

A férfi lehorgasztotta fejét.

– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul.

Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott.

– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön.

Nikolszkoj fölkelt.

– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha kell?

– Én meg, – felelte Lotti dacosan.

Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével, szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a legyek rászállták vastag bajuszára.

*

– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele?

A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát.

– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. – Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké.

Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből gyermekes könnyek peregtek alá.

– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?

Lotti gyűlölködve nézett bajtársára.

– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz hasonlított.

– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik.

Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az állati delejesség csodáiról szólt.

Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas köpönyegét foldozgatta.

A leány hozzálépett.

– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a minap mondtam neked?

Nikolszkoj szerényen mosolygott.

– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan függesztette a diákra.

– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod.

Iván megrázta fejét.

– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól.

A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva, fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.

Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a sült hal, szeme félig lecsukódott.

– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted ezt, mademoiselle?

Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes fejét.

– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen fogadjon jó lélekkel!

– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.

Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét, és reggelre eltüntek Drinápolyból.

*

Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.

A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen, daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához.

– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen ugrált az emberek előtt.

– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel, tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.

Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra.

– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent nevében: lábhoz!

A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett ezer darabra.

– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az oroszlánrész a tiéd!

A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.

A rosztovi uton.

A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal, szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú.

– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.

– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán Eliz kisasszony?

– Én nem félek! És maga?

– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.

– Milyen messze van még ide Rosztov?

– Két órára, ha minden jól megy.

– Két óra? Meg fogok fagyni!

Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre.

– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.

– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát.

– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a ló talán csak haza talál?

– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először erre.

Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket épít a tüskés cserjékből.

– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?

– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne? Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.

– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális című operettet?

– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét.

Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna.

– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal, fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?

– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük.

A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl.

– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni?

– Nem hallok semmit.

– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol?

– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva.

Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa a havat.

– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál, bizonyára rám adja.

– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga van, minthogy magára segítse a halottasingét.

– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló, hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy.

A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen, nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt.

– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni! Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.

– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem alszom, nem látja?

Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz, az énekesnő előredőlt testtel újra alszik.

– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, – ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép színdarab és az a tiszt – nos hallja-e?

– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány.

– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?! Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.

A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát.

– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? – fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!?

A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden szorongat egy láthatatlan tárgyat.