Part 5

Konrád. Az ügyvéd úr, mint rendesen, rosszul lett.

_Karolinnal vizet, konyakot adnak neki._

_Spórum magához tér. Karolin el._

Dr. Spórum. Köszönöm. Bocsánat.

Konrád. Ne vegye rossz néven, ha kifejezem csudálkozásomat. Most elájult. Az előbb, mikor a feleségéről bebizonyítottam, hogy… akkor úgy ült itt, mint akinek mindegy.

Dr. Spórum. Mert ön rám egy visszautasított szerelmes benyomását teszi, aki mindenáron bosszút akar állni egy hölgyön.

Konrád. Spórum úr! Viszont tudja, minek a benyomását teszi _ön_ énrám? _Fenyegeti az ujjával._ Spórum úr! Dr. Spórum úr!

Dr. Spórum. Mi ez?

Konrád. Ön… ön énrám egy olyan férj benyomását teszi, aki nem egészen a kellő szigorral nézi felesége ledérségét.

Dr. Spórum. Mit akar ezzel mondani?

Konrád. _Azt! Azt!_ Eltalálta! _Azt!_

Dr. Spórum. Uram!

Konrád. Kezdem hinni, hogy igen helyes volt önnel az összeköttetést megszakítanom!

Dr. Spórum _nyugodtan_. Nézze elnök úr. Ön egy komoly ember. Amilyen biztos volt tegnap, mikor ide bejött, hogy meg fog bízni a jogi képviseletével, – oly biztos most, hogy ezt a képviseletet megvonja tőlem. Tehát ennek vége. Tehát kár tovább beszélni, tehát: mars ki innen, és gyorsan, mert ha nem siet, megrugom a tradicionális helyen, mégpedig egyszerre mind a két lábammal, ez az én specialitásom.

Konrád _szelíd mosollyal_. Ehhez a mutatványhoz én önnek nem fogok alkalmat adni.

_Indul kifelé. Lu belép._

Lu. Ah elnök! Ön még itt?

Konrád. Már megyek, asszonyom.

Lu. Máris? Elnök, ön siet.

Konrád. Oh igen, asszonyom. Kissé sietek.

Lu. Akkor hát… Isten vele. Mikor látjuk?

Konrád. Mostanában… nem igen hiszem…

Lu. Engem úgyse találna itt. Miért titkolódzunk ilyen kiváló kliens előtt? Úgy-e megmondhatom neki a dolgot, Mimikém? Mi ketten… válófélben vagyunk.

Konrád. Igen?

Lu. Igen. Válunk. Békésen, okosan. Mimi oly bölcs és oly nemes. Ő most egyedül marad.

Konrád. Áh! Mimi egyedül marad. Érdekes. És ön?

Lu. Én valószínűleg férjhez megyek. Egy igen előkelő vendéglőtulajdonoshoz. Nagyon kedves volna öntől, ha…

Konrád. Ha odajárnék ebédelni.

Lu. Igen. És ha ajánlaná ezt a restaurant-t előkelő bankembereknek, a többi elnököknek. Lekötelezne, ha segítene leendő férjemen.

Konrád. De asszonyom, ez csak természetes.

Lu. Leendő férjem megérdemli a támogatást.

Konrád. Oh, az teljesen irreleváns.

_Szünet_.

Lu. Egy kis konyakot?

Konrád. Köszönöm nem. Egy kis búcsút veszek. Isten önnel asszonyom. Uram! _Meghajol és nagyon előkelően távozik._

_Kis szünet._

Lu. Mondd kérlek: mi az: «irreleváns»?

Dr. Spórum. Azt teszi: nem fontos.

Lu. Köszönöm. Mondd: te védtél engem?

Dr. Spórum. Mi az? Hallgatózott?

Lu. Természetesen. Te védtél engem?

Dr. Spórum _mérgesen_. Igen! Hagyjon már békében!

Lu _meghatva_. Miért… védtél te engem?

Dr. Spórum _mérgesen_. Mondja, nem hagyja ezt abba? Rémesen idegessé tesz!

Lu. Az… irreleváns.

Dr. Spórum. Szörnyű teremtés! Micsoda helyzetbe hozott most is mindnyájunkat azzal, hogy váratlanul bejött ide!

