Part 2

De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a városon, hol az erdős bérczekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó hidakkal, a sánczok árkaiban hegyes égerfaczölöpök s fölöttük két öles víz A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az érczkutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan számos fegyveres népség őrködik és a kapu előtt a szemközt meredő sánczok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, a mely előttök erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánczczal elzárt kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes lövegek villognak elő, melyek mögött bombapyramidok vannak rakva.

Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint harczkészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu van rajta, melyeken át a belső várba jutni.

E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak s ott laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három fiu lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik, melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.

Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sánczárokkal, melynek érczhídján keresztül Ali legbelső várába jutni.

Mi van itt? azt senki sem tudhatta; az érczkapu ezüstös arabeszkjeivel örökké zárva látszik és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni, színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett érczkúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető látszik ki az egész belső várból annak, a ki alulról nézi; a színes kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a szökőkutak medenczéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok fürdenek s megőrülhet, a míg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik rajta, hogy Ali basa czirkálói megkapják s levetik a hegytetőrül.

E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvencz hölgye, tizenhatéves leánya a delvinoi basának, kit úgy adtak Alihoz, miként szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény megőszült.

Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, a kik szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké és a mit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát a ki nem érti is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú fonadékaiból s lágy selyemerdejét arczára teríteni és azt hinni, hogy a paradicsom árnyékában alszik.

A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta fehér, mint a hattyú pelyhe, arcza rózsái még most is elevenek, ajkai ha mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az övéinél. És a mellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya, hanem egy ifju hatalmas szenvedélye.

És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak is mind olyan szép fehér szakálla s olyan ezüst szempillái vannak, mint ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve, mindazon ábrándos eszmékről, miket ifju női szivek ideál-képekről szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb alaknak tartja, kiért valaha asszony-szív dobogott, s mint túlvilági lényhez ragaszkodik hozzá.

Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé; százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte, teljesítik szeszélyeit, kivánatait, fölveszik nagy izmos tenyereikre, hagyják lovagolni mutatóujjukon, bujósdit játszani bő palástjok rejtekében, őrködnek fölötte, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel, ajándokkal és oly szelidek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre gázolják és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Oh Ali oly érző szívvel bir, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról, mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény galambok, a könyek csillogtak a szemében.

Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom? ő csak a szegény galambokat sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a fekete füst közt s hullottak bele a tűzbe.

A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem birta azt bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedék őt közel is jutni hozzá. Ekkor oda izent a lakókhoz, hogy békét köt velök és elvonul városuk alól, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek. Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett, éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes kanóczokat köttetett a galambok lábaira s szabadon bocsátá őket. Azok természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok közül a ki ott nem égett, azt levágták és a galambok is elvesztek.

Nagyon sokat könyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok regéjét elmondá. Ali érzékeny szivű.

A mit a szív megóhajt, a mit a szem megkivánhat, mindene volt a szép nőnek; szobáiban álló tükrök, velenczei kristályművek, padlatán Perzsia szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár, minden lépésit száz szolganő kiséri; napja reggeltől estig vigalom, mulatozás, s mindennap új örömet, új meglepetést hoz.

Harmincz terem nyílik egymásból, a mely mind az övé. Egyik pompásabb, mint a másik: mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat elfelejté s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.

De egy nem tetszett mégis Emináhnak: ha végig ment mind a harmincz termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű rézajtó következett és az mindig zárva volt előtte, oda soha sem volt neki szabad bemenni. Ez ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös bádog fedele van, a mi oly messze ellátszik.

A kiváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen ő neki soha sem szabad belépni, hová Ali mindig egyesegyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.

Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy ő neki ezt nem szabad látni, s mit mivel ő odabenn egész éjszakákon keresztűl egyesegyedül? – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjunak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, a ki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.

Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket álmodott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben, felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni. Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.

És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, még pedig a mi aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer-alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereczeket és nyaklánczokat is készíthetnek abból s nem kerül nekik több fáradságukba.

Bárki is kiváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében, mikkel Ali el szokta őt halmozni? Milyen nagyon szeretné ő e jótékony szellemeket látni, a kik neki annyi örömet szereznek!

Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kivánatáról.

