Part 4

Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb – tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is, búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből, melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta veszteglő tétován dacos vonást.

Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a megbocsájtás hazájában – teremnek.

Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget kell tennie.

A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen biztosan hűvös.

Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával? Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és rászegezte kocsonyaszemét.

– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el!

A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul állott.

– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül kétségbeesve.

Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.

– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.

Tíz év telt el azóta.

A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt, elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis, nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek voltak, mint a téli nap sugarai.

Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos, tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest, zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot, keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női mosoly és elkergeti.

A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.

De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét, az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek lakóiról ma már nem lesz többet szó.

*

Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam és az ócsai erdőnek tartottam.

Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr (az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit, amelyek azonban rögtön újra meglazulnak.

A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál.

– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? – kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és megigazítja gallérját.

– Nem láttam indulásom óta senkit.

– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös, mint egy kifestett szinészé.

– Végig a jegenyefasoron.

A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót.

– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét.

– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony.

A csendőr folytatja.

– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.

Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött. Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta, gondolom magamban.

A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.

– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki helybenhagyólag bólint.

– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét – még a mozsaramat sem kimélték!

Nem sokat gondolkodom.

– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól.

– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után. – Mi is hamarosan ott leszünk.

– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?

A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át a levegőn.

– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a szomszéd őrsöt.

Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át. A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az irányt.

Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább, egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár, úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó!

Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül, ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s akkor megint folytatni lehet a hajszát.

Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop! itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott. Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni!

A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok. Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre változik.

A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü, keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is.

A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam, átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.

Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és nekivezetnek a szőlőknek.

Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos, akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.

Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan fogta meg a zablát.

– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton!

Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl, szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes, mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.

Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani, aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?

Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre, finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket, aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.

Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú, nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke? Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém: arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, pedig talán csakugyan ilyen.

Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.

– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a tolvajhoz.

A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik néha reám.

A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a törvénynek. A két csendőr szalutál.

– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái jutnak eszembe. Köszönök és távozom.

Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság, amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem tudott pótolni.

Ödön.

Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős, jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos, haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.

Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával, mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat; közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott, valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza éjfélkor.

Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi szerelméhez.

Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne, hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a táviró-oszlopok felé.

Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.

Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza. Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé. Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott. Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.

Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.

Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman, kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.

– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?

Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám, aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a botomat és haza utaztam.