Lu. Na hallod! Ez csak nagyon egyszerű helyzet volt! _Gyorsan, folyékonyan._ Őneki úgy kellett tenni, mintha én nem tudnám, hogy te tudod. Nekem úgy kellett tennem, mintha én még nem tudnám, hogy te már tőle tudod. És neked úgy kellett tenned, mintha nem tudnád, hogy én tudom, hogy te már tudod.

Dr. Spórum. Tényleg, roppant egyszerű.

Lu. Viszont azt el kell ismerned, hogy a mi helyzetünket tisztáztam azzal, hogy: válunk.

Dr. Spórum Elég szemtelen ötlet volt. És mi volt az a butaság, az a férjhezmenés… meg az a vendéglő-dolog?

Lu. Ez az ideálom. Van ennél szebb? Egy szerény kis vendéglő. Kis ház. Szép kis kert. Jó kis étlap. Rossz kis koszt.

_A két munkás bejön és szó nélkül kiviszi az új iratszekrényt._

Lu. Mi az?

Dr. Spórum. A legújabb rendszerű iratszekrény rövid vendégszereplés után hazamegy. Isten veled. Szép új szekrény! Vigyék, vigyék!

Lu. Fájdalmas. De mit csináljak? Nem tudtam eladni magamat neki. Nem örülsz ennek?

Dr. Spórum. Dehogy nem. Táncolni ugyan nem tudnék örömömben, de bizony Isten fellélekzem. Elmúlt ez a gonosz álom.

Lu. És ezt nekem köszönheted!

Dr. Spórum. Köszönöm. Nem vagyok gazember! Ismét szűz vagyok.

_Karolin belép._

Dr. Spórum. Mit akar, Karolin kisasszony?

Karolin. Ügyvéd úr… ne haragudjék, kérem, de én oly nyugtalan vagyok… Itt valami borzasztó történhetett…

Dr. Spórum. Az történt, hogy fellélekzettem, Karolin kisasszony. Ez kihallatszott az előszobába? – Nyugodjék meg. – Mi van a csomagokkal?

Karolin. Elég szépen viszik őket. Most visszafelé számolok: ötvenegy volt, most már csak huszonhat van. _A táskát az asztalról elvéve:_ Huszonöt!

Lu _a nagy aranyat elveszi az íróasztalról_. Mi ez?

Dr. Spórum. Az elnök aranya!

Lu. Érdekes! A dollárnak még sincs az a nagy vásárló ereje, mint ahogy mondják! Fogja Karolin kisasszony, ezt én magának adom. _Átadja._

Dr. Spórum. Pardon, az nem is a magáé.

Lu. Engem sohse az érdekel, hogy kitől veszem, hanem mindig csak az, hogy kinek adom.

Dr. Spórum. Magánjog Tündérországban.

Karolin. Nem értem, kérem…

Dr. Spórum. Jó, most kimehet, Karolin kisasszony. Majd egyszer elmesélem magának az egészet. Álom volt!

Karolin. Álom?

Dr. Spórum. Igen. És most ismét következik a valóság: a boldog, tiszta lelkiismeret, a számlák, az erkölcsi magaslat és ennek természetes következménye: a disznósajt. _Karolinhoz, akinek kezében van az aktatáska._ A táska visszamegy?

Karolin. Igen.

Dr. Spórum. Kár érte. Szép volt. Isten veled, te szép szőke aktatáska. Na menjen, vigye, vigye!

_Karolin kimegy, kiviszi az aktatáskát._

Lu. Hát megyek én is, csak addig maradok, amíg értem jön a főpincér. Iderendeltem, hogy bemutassam neked.

Dr. Spórum _keserüen_. Gyöngéd figyelem. Igazán köszönöm.

Lu. Mi az? Ez téged bánt?

Dr. Spórum. Tudja Isten…

Lu. Csak nem fáj neked a pincér?

Dr. Spórum. Hát… tudod fiam… ha úgy gondolkozom egy kicsit…

Lu. Miksa! Egy tündér nem magánszemély! Azt nem lehet kisajátítani! Egy tündér az egész világé! Az embereké, az állatoké, a virágoké, a bogaraké, a pincéreké!

_Szünet_.

Dr. Spórum _kis szünet után_. Nézze gyermekem. Most én szeretnék magának mondani valamit, ami nem hasonlít azokhoz, amiket eddig mondtam.

Lu. Nos?

Dr. Spórum. Most… most igazán nem bánnám, ha megcsókolna.

Lu. Én? Téged?

Dr. Spórum _nagy zavarban_. Igen.

Lu. És… érzékileg?

Dr. Spórum. Igen.

Lu. Érdekes. Tegnap nem akartál.

Dr. Spórum. Az más volt. Most változott a helyzet. Most már… ennek a dolognak… nincs erkölcsi akadálya.

Lu. Jaj! Most már megint van, szegény jó Miksám!

Dr. Spórum. Hogyhogy?

_Csöngetnek_.

Karolin _belép_.

Dr. Spórum. Mi az? Kidobta?

Karolin. Nem, ez nem számla volt. Egy úr van itt. A hölgyet keresi.

Lu. Jöjjön be.

Főpincér _belép_.

Lu _rámutat_. Ő az! Ő az erkölcsi akadály!

_Karolin kimegy._

Dr. Spórum. Ön az erkölcsi akadály?

Főpincér. Igen, kérem.

Dr. Spórum. Ön az a bizonyos pincér?

Főpincér. Igen, kérem. Én vagyok.

Dr. Spórum. Gratulálok, fiam, szívből gratulálok.

Főpincér. Nagyon köszönöm, ügyvéd úr.

Dr. Spórum. Ön… ön igen helyesen tette, hogy a bárányt a meredély széléről visszarántotta.

Főpincér. Uram, ez kötelességem volt.

Dr. Spórum. Na, hát kötelessége éppen nem volt.

Lu. Dehogynem! Tudniillik… Még nem mondtam? Ő a vőlegényem. Ő lesz az a vendéglős. Férjhez megyek hozzá.

Dr. Spórum. Miért?

Lu. Mert ő elvesz. Régi igazság: az ember csak olyanhoz menjen feleségül, aki elveszi.

Dr. Spórum. Ez már igaz.

Főpincér. Így hát kötelességem volt… közbelépni. Oh, volt szó önről is, Lu sírt és azt mondta: «most megint nem lesz mit enni Spórumnak.»

Dr. Spórum. És mit mondott ön?

Főpincér. Én azt mondtam: annyi baj legyen.

Dr. Spórum. Nemes szív.

Főpincér. «Meg aztán» – mondtam – «most vendéglőnk lesz, majd adunk neki enni, ha éhes.» Nekem nem az az érzésem, hogy mi bármivel is tartozunk önnek.

Lu. De nekem az az érzésem! Ne félj, Miksa, amíg engem látsz!

Dr. Spórum. Nem is. Én csak akkor félek magától, ha nem látom!

Lu _a főpincérhez_. Most pedig menj ki, várj egy pillanatig az előszobában, rögtön jövök. Egy utolsó kérésem van még az ügyvéd úrhoz.

_Főpincér kimegy._

Dr. Spórum _az íróasztalhoz ül és meggyujtja a lámpáját._ Na mi az, édes fiam?

Lu. Arra akarlak kérni… Nézd édesem: a vőlegényem most megvásárol egy kis vendéglőt. A kérésem…

Dr. Spórum. Hogy én is járjak oda ebédelmi.

Lu. Azt nem is kérem, az olyan természetes. Nagyon előkelő vendégeink lesznek: bankárok, elnökök, Metz államtitkár, stb. De mást akarok kérni tőled. Nézd… Mici… annyi jogi dolog van e körül… adásvételi szerződés, átiratás, telekkönyv, adó, illeték, provizió! És az ügyvédek olyan drágák! Csináld ezt mind meg a vőlegényemnek…

Dr. Spórum. Ingyen.

Lu. Igen, ingyen. Jó?

Dr. Spórum. Jó. Nagyon jó.

Lu. Nézd, Mici, én magamnak nem tudok kérni semmit… Hisz te tudod.

Dr. Spórum. Tudom.

Lu. De máson segíteni, ez a specialitásom. Most nála vagyok tündér. Megteszed?

Dr. Spórum. Hogyne, nagyon szívesen.

Lu. És ingyen.

Dr. Spórum. Ingyen, ingyen. Hogyne.

Lu. És csak járj oda ebédelni és viszont mi meg adunk neked kosztot.

Dr. Spórum. Ingyen.

Lu. Azt nem. Nem ingyen, csak olcsóbban. Gyere ki és nézd meg egyszer. Írd fel a címet: Külső Soroksári-út 427/_b_. «Vendéglő a jó tündérhez.»

Dr. Spórum. Várj fiam, felírom. _Ceruzát vesz elő._ Ejnye… ez a ceruza nem fog… _Beleteszi a gépbe_… Meghegyezem a ceruzahegyező gépen… Utoljára… Mielőtt még ezt is visszaviszik… _A lámpát maga felé fordítja, arca fényben fürdik, ő csendesen beszél tovább_… Mielőtt még visszaviszik… Ezt a kedves ceruzahegyező gépet… még egyszer meghegyezem rajta… a ceruzát…

Lu _miközben a sötétedő szobában lábújjhegyen az ajtó felé megy. Halkan_… négyszázhuszonhét bé…

Dr. Spórum _halkan_… meghegyezem… a ceruzát… _forgatja a gépet_.

_Lu ezalatt lábújjhegyen kilopózik a szobából és becsukja maga mögött az ajtót. Spórum mosolyogva csöndesen tovább hegyezi a ceruzát, mialatt legördül a_

FÜGGÖNY.

_A nézőtér sötét marad. Mikor a függöny legördül, abban a pillanatban a függöny elé lép frakkban a színházi titkár s kezével jelt ad, hogy beszélni akar._

Titkár. Bocsánat, hölgyeim és uraim! Szíves meghallgatást kérek! A színház titkárja vagyok. Pár percre még szeretnők igénybe venni becses türelmüket. Itt most egy kis történetet játszottunk el Önöknek. A történet befejeződött, a függöny legördült, a játéknak tulajdonképpen vége. Ne vegyék rossz néven, ha kissé izgatott vagyok, de egy kísérletről van szó. Évezredek óta játszanak a színházak mindenféle történeteket: szomorúkat és vidámakat, és mikor a darabnak vége, a függöny legördül, a közönség távozik. Távozik azzal, mondjuk… hogy az ifjú szerelmesek egymáséi lettek, a dolog jól végződött: _happy end_. Vagy távozik azzal, hogy a hős rosszul járt, a dolog rosszul végződött, – _unhappy end_. De mindig azzal távozik, hogy vége van. Pedig… Istenem… nincs vége. Csak pontot tett a szerző. Csak elhallgattak a színészek. Minden történet száz évig történik tovább, – csak mi türelmetlenek vagyunk, és egy bizonyos ponton hazamegyünk. Azt bátorkodom ajánlani Önöknek, hogy most az egyszer tegyünk kivételt ez alól az évezredes szabály alól. Nézzünk bele egy rövidke időre, pár pillanatra csak, ennek a kis társaságnak, aki itt most Önök előtt élt, _a messzi jövőjébe_. Egyszer nézzük már azt is meg, mi lesz egy mesének a személyeivel, mondjuk _tíz év mulva_. Mint egy messzelátóval egy messzi csillagba, nézzünk bele az életük messzi, messzi jövőjébe, hirtelen világítsunk rá egy reflektorral öt percére a jövő életüknek… Csak egy pillantás az egész! Egy rövid pillantás! Tehát: Most múljon el tíz év, – és aztán gördüljön fel _még egyszer a_ függöny! _A titkár visszamegy a függöny mögé, a nézőtér kivilágosodik._

_Rövid szünet._

UTÓJÁTÉK.

_A rövid szünet után gongütés. Lassan teljesen elsötétedik a nézőtér. A függöny koromsötétben gördül fel. Szín: az első felvonásbeli szeparé, közepén hat személyre díszesen terített asztallal. Oldalt, asztalkán likőrök, poharak, szivar, cigaretta. Egy széken kosárban sok apró virág. Semmit se látni, csak Lu hangját hallani a sötétből, amint jókedvűen fecseg Karolinnal._

Lu… nagyon kedves tőled, hogy eljöttél segíteni. Igazán kedves. Tudod, nekem nagy szenvedélyem szépen teríteni, asztalt díszíteni. _Lassan világosodik a színpad. Lu az asztal körül nagyon élénken foglalatoskodik, a terítékeket, poharakat, virágokat rendezgeti, stb. Ezt a rendezgetést, lázas sürgés-forgást egy pillanatra se hagyja abba, egészen addig, amíg a végén le nem ül_ _az asztalhoz a többiekkel. Lu nem változott semmit. A haja világosszőke, még akkor is, ha az első felvonásban sötétbarna volt. Karolin meghízott, kissé meg is őszült. Mind a ketten estélyi ruhában vannak. A férfiak, akik jönni fognak, szmokingban vannak, mind megöregedtek, megőszültek._

Lu… Tudod, nem szeretek semmit se másokra bízni. Mindent magam szeretek csinálni. Mindent magam! _Egészen kivilágosodik._ Mindent magam! Mit szólsz, milyen ünnepélyesen van megterítve ez az asztal!

Karolin. Igazán gyönyörű.

Lu. Most segíts így szétszórni a virágokat. _Karolin segít._ Jobban szeretem így szétszórva a virágot, mint azt a sablonos nagy csokrot a középen. _Rendezgetik a virágokat._ Azért nem tagadom, izgatott vagyok. Mégis megható. Ha meggondolom, hogy ezt a napot is megértem: a házasságom tizedik évfordulóját!

Karolin. És milyen fiatal maradtál.

Lu. Mert boldog vagyok. És ez a férjem érdeme. Ideális férj! Istenem, tíz éve! Ma tíz éve, hogy megesküdtünk!

Karolin. Hogy’ repül az idő!

Lu. Igen, az idő repül. Oda még tegyél egypár virágot. Tudod, azért választottam az ünnepi vacsora színhelyéül ezt a szeparét, mert annyi emlék fűz ahhoz az egyetlen estéhez, amit tíz év előtt itt töltöttem! Oda is kell még egypár virág. Ez a szeparé döntötte el akkor mindnyájunk sorsát. A névcédulákat tedd a poharakra. Furcsa lesz most megint, itt vacsorázni a vendégeimmel. Onnan vegyél el pár virágot, ott sok van. Hallatlan! Nyolc órára hívtam őket és késnek. Egytől-egyig mind késnek, téged kivéve. És mit szólsz a férjemhez, hogy még nincs itt! Neki kellene lennie az elsőnek! Hallatlan! A tízéves házassági évfordulóján elkésni!

Karolin. Elég, ha az esküvőn ott volt pontosan.

Lu. Na hallod! Hány óra?

Karolin. Nyolc óra egy perc.

Lu. Hallatlan! Fél kilenc és a férjem még nincs itt!

_Főpincér belép._

Lu. Na végre, hogy itt vagy! Kilenc óra! _Megöleli, megcsókolja._ Hol voltál olyan sokáig?

Főpincér. Egy ismerősöm fogott meg és nem tudtam megszabadulni tőle!

Lu. Ülj le. Állj fel és igyál valamit. Karolin, adj neki inni valamit.

Főpincér. Kézcsók. Köszönet.

Lu. És segíts te is egy kicsit nekünk. Rakjuk a székeket az asztal köré. _Rakják._ Szeretem, ha a vendégeim kényelmesen ülnek, nem összeszorulva, mint a heringek. Nagyszerű vacsora lesz. Gyönyörű stiriai kappan, akkora, mint egy sas. Láttam, amikor elkezdték sütni. Ne mosolyogj, a te vendéglődben sohse volt ilyen. Általában, a te vendéglődben jó sör volt, de gyalázatos volt az étel. Azért mentél csődbe. Gyujts rá, ott a cigaretta. Nem születtél vendéglősnek. Örülhetsz, hogy itt visszakaptad a régi állásodat. Vannak emberek, akik nem főnöknek születtek, hanem alkalmazottnak. Te is ilyen vagy.

Főpincér. Ha te feleségül jöttél volna hozzám, jobban sikerült volna minden.

Lu _rendezgetve_. Ne beszélj annyit. Jobb volt, hogy még mint menyasszony és vőlegény váltunk el, mintha mint férj és feleség váltunk volna el.

