Part 5

A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni, vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl komolyan?

Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva, részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.

Cheveaulégers.

– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli, furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.

Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?

De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy sarkantyúkkal.

Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.

A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát, cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.

– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok? Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.

A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán, fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.

– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve.

– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.

– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem lesznek cheveaulégerek.

A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.

– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?

A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra – nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még százszor fog újra elmondani.

– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért, egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – fejezi be megkönnyebbülten szavait.

A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd, kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa gyönge világosságában.

– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, – ösmerte ön Artúrt?

– Nem, én nem ösmertem Artúrt.

– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?

– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan.

Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.

– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem. Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez nagyon szomorú.

A tiszt bólint, de nem felel.

– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt? Én bocsássak meg?

– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?

A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata fele úton elernyed.

– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a következő menyasszonyát, mint engemet.

Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a faliórára néz.

– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.

– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke, a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.

– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy valamennyiünk háláját tolmácsoljam.

A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.

– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék, amely talán utoljára kerül utunkba.

A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát, megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja villogása marad meg belőle.

A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint finoman dobolva verik a fagyott avart.

– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet.

– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, – kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.

A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába. Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot, amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni kezdenek és a szobába húzódnak.

A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak, megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és bezörgetnek az ablakon.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania, szépséges asszonyom.

A Záleszki-lányok.

Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe, hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában, zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás, sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.

Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak, édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a városi illatszerésznél.

Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni.

A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta, aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban, kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk, eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat. Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és szerelmesen néztünk össze.

– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga.

Cecil vállat vont.

– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk.

Én voltam a legokosabb.

– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s akkor a másikat elveszem.

Mosolyogtak.

– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.

Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel – Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál hitelképességét növelje.

Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák, nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről, összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“

– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.

– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az asztalra súlyos, kövér öklét.

Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha mást, mint kútvizet nem ivott.

Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és azt kérdeztük egymástól:

– Mi lesz ebből?

De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán, elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább.

Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.

– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát csináltunk.

Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva), aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját.

– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! Milyen csinos!

És sírva tömték meg a pipáját.

A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és rendetlenül is olvastam.

Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak; ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen? Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt nekik.

De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor, gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig, észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből.

– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani. A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim, ameddig nem késő.

Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a kérőket. Az öreg lókupec sírt.

– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás?

Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt, egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt adhassák oda a szívüket?

Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“ című lapot. Megtanultam, hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait.

Korponai.

Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete, oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent, Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt, akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai mondották.

– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért, hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér, mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket, odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát. Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon.

– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene megint? Pénz, ékszer, aláírás?

A férfi alázatosan csókolt kezet.

– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban.

Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.

Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott.

– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki hétszám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak?

– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt a kísértetekben. – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad.

– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait.