Part 17

«Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonom képviseletének, egyházi és nevelési czélokra átadatnak; az eltörölt szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminister bizatik meg.»

Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyon szónokolni: kihuzva az időt a tárgyalással.

De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harcz a felsőházban, melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ celebritásaival. Messze országokból: Franczia-, Olasz-, Angolországból, Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői, kiknek jelenléte, a karzatokon kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még anyagi subsidiumai is a harczot nagy mérvüvé tenni segítettek.

Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leirni. Ahhoz annyiféle talentumot kellene egyesíteni magamban, a hányfélét az abban résztvett nyolczvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember-ember ellen harczolt halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.

Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál a utolsó töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás.

Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap, meg egy változó ünnep. S ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.

Ez a két nap volt aztán a crisis két nehéz napja.

Hja! Ha ez a törvényjavaslat a mult században kerül napi rendre, akkor igen könnyű halála lesz vala. A felső ház négyszáz született és kinevezett tagja közül megjelen az ülésben negyven, azok közűl húsz főpap, tíz ultramontán főúr, nyolcz főispán és azok azt a két reformer fiatal grófot, a kik szót mernek emelni az összes ellen, agyon szavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak s azzal el van temetve szépen.

Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott s a szabadkőmüvesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét. A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök phalanxa megfelelő figyelő hadtestet kapott a többi bevett vallások püspökeiben és főfelügyelőiben, a tanodák küldötteiben, a kik a dolog természeténél fogva a nevelésügy függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást capacitálni akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pair-tolonczozás útján a felsőházba küldött fő katonatisztek, tudósok, azután a megyéknek egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak híveket toborzani.

S a toborzás nagy mérveket öltött.

Legelőször is magában a miniszteriumban megvolt a nagy elvi ellentét. A cultusminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, a kinek fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a mindenféle szent titulusok alatt idetelepűlt jezsuiták, akkor egyszerre vége van a protectionált állami létnek, a mi olyan kényelmes dolog egy külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; a hova ember kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének legelőször is a pénzügyminiszter, a ki a budgetet öt-hat millióval látta ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma öregbedett és két keze felszabadult ez által; továbbá a honvédelmi miniszter, a ki különben is menkőgyerek volt s a hadügyminiszterrel szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik, semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt dolgozott.

A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi budgetben a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja s a reductiót a megyei felsőházi követek átalányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez sokakat megszeppentett.

A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy a ki most a törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolcz hónapon át nem lesz szabad a megyéjét elhagyni.

A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve lőnek, hogy a pénzügyminiszterium ohajtja e törvény keresztülvitelét és erős boszuálló lesz azokon, a kik ellene szavaznak.

De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint maga a pénzügyminiszter. Kezében volt a «cassa nemonis», a jezsuiták mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári herczegek magánvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is megreszketteté.

Maga az itélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy «hausse»-e vagy «baisse»?

A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy «nem»-re szavazzanak s a ki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberalis mágnás ifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.

És a szavazattal biró királyi család herczegei maguk is felében igennel, felében nemmel készültek szavazni.

A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.

Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót, a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára kimosdatták, kiújruházták, kijózanították s gondos őrizet alatt tartották.

És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a statistikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét azaz hét szavazattal maradnak többségben.

Aggodalomgerjesztő hetes szám!

A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de egyúttal a hét fő bűnnek s a «hét bolond szüzeknek» is a száma.

Milyen nehéz ez ominosus számban megbízni!

Meg is kisértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter egy lajstromot nyujtott be ő felségének, mely huszonöt olyan nevet tartalmazott, a mik igen jó hangzásuak in partibus valdefidelium, hogy azokat ő felsége pairetolonczozás útján sorozza a felsőház tagjai közé. Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban ő felsége igen bölcsen azt válaszolá a miniszterének, hogy a pairetolonczozás által a király közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében s ez nem volna tőle sem igazságos, sem logicus cselekedet, miután neki, mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgy is hatalmában áll a törvényt szentesíteni, vagy vetójával záppá tenni.