Főpincér. Alapjában véve mindegy. Elváltunk, te máshoz mentél férjhez, neked jó volt, nekem rossz.

Lu. Ne légy szentimentális, inkább nyísd ki a likőrös üvegeket. Ma legyünk nagyon jókedvűek! Mit szóltok! Hát nem bosszantó ez? Kilenc óra és a férjem még mindig nincs itt!

_Dr. Spórum belép. Nincs szakálla._

Lu. Na végre, hogy itt vagy! Fél tíz! _Megöleli, megcsókolja._ Mért nem vagy pontos? Hol voltál ilyen sokáig?

Dr. Spórum. Egy tanítványom volt nálam, nem ment le a nyakamról.

Lu _rendezkedve_. Amíg szakállad volt, pontos voltál.

Dr. Spórum. Na látod! És mégis, hogy’ intrikáltál a szakállam ellen!

Lu. Sajnálod?

Dr. Spórum. Hogyne. Most, hogy egyetemi tanár vagyok, nagy szükségem volna rá.

Lu. Hát növeszd meg.

Dr. Spórum _megfogja Karolin kezét_. A feleségem nem engedi.

Lu. Mi az, Miksa! A feleségedet meg se csókolod?

Dr. Spórum. Dehogy nem. De te annyit beszélsz, hogy eddig nem jutottam hozzá. _Megcsókolja Karolint._

Karolin. A gyerekek lefeküdtek?

Dr. Spórum. Igen, angyalom. Légy nyugodt, már mind alszanak.

Lu. Mind a hat?

Dr. Spórum. Mind a hat. _Sóhajt._

Lu _rendezkedve_. Ne sóhajts, örülj, hogy van rendes jövedelmed és van hozzá hat szép egészséges gyermeked. Ennél nincs szebb. Karolin, büszke lehetsz rá.

Karolin. Büszke is vagyok, de egy kicsit sok.

Lu. Én mondtam a negyediknél, hogy hagyjátok abba. De aztán lett még kettő.

Dr. Spórum. Én vagyok az oka.

Lu. Azt tudom, édesem. Add ide azokat a kis poharakat. _Spórum is segít._ Köszönöm. A volt vőlegényem is meg van híva. _Spórum kezetfog a főpincérrel. Szétnéz._ Igyál valamit, Miksa. Mit bámulsz?

Dr. Spórum. Furcsa. Én először vagyok itt.

Lu. Pedig ebben a szobában találtalak a telefonkönyvben. Igyál egy kis vermutot. _Főpincérhez_. Adj neki egy kis vermutot. _Karolinhoz._ A karperecemet nézed? Az uramtól kaptam a mai évfordulóra.

Karolin. Hány brilliáns van benne?

Lu. Negyven kicsi és öt nagy. _Főpincérhez._ A soffőrömnek adattál vacsorát?

Főpincér. Hogyne.

Lu. Később majd intézkedjél, hogy ő is kapjon egy kis pezsgőt. De ne sokat. Most már igazán ideges vagyok. A legnagyobb neveletlenség a férjemtől, hogy még mindig nincs itt. Fél tíz, ti már itt vagytok és a férjem még mindig nincs itt!

_Konrád belép._

Lu. Na végre, hogy itt vagy! Tíz óra! _Megöleli, megcsókolja._ Mért váratsz magadra? Hol voltál ilyen sokáig?

Konrád. Londonnal telefonáltam és sokáig nem kaptam összeköttetést.

_Üdvözli a többieket._

Lu. Igyál valamit. Ma legyünk nagyon vidámak. Szeretsz?

Konrád. Változatlanul és örökké!

Lu. Akkor igyál még valamit. Spórumot is szereted?

Konrád. Amióta a történetét ismerem, direkt imádom. – Milyen ízléssel van terítve ez az asztal! És milyen kedves gondolat tőled, hogy ebben a szeparéban jövünk össze… _szétnéz_.

Lu. Emlékszel még rá?

Konrád. Én ne emlékezném?

Lu. Sőt a volt vőlegényem is itt van.

Konrád. Ön most ismét itt pincér?

Főpincér. Igen. De ma vendég vagyok.

