Part 2

Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt, mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét.

A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket, egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek, elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst.

– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy.

A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit. Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát.

– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor megállt.

– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta a sarat csizmájáról.

A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát.

– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva kutyák! Hátul kartács!

De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt, utolérte őket.

– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek benneteket! Fölakasztatlak benneteket!

Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.

– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!

A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé.

– Mit csináljunk? – szólt félszegen.

– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd megmutatom, hogy mit?

A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra. Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a szavakat csak félig hozva napvilágra.

– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!

Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva haladt előre.

Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren.

– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!

Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott.

A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.

– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a diáknak.

A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé szaladtak.

Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és szomjas volt.

A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga – mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le róla, anélkül, hogy baja történt volna.

Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet kórházzá alakítottak át.

– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer.

Az ápolónő üzletszerűen mosolygott.

– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van.

Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte, szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat, midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt. Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres, kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet.

Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett, összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére.

– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül.

A diák megfogta a kezét.

– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy Malvin valamit jelentsen neki az életben.

A lány sírt.

– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem, tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára, ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit, – mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg akartam halni, hogy a zászló felé rohantam.

Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét, amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé belészúrt annak bőrébe.

– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz.

Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak fog kinevezni.

Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd néhány sortűz.

– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra.

– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.

A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“ Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett, egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember kezét.

– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni?

– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten.

Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette.

– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem.

– Nincs semmim, – válaszolta a katona.

– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk, nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!

Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, valószinüleg meg kell halnia.

A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett. Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be, hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.

– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen meghalni!

A nővér odaült az ágy szélére.

– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek, az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon aludni.

A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban.

– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről, érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám, a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok.

Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált.

– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem kell megmozdulnia.

A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett.

– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg!

– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan imádkozni kezdett.

Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz.

A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca helyeslőleg intett fejével.

– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a kosárért és békesség velünk az Urban!

A csodálatos hajó.

Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon elbúcsúzott társaitól.

– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva.

– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját.

Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni.

– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél?

A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.

– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen fölsóhajtott és elment.

Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr ezen a délután nagyon unhatta magát.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre húzva.

Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára.

– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja. Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen.

– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?

– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?

– Isten őrizz!

A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett.

– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.

Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.

– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott.

Az asszony visszajött.

– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte.

– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra ketyegése bánt, meg kell állítani.

– Milyen tüzes a fejed, Heinrich.

– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával!

– Hová beszélsz, Heinrich!

A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és kávésbögrét vett az ölébe.

E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki.

Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik. Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról, világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt, amely gyakran kibomlott.

Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.

– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony.

– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a színházban.

Az asszony kíváncsian nézett az urára.

– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni?

– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom.

– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.

– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj.

Az asszony gondolkodott.

– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod, hogy beteg vagy?

A muzsikus megvonta vállát.

– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az embernek csak beléjük kell burkolózni.

– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony.

– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat.

– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban.

A zenész fölényesen mosolygott.

– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan, gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén van?

– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska.

Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert.

– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul, most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich!

A beteg megdörzsölte a szemét.

– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam?

– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem vész el.

– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok?

– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg.

– És nem jönnek vissza?

– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van a bajon!

A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott, a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár? És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen, a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a kályhaajtón.

– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy?

A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját.

– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a kátrányunk.

Heinrich szemébe nézett az öregnek.

– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni.

A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét.

– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom, méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal, máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.

– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék?

Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót.

– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom magamat.

A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt.

Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta. Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha! Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé.

– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás.

Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön.

– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a házban. Mit csináljunk?

A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között.

– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben.

– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt.

Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt, megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és szégyenszemre meghalt.

– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este.

– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.

A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is, de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon, egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt.

– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis csak szép!

Heinrich gondolkodott, aztán így szólt:

– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék?

– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, Heinrich! Miért akar beteg lenni?

– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és tovább szaladt a kenyér után.

A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott, szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát, sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába.

Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az ablakot.