A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a jockey-clubb termeiben, mely az ultramontán főurak gyüldéje volt, ellentétben a nemzeti casinóval, hol a liberalis főurak encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről, vagy l’hombreről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.

Ez izgalom közepett lepte meg a klubbot a késő este érkező Zurdoki Leo gróf azzal a végzetes rémhirrel, hogy nagybátyja Zurdoki Ambrus gróf haldoklik.

Zurdoki Ambrus gróf egy negyedrész milliót jövedelmező senioratus hitbizományos birtokosa volt, a halála után a senioratus mindjárt Leo grófra volt szállandó: mely körülménynek méltánylása után mindenki teljes elismeréssel adózhat Leo gróf szinészi talentumának, midőn őt elsápadt arczczal, könyező szemekkel, fajdalomtól el-elcsukló hanggal látja és hallja a szörnyű hír közzétételekor. «Nagybátyám a halál révén! Talán reggelt sem ér?»

E rémhír egyszerre elzsibbaszta mindenkit. Zurdoki Ambrus gróf a vezére, a feje az ultramontán pártnak; egy ember, ki erős hitből, meggyőződésből szól és tesz. Hitbuzgósága mellett, mely őt a liberalisok félelmes kalapácsává tette, egy tiszta lelkű hazafi, ki áldozatkészségével minden közügyben elől ragyog. Vallási ügyekben fanatikus, de állami ügyekben magaslátkörű szellem; – ész, tudomány, jó szív és nemesen felhasznált gazdagság egyesülve nála; tisztelet tárgya az ellenfél előtt is. És ez most haldoklik!

Öreg volt már és beteges. A hét napos vitát ő is végig ülte a házban; annak minden szenvedélyes phasiait átélvezve és szenvedve. Ez nagyon megviselé az idegeket. Végül egy indulatteljes philippicát tartott a liberalisok ellen, melyet kétszer félbe kellett szakítania, s melynek végeztével úgy vitték őt karon emelve ki a házból. Otthon bekövetkezett, a mitől tisztelői rettegtek: a visszatérő hæmoptoë.

Ez nagy csapás! mondá mindenki. Ha a holnapi ülésben ő nem lehetne ott, megszokott helyén, prófétai lelkes tekintével hivei táborát lelkesíteni!

A club tagjai ezer kérdéssel ostromolták a hirt hozó Leo grófot.

«Minő a diagnosis?» – «Hæomoptoë van-e jelen, vagy pneumorrhagia, vagy csak tracheorrhagia?» – «Mit mondanak az orvosok?» – «Ejh, mit tudnak az itteni orvosok? Táviratozni kell Bécsbe rögtön! – A király főorvosát kell hivatni.» – «Az nem tud semmit, hisz a király soha sem beteg.» – «Nem kell semmi orvos; soror Antoinettet kell hivatni az Ursula testvérektől, az csodákat tud tenni ily betegeknél.» – «Nekem van egy biztos szerem, mely nálam mindig használ: a digitális mellszörp!» – «Az enyim jobb; a ferrum sesquichloratum.» – «Legjobb az anakahuit!»

«Az a főkérdés, szólt végre egy kiváló hang, egy kiváló termetű főúr ajkáról; hogy vajjon aneurisma felpattanásból ered-e a baj? mert attól függ, hogy a gróf megjelenhet-e a holnapi szavazáson az országházban vagy sem? Ez a fő dolog!»

Rögtön következett egy folytatólagos indítvány: «futtatni kell a főpréposthoz, a főalmosenierhez, táviratozni kell primásnak; harangoztassanak be rögtön, nyittassák meg a templomokat, immádkozzanak a hívek azért, hogy Zurdoki Ambrus gróf meg ne haljon, ott lehessen a holnapi ülésben.»

– («Hohó! Még visszaimádkozzák!» mondá magában Leo gróf, alapos megszeppenéssel.)

