Part 3

– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van, menten megfagyok!

A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz.

– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! – mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így lehet.

Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az ura mellé ült az ágyra.

– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!

– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm, olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és mángorló is volt rajta.

– És sose voltál éhes? Furcsa!

– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?

– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges. Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt fazékba kerültek?

– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk, Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.

Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja, aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.

Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona, – amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez. Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább elhagyta.

Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó, Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.

– Tessék beszállni, indulás!

Oroszlány Péter halála.

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.

– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.

– Volt katona?

– Igen.

– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…

– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.

– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.

Az orvos körülnézett a lapos szobában.

– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.

– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!

Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.

A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.

– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit szeretne enni?

Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:

– Töltött káposztát!

Az orvos üzletszerüen mosolygott.

– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?

– Nem az.

– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen meg a kivánsága?

Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.

– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan.

– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.

Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.

Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.

– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek és a tornál sört kell inni.

Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.

Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy fejét és össze-vissza beszélt.

– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!

– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.

Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.

– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.

A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság megkönnyebbülten távozott.

Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmulást.

Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.

– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.

A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.

Régi órák.

A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a fiatal kovács a patkót.

Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből szedne elő.

Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja Phrynet a teheneket megfejni.

Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.

*

Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.

– A fiad beteg – szólt mogorván.

Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, a fázós Annát.

Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még fény csillogott.

Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.

– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.

Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a szobába a férfi.

– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.

– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan.

Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a köpönyegen.

– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.

Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott, hogy a takaró meg-megrezdült.

– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett.

Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:

– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?

– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a mesterségem.

– Akkor hát mondj el egyet.

Shakespeare megfogta a gyerek kezét.

– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik…

– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne mondd tovább.

Shakespeare elhallgatott.

– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.

– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és…

– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a hideg víztől. Mást nem tudsz?

– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az udvarnak nemkülönben.

– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről.

– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?

– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.

Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb lett.

– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?

– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől.

– Talán a két kalandos veronai ifju…

– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három kis disznó történetét se tudod.

Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni.

– Rosszul van? – mondta végre a költő.

– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit és eltünt az ajtóban.

Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.

*

Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a hangokat, így szólt:

– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, azokat nem tudjuk fölszárítani.

Az igazságról.

Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy, keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt már túzokra lesnek.

Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek, ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben tér haza, a budai ormokra.

Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal, vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma. Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis, évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el – akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.

A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához, amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever, az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri, félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok, amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.

Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet elérni.

A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik. Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.

Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?

Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen perelt a mélyen járó felhőkkel.

Egy női hang szólalt meg a tornácról.

– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen!

De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen, mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.

– Csönd legyen, Duchesse!

Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.

Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült, kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.

Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre, hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez a vonás nyugtalanná tette a nézőt.

Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.