Konrád. Bravo. _Kezet fog vele._

Lu _rendezkedve_. Így ni. Most minden rendben volna. El lehetne kezdeni a vacsorát, ha a férjem itt volna. _Konrádhoz._ Bocsásd meg neki, hogy késik, de biztosan a te vállalatod üzleti ügyében szaladgál.

Konrád. Az valószínű. Milyen szerencse, hogy ilyen kitűnően bevált európai vezérigazgatómnak! Tündér, őt neked köszönhetem! Te protegáltad!

Lu. Te meg gazdag embert csináltál belőle. Kvitt. Hanem mondjátok, nem felháborító, hogy ti már mind itt vagytok, fél tizenegy és épen csak a férjem nincs itt?!

_Államtitkár belép._

Lu. Na végre, hogy itt vagy! Tizenegy óra! _Megöleli, megcsókolja._ Hogy lehet így elkésni? Hol voltál? Mi dolgod volt?

Államtitkár. A titkárom tartott fel, ezer bagatell ügyet kellett még elintéznem. _Üdvözli a többieket. Órájára néz._ Nyolc óra hat perc, pontosan.

Lu. Ne beszélj annyit. Mindnyájan későn jöttek, a vacsora pont nyolcra volt mondva, de hogy te, mint férjem, mint házigazda és mint ünnepelt utolsónak jösz, ez mégis sok.

Konrád. Bocsánat, én megvédem vállalatom büszkeségét! _Kezet fog vele._

Lu _a többiekhez_. Tíz éve nem tudom pontosságra szoktatni. Az államszolgálatban megtanulta a pontatlanságot és nem enged belőle most se, pedig már tíz éve kereskedő. Boldoggá tesz, de nem pontos. _Megcsókolja._ Emlékszel erre a szeparéra? Mikor megismerkedtünk? Mikor olyan rosszul viselted magadat?

Államtitkár. Én ne emlékezném?

Lu. Tízévi házassággal büntettelek meg ezért!

Államtitkár. Büntetés? Halljátok ezt? Tízévi boldogság! Boldogság, amit az én drága kis feleségemnek köszönhetek…

Lu _közbevág_. Ne légy szentimentális, késő van, üljünk le. Mindenkinek ott van a neve a helyén. _Leülnek. A főpincérhez._ Te meg szólj ki a kollegáidnak, hogy kezdhetik szervírozni a vacsorát. _Főpincér kiszól az ajtón és visszaül helyére._ Remélem mind éhesek vagytok, mert olyan vacsora van… _a színpad sötétedni kezd_… büszkén mondhatom, olyan vacsora van, amivel meg lesztek elégedve… _sötétedik_. _Vidám fecsegés. A többiek is csevegnek_… mondhatom, elvállalom érte a teljes felelősséget… _Tovább beszél, koromsötét van, semmit se látni, csak mindnyájuk vidám zaját hallani, miközben sötétben gördül le a_

FÜGGÖNY

MOLNÁR FERENC MŰVEI HÚSZ KÖTETBEN

Regények és elbeszélések:

1. Az éhes város. Regény.

2. A Pál-utcai fiúk. Regény.

3–4. Andor. Regény 2 kötetben.

5. Rabok. Regény. – Ismerősök. Elbeszélések.

6. Az aruvimi erdő titka. – A gőzoszlop. Két regény egy kötetben.

7. Muzsika. Elbeszélések. – Egy gazdátlan csónak története. Regény.

8. Ketten beszélnek. Párbeszédek. – Éva. Regény.

9. Kis Hármaskönyv. – Az óriás. Elbeszélések.

10. Józsi. – Gyerekek. Elbeszélések.

11. Pesti erkölcsök. – Hétágú síp. Szatirikus rajzok.

12. Toll. – Ma, tegnap, tegnapelőtt. Karcolatok.

13–14. Egy haditudósító emlékei. 2 kötet.

Színművek:

15. A doktor úr. – Józsi. – Az ördög.

16. Liliom. – A testőr. – A farkas.

17. A fehér felhő. – Farsang. – Úri divat.

18. A hattyú. – Színház.

19. Égi és földi szerelem. – A vörös malom.

20. Az üvegcipő. – Riviera. – Játék a kastélyban. – Olympia.

A 20 kötetes teljes sorozat dús aranyozású egészvászonkötésben 125·– pengő.

Franklin-Társulat kiadása