Part 6

Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely kissé megritkult, amióta nem látták egymást.

– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e?

– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier.

Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.

– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás?

– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan fürjecskék.

Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?

– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az? Signora? Eltaláltam!

A katona biccentett nehéz fejével.

– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más lehetett volna!

– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted, hogy másnap van a temetés. És harmadszor?

– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz ember vagyok, Zsuzsánna.

– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi ládafiát. Mégis mindig visszatérsz.

– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona.

Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett.

– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte.

Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét.

– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat, és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne, ugyebár? – tette hozzá mérgesen.

A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket.

– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan.

– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska fakardok, gyerekkori kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak belőle, azokat engedelmesen előkotorta.

– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál.

Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult, ütni és muzsikálni kezdett.

– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal, és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába és Krisztus anyjához könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek mindent megbocsátanak, Korponai.

Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá.

Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér tölgyfahasábok, Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne.

Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és este hirtelen elutazott.

– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még mindig átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején.

Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman, biztosan mondotta:

– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz.

Velencei kaland.

A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.

– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe, mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt.

– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni. Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje – a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.

– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a karomba kaptam és kivittem az utcára.

– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben, félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg.

– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom. Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért. Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult az előcsarnok üvegtáblái közé.

– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk, éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte, melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt, majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával, jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon.

– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk, soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, – „egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és harmonikán játszanak.

– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal, derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“, feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény fácska alá és sírtunk.

– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.

– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel, izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, – mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot.

– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett, gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, – szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a szemembe nézett és a kezét nyújtotta.

– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem – hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor.

– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott, csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“

– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És, ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen szólal meg a panaszos angol kürt.

Nikolszkoj.

Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt; az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be. Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát.

– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét.

– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt, duzzogó lány lépett az ivószobába.

– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak el.

– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment mellette.

Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem szerette az ilyen kérdéseket.

– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt. Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam.

– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy kóbor forradalmároknak adsz szállást.

– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.

Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett. Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és elterült a földön.

Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.

– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva.

– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez az idegen?

– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg.

– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember?

A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt:

– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van.

Lalszki fölemelte kezét.

– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként szólok hozzád!

A csapláros kedvetlenül pislogott.

– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap ide jár és elissza a gyűrüit.

Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván szép, hófehér homlokát.

Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti klastromig.

A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán, köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták, mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához, egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának.

Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü, délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt, amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére. Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál.

– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja Lalszkit.