De a mit egy asszony föltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.

Egy este egész a rézajtóig kisérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenűl egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.

Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.

Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa s miután nem látott semmit, a mi visszaijesztené, belépett és minden lépésnél óvatosan tekintgete széllyel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?

Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta. Valami veszedelmes kiváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, fölment a lépcsőn s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.

E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek s csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.

Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s épen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát, úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.

Nehány percz múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülök tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ez alatt egy tábori székre ült le és csendes hangon parancsolgatott.

Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyát?

Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón s nehány percz múlva lánczcsörgés hallatszott, újra felnyiltak a csapóajtók s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, a minőket Eminah soha sem látott.

«Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, a kik Alinak az aranyat csinálják, gondolá magában; hanem ugyan meg vannak lánczolva. Legalább nem lehet tőlük félni.

S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.

A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orczáját.

– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? szólt hozzá szeliden.

– Uram, szólt ez kétségbeesett alázattal, mindenemet átadám, a mim volt. Bizony koldus vagyok.

– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedő-könyveidből tizenkétezer arany derül ki.

– Hamisak azon könyvek, uram, szólt siránk hangon a kalmár, egyedül hitelem fentartása végett irtam azokat teli valótlan lajstromokkal.

– Kalmár, kalmár, te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé fölelevenítem.

Azzal inte az eunuchoknak s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták és kínozták két álló óra hosszant.

Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Oh a kiváncsi asszony eléggé bűnhödött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arczát, de a kínzott ordítása keresztülhatott lelkén és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint a minőket ő maga érzett.

Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szivét; tagjai megszüntek remegni, szemeit kinyitá s mozdulatlan nézte végig az egész kínzási műtétet.

Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztölcsért, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték s oda fektették az égő tűz mellé.

A mint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy lánczra kötött vasládában vannak rejtve.

Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificzamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.

– Látod, édesem, szólt hozzá Ali nyájasan, ettől a fáradságtól megkimélhettél volna engemet is, magadat is.

Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.

Igy készít Ali aranyat.

Valóban igen egyszerű neme az alchymiának.

Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi volt, ki végignézte társa kínzását, a nélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arczán.

– Hát te még sem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? kérdé ez utóbbitól Ali.

– Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!

– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te bizonyosan valami gazdag velenczei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének valamit tudni rokonai s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna nekik. Én nagyon sokat tartok rád.

– No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim vannak, de te azokból egy páraht sem fogsz látni, mert mérget vettem be; látod e kék foltokat kezemen? majd mindjárt arczomon is fogod látni. Öt percz múlva halva vagyok.

És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében s a prófétákat káromolta.

És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arczát nézte. Mit gondolhatott magában?

A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak s azok két átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.

A mint az ifju és a leány meglátták egymást, a köny kigördült szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.

Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok, a kik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifju szép, szabályos arczán, hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit. Soha sem látott ő ilyeneket.

Ali odalépett kettőjök közé és mosolygott mind a kettőre és mind a ketten mondák neki: «Átok reád!»

És ez volt az egyetlen szó, melylyel minden kérdésére válaszoltak.

Monda az ifjunak: «Mondj le menyasszonyodról és élni fogsz!»

Az ifju felelt: «Átok reád!»

Monda a leánynak: «Szeress engem, légy az enyim és vőlegényed élve marad.»

A leányt felelt: «Átok reád!»

És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem tudta, mit beszél?

Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehuzák felső köntösét. Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját s magasra emelé a levegőben, a másik háta mögé állt nagy, éles pallossal.

– Kedvesed e nyomban meghal, kiálta Ali haraggal a leányra, ha őt meg nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.

Eminah utálattal fordult el Ali arczától, melyet e pillanatban rút vágyak éktelenítettek el.

És az ifju pár egyszerre felelt neki: «Átok reád!» Megesküvének, hogy egyebet nem fognak válaszolni.

Azon pillanatban megvillant az ifju feje fölött a pallos. A szép fej felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn s épen azon fülke előtt állt meg, a hol Eminah volt rejtve, épen az ő lábainál.

A fejetlen test azon perczben végső erőfeszítéssel ketté szakítá lánczait s elbukva a földön, oda nyujtá kezét manyasszonya felé s ez megragadá a kezet és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:

– Hallom, hallom, a mit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall valamit. Talán saját szíve beszélt?

Azzal begöngyölgeté a fejet shawljába s hirtelen visszaszökött a toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.

Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy tánczoljanak és énekeljenek.

Már közel volt a hajnal s még mindig tartott a vigalom.

Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.

Arcza mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti kosárban aranyt és ékszereket. Mindent oda töltetett Eminah lábai elé.

A hölgy örült, kaczagott a kincsek látásán s Ali nyakába borulva, csókokkal köszöné azokat neki s maga mellé vonta a szófára.

– Im a szellemek e kincseket küldik neked, mondá Ali. De különös dolog történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük is, nem találtuk meg azt többé.

Eminah kaczagva, kötekedve felelt:

– Bizonyosan a dzsinek visszalopták.

Ha mondhatta volna neki:

– Rajta ülsz Ali basa.

Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben, gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat. Ha oda láthatott volna!

A mint ott enyelgett vele, ime belép az odaliszkok szobájába a Kadun-Kiet-Khuda, a háremőr s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.

– Kegyelmes asszonyom, szól Eminahhoz, ime e görög leányzó, hallva jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orczád fényében élhessen s mosolygásodtól üdüljön.

És leleplezé a leányt.

Eminah ugyanazon leányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa lefejezteté s kötekedve szólt a háremőrhöz:

– Nézzed Kadun-Kiet-Khuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád, összerogyna.

– A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.

– De milyen halovány.

– Szépséged árnyéka az rajta.

– Látod! könyezik is.

– Örömkönyek azok.

Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orczája előtt megálljon.

Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort, mákonyos nargylát és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a mandolint, dalolt neki arab szerelmi dalokat, meleg, forró, rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arczára vonta a hölgy hosszú selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára s énektől, mámortól és mákonytól elaludt.

A mint a basa kezeiből kihullott a nargyla borostyán szívója, Eminah kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra s kezébe adva egy nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.

– Mi a neved? kérdé a leánytól.

A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.

– Miért nem akarod megmondani?

– Mert még odahaza egy testvérem van.

Eminah megérté a feleletet.

– Jőjj közelebb; a mult éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg; bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak látszottak szemeim előtt s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség volt köröskörül s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd, vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg, kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna ott vörös bársony széken ülni, a melynek arany tigrislábai voltak és a mint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem, végre egy ifju és egy leány maradtak csak a teremben, a kik minden kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa monda a leánynak: szeress engem; az felelte rá: átok reád! és azonnal az ifju szép feje legördült és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy vércsepp papucsomra fecscsent belőle és csodálatos, a vércsepp most is ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak képzelet?

És azzal kinyujtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői letakartak, s megmutatá a görög leánynak.

A leány sírva omolt lábaihoz és összecsókolá azt.

Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, a mely reá fecscsent.

– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet a vér, hát még a kinek lelkére hullott az!

Azzal elvoná haját a basa arczáról s undorral tekinte rá.

Az pedig aludt csendesen, mint a hogy az igazak alusznak.

Hetvennyolcz esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok szerelme közt és annyi átok, annyi vér, a mi agg fejére szállt, nem volt képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arczán, meg nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlen egy álmát, pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos felett az ő feje, alatta a megölté.

Eminah oda hajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan lélekzett.

– Amaz asztalon áll egy zománczos kés, monda a leánynak. Hozd ide.

A leány felszökött a késért s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe verje neki.

– Nem úgy, nem, szólt Eminah. Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk keresztül. S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá azt a késsel a zsinegről. E kulcs a vörös-toronyba vezet; midőn a holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízlocscsanást hallottam utánok. Tehát a kínzások terméből az acheruzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te hydriota[2] leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni a mit mondtam?

A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára és megcsókolta őt.

– Szabadság! rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe és az öröm.

Senki sem fog bennünket észrevehetni, monda Eminah, ékszereit lerakva, miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. A Beiram-ünnep utolsó éjszakája van, mindenki siet magát kárpótolni az elmult bőjtért, alszik vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a beyek termeiben mulat, maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár beynél mulatnak. Elszökhetünk és aztán széles a világ.

A görög leány megszorítá a delnő kezét.