– Uraim! Arról tegyünk le; szólt aztán kegyeletteljes hangon, hogy szegény jó bátyámat holnap a gyülésbe felvihessük; mert azt mi, a családtagok, kiknek az ő élete oly becses, semmi esetre meg nem fogjuk engedni. Ez az ő halála volna.

Bámulattal fogadta mindenki e nyilatkozatot. Ez nagyon nemes gondolkozásmód Leo gróftól.

– Inkább tanakodjunk azon uraim, hogy az ekként elveszítendő szavazatot fényes tromffal üssük helyre. Bátyám hiányzani fog; mert én nem engedem, hogy biztos halálba menjen; de szavamat adom, hogy még ez éjjel keresek magamnak egy szavazót az ellenpártból, a kit összevagdalok.

Ez a szó lelkesített.

«És én megveszek egyet!» kiáltá egy másik úr.

«Én pedig becsukatok egyet!» szólt egy harmadik gentleman.

S ha meggondoljuk, hogy Leo gróf kiszolgált dzsidás tiszt, bajvívó; – a második úr gazdag bankár, ki sok nemes ifju úr gyöngéit ismeri; a harmadik úr pedig a főváros főkapitánya: épen nem fogunk rajta csodálkozni, ha éjfél után két órakor azzal a hírrel halljuk visszatérni a clubba mint a három urat, hogy a mit igért azt be is váltotta. Leo gróf csakugyan kapott valamelyik vendéglőben egy fiatal mágnás honvéd tisztet, a hibe belekössön, azzal rögtön lámpafénynél meg is verekedett, azt úgy megvagdalta, hogy holnap nem mehet a gyülésbe. A bankár capacitált egy másik urat negyvenezer forint értékű váltóinak visszaadásával; a főkapitány pedig razziát intézett a főváros valamennyi tiltott játékbarlangjai ellen, az azokban résztvevőket mint összefogatta. Nagy csoda lett volna ha legalább egy felsőházi szavazót is oda ne markolt volna közéjük, behunyt szemmel. Markolt biz az többet is, de azok véletlenül jobboldali szavazatok voltak; azokat rögtön szabadon bocsátattá: az egyetlen baloldalira majd csak holnap délelőtt kerül a sor – tárgyhalmaz miatt.

Tehát hármat egyért.

Ámde az az egy sem fog elmaradni!

Zurdoki Ambrus gróf valóban halála küszöbén áll már, minden mozdulat, minden erős szó, sőt minden indulat sietteti halálát. De ő azért nem engedi magát visszatartóztatni.

Beszélni nem tud már, csak egy irónnal kezében jegyzi fel parancsait egy pergament lapra s azzal tudatja környezetével akaratát.

«El fogok menni a gyülésbe… Ha meghalok ott, jó helyt halok meg… Nyolcz ősöm vérzett el a csatatéren, én is a csatatéren vérezzem el…»

Reggel hét órakor a nagyprépost ellátta őt a halotti szentségekkel, ráadva az utolsó kenetet; s a szent sakramentummal testén, öltözteté fel magát az ősfogalmak nemes harczosa s egy tiltó kézmozdulattal elhallgattatva minden ellenmondást, hordszékébe helyezteté magát; úgy szállították fel az országházba, úgy vitték fel a gyűlésterembe, odaültetve őt szokott helyére; egy élő szobrot, egy halottat, kinek csak nagy szemei és nagy szive élnek még, s csak egy utolsó szava van még; csak annyi életereje, hogy e szót kimondja: «nem!»

E haldokló hős kisérteties alakja, midőn megjelent ott a gyűlésteremben, mély borzadálylyal telt csendet idézett elő a mozgalmas tömegben. Az ellenfél is megdöbbenve gondolt arra, hogy annak mégis mély gyökeret vert hitnek kell lenni, melyet még a haldokló utolsó lélekzetvételével is eljő megvédeni.

S a főúr nem engedett magához orvost közel se menni ezen a helyen: még gyógyszere is érintetlen állt előtte. Bizonyos az, hogy a midőn oly erős lélek oly erősen akar valamit, ez erős akarat elől még a halál is meghátrál, s addig nem meri rátenni csontkezét, míg dolgát be nem végezte.

S most még egy balvégzet jött közbe. A felsőháznál is az volt a szabály (a rangfokozatok fölötti versenygés elkerülése végett), hogy a szavazókat betűrendben szólították fel. Az elnök húzta ki a kezdő név betüjét s az épen az alfabet első betüje volt. E szerint Zurdoki Ambrus grófnak az egész szavazási izgalmat végig kellett szenvednie, mert az ő neve volt az utolsóelőtti, utána már csak öcscse Leo gróf következett.

Azonban az országgyűlési ünnepélyes pillanatok épen csak pillanatok.

A fájdalomtelt csendet, melyet e bibliai komolyságú alak megjelenése okozott, (Éli, ki karszékében várja a a harcz kimenételét!) nagyhamar megzavarta Leo gróf belépte az ülésterembe, ki míg az ajtótól a helyéig furakodott, minden útbaeső párthivétől behajtá a csodálkozás és elismerés adóját; szives kézszorítások és meleg gratulatiók alakjában. Hős tette köztudomású volt már. Egy ellenszavazatot összeaprított. Sámson győzedelme a filiszteusokon nem volt ennél nevezetesebb skandalum.

Mire a helyéhez ért Leo gróf, annyira elragadta a közvélemény beczézése, hogy a mai ülés leghirhedettebb alakjának tartá magát s csaknem megfeledkezék arról a másik nevezetes emberről, ki az előtte való sorban ül, magas támlányú karszékében hátra hajtott fejjel, – várva, hogy melyik szólítja előbb nevéről: az elnök-e, – vagy a halál? s csak az egyiknek mondhatja azt, hogy «nem!»

Leo gróf bizony elébb széttekintett a hölgykarzaton szinházi látcsövével s több ismerős mosolygó arcznak üdvözlését viszonzá: csak azután jutott eszébe, hogy felemelkedjék s az előtte levő karszék támlányán átkémleljen; a midőn meglátva nagybátyja tört alakját, ég felé forgatott szemekkel fejezé ki fájdalmas bámulatát e jellemnagyság fölött.

Hanem azután megint csak leült a helyére s eszmetársulatnál fogva ismét csak visszatért a hölgy-karzat kémszemléjéhez. Az eszmék ugyan is így társultak: Ambrus gróf ezt a mai izgalmát túl nem éli; a senioratus még ma Leo grófra megy át. Eddig vagyona nem volt sok, adóssága elég. A karzaton az a szép német herczegnő, a kinek a nyakáról dió nagyságú fekete gagát gyöngyökből füzött olvasó csügg alá, hasonló anyagú kereszttel, eddigelé nagyon hidegen fogadta Leo gróf udvarlásait. Mától fogva melegebben fog érezni iránta. Ime már is mosolyog hódító arcza.

Minden hölgy mosolyog már Leo grófra. A tegnapi hőstett, s a ma várandó nagy örökség. Ez egészen elkábítja a derék lovagot.

Öt percz mulva az alfabeti kezdőjegy kimondása után megkezdődik a szavazás. Maga az elnök hívja fel egyenkint névszerint a felsőházi tagokat s azok szavaznak ünnepélyesen, helyeikről felállva.

Az ultramontán párt a győzelem biztos reményével indul az ütközetbe. Tegnap óta tíz szavazatnyi többsége bizonyos. Mindenki jelen van, kire számítottak, senki sem maradt el.

De egyet kifelejtettek mégis a számításból.

Egyszer csak mindenkit felriaszt egy «igen» szó, egy olyan helyről, a honnan azt épen nem várták.

A cisterciták főnöke mondta azt az «igen»-t

Hogy lehetett ez? Tévedés volt-e? Apostata ez az ember? vagy dæmoniacus? A prælatusok szemei mennyköveket szórtak a hófehér reverenda felé s a karszékében ülő patriarchalis alak, mint a sírból feltámadó halott, emelkedék fel félig helyéből, hogy büntető nagy szemei tekintetével megostorozza ezt az égretámadó Béliál fiát!

Az pedig nyugodtan ült a helyén és nem látszott az arczán semmi megzavarodás.

A következő perczek nagyon hamar meghozták a rejtély magyarázatát. A Magyarhonban otthonos négy «tanító» szerzet, a benczések, cisterciták, kegyesrendiek, præmontreiek, és az ápoló szerzet, az irgalmasak jelenlevő főnökei mind egymás után a törvényjavaslat mellett szavaztak. S miután neveik közel álltak egymáshoz a lajstromban, e fordulatról nagyhamar értesülhetett mindenki.

Erre a veszelemre nem számítottak!

Hogy maguk az érdekelt felek; maga az öt szerzetfőnök, szavazzon arra, hogy a szerzetek eltöröltessenek. Őket nem is tartották szükségesnek megkérdezni, lefoglalózni, szavaikat venni; hiszen ő ellenük volt a törvényjavaslat intézve. És ime rá szavaznak.

Pedig hát két igen jól érthető oka volt a meglepő phænomenonnak; egy lélektani és egy pénzügyi.

A lélektani ez volt: A hazában meghonosult régi szerzetek látták azt, hogy ők az importált jezsuitai szövetség által eddigi minden befolyásuktól megfosztatnak. Ezek foglalják el a tért a magasabb körökben és az alsó néposztályoknál, a régiek csak a középosztálynál vannak még otthon, ez pedig nem vakbuzgó többé. Azután ezeknek a tanító- és ápoló-szerzeteknek tagjai mind tudományosan képzett emberek, nyomorúságosan jutalmazva, kiket, ha a szerzetek eltöröltetnek, a nemzet sokkal jobban fog méltányolni, mint eddig az egyház. (Egy tudós szerzetesnek, azon kívül a mit megeszik, száz forint fizetése volt!) De még súlyosabbá tette az ügy anyagi oldalát két boszantó intézkedés: az egyik a «confidentia», – a másik a «panislevelek».

«Confidentia» alatt értik a hierarchia műnyelvén azt a titkos egyezményt, mely szerint valamely egyházi javadalom elnyerője annak, ki őt ez állomásához juttatta, jövedelmének bizonyos részét lekötelezi. És abban az időben oly tökéletességre fejlett Magyarországon az üzleti életrevalóság, hogy ezen confidentia nélkül már senki sem jutott valamirevaló állomáshoz. A plébánusok fizettek a püspöknek, a püspökök a bibornokoknak, valamennyien a kultuszminiszteriumnak (ez akkor nagyon «bona vacca» volt) s a szerzetfőnökök mindenkinek jövedelmeikből; úgy, hogy ha összeszámította a perjel, a nagyprépost, a főapátur, hogy mit adózik a confidentiának roppant birtoka jövedelméből, úgy találta, hogy semmiképen sincsen jobb helyzetben, mint az a kolduló barát, a ki «Deo gratias»-ból él.

Ehhez jöttek még a «panis levelek».

Még a római császárság (azaz a német) idejéből származott az a joga a koronának, hogy elszegényedett laicusokat «litteræ panis»-sal (kenyérlevelek) ellátva a kolostorok ápoló menedékeibe küldjön. (Sacerdos debet esse homo hospitalis!) Ez emberszerető intézményt újra alkalmazta egy magyar belügyminiszter, kinek annyi sok tehetetlen, de párthű embere csüggött a nyakán, hogy a legjobb akarat mellett sem tudott valamennyi számára hivatalokat teremteni; azok pedig enni kértek, és dolgozni nem szerettek. Tehát a belügyminiszter fogta magát, adott nekik panis leveleket, azokkal elküldte a vendégszerető barátokhoz, úgy hogy minden convent és kolostor valóságos «hereápoló intézetté» alakult át lassanként, a vendégszerető barátoknak nem csekély boszuságára.

És végre tudomására jutott a törvényesített szerzeteknek, hogy az ultramontán párt, ha e szavazásnál győzni fog, azonnal erőszakolni fogja, hogy a közoktatás a régi szerzetek kezéből a jezsuitákéba juttassék.

Ez ellen tiltakozott hatalmasan az az öt «igent» mondó szavazat. A hazafias szerzetek nem engedték magukat a templariusokként megsemmisíttetni az ellenségeik által, inkább szövetkeztek a jó barátjukkal, a szabadelvű haladással.

Roppant zavar, izgalom támadt az ülésteremben. Az ultramontánok elkeseredése egyenlő fokra nőtt a liberalisok újjongásával. A csend alig volt helyreállítható. Az elnök felhívó szavát s a válaszoló kiáltását alig lehetett hallani. Itt lázongtak, ott dühöngtek; amott újjongtak; a karzatokon is nagy mozgalom volt. Öt szavazattal az egyik tábor kevesebb, a másik tábor több; ez épen egyenlővé teszi mind a kettőt.

De leggonoszabbul érezte magát az elnök.

Minden elnök ex offo jezsuita. Ő lehet a liberálisok előtt liberális, az ultramontánok előtt ultramontán, sőt kötelessége, hogy az legyen. Az ő positiója a harczban legkényelmesebb. Őt senki sem ütheti.

De jaj neki, ha egyszer egy végzetes órában a szavazatok egyenlőek találnak lenni, mert akkor az ő szavazata dönt. És akkor ki kell vallania, hogy melyik párthoz szít? És akkor az eldöntés egész gyűlöletét egyedül az ő feje vonja magára.

Ezért az elnök, ki a casinóban libérális volt, a jockey-clubban ultramontán, látva közeledni az ijesztő eredményt, hol sárga, hol vörös színt váltott rettegéseinek miatta.

Csak Leo gróf volt mással elfoglalva e végzetes pillanatokban.

«Ki az ördög lehet az az idegen ficzkó, a ki oly bizalmasan fecseg odafenn a karzaton a herczegasszonynyal? Még odakönyököl a széke támlányára. S a herczegnő még a legyezője mögül súg neki valamit!»

De a pokol kínjait szenvedé az előtte levő karszékben ülő alak: az ősz pártvezér. Minden szavazat, mint egy koporsó födelére hajított hant, kondult fülébe; és ő kezében tartott irónnal jegyzé a szavazatokat. Melle kínosan zihált. Csak nagy lelkének erős akarata birta visszatartani az ujabb rohamát a halálos bajnak. – Végig kellett neki azt az egészet szenvedni! – Végre eljutott nevéig a hosszú névsor. – Két szavazattal volt akkor előnyben a törvényjavaslat pártja annak elvetői ellenében. Két bizonyos szavazata volt még ennek a tábornak, Zurdoki Ambrus és Zurdoki Leo grófok.

Az elnök izzadt és fázott.

A nyelve majd odaragadt a szája padlásához, midőn az utolsó előtti nevet kimondá.

«Zurdoki Ambrus, gróf!»

És a roskatag termet a hivásnál fölemelkedék karszékéből. Vonásain a hyppocratesi arcz kíntorzulatai. Egy kisértet, mely a másvilágról protestálni visszatér. És reszkető kezét fölemelve, fölnyitá elsárgult ajkait s végerőködéssel kiáltá e szót: «nem!» És fölemelt kezét fenyegetően rázta feje fölött.

«De mit ejthetett le most a herczegnő, a mit ez a ficzkó felvett a földről, s vajjon mit súghattak egymásnak, a míg fejeik találkoztak?»

«Zurdoki Leó gróf!» hangzék az elnök felhivása.

«Igen!» kiálta Leó gróf.

… «Igen!»… Hogy történhetett ez? Annyira el volt-e foglalva a karzaton végbemenő jelenet buvárlatával, hogy nem tudta, mi folyik idelenn? Rájárt-e a nyelve a megszokott «igen» szavazásra? A váratlan felszólítás riasztotta-e meg s azt sem tudta, mit mond; a hogy ez már igen sokszor megtörtént? – Egyik eredménye az volt, hogy e rövid «igen» szóval a törvényjavaslat sorsa eldült. Két szavazatnyi többsége lett.