Part 3

– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok férfi; ő hozzá fogunk menekülni.

– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az odaliszkok szobájába és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza a szövétnekkel. A Kadun-Kiet-Khuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá, ha kérdi hová mégy? mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő vár reád.

A görög leány arcza mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt rá nézve e gondolat.

Eminah inte neki, hogy távozzék s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos alól az elrejtett főt s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt, sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.

A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná ujjait a nemes vonásokon s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.

Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura, Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, a midőn Alit elhagyja és e leányt megszabadítja.

Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre, maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elé érve, egyszerre felsikoltott.

Csak egy perczig, csak egy villámütésig tartott a sikoj, a hölgy elfojtá azt egyszerre; a ki fölébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott s aludt tovább.

Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére és könyei hullottak a nélkül, hogy ajka szót adna.

Eminah megragadá a leány kezét és sietteté.

Az letörlé könyeit s fogá a levágott főt és odahelyezé az alvó basa elé, hogy arczaik szemközt állottak s egy fürtöt levágva annak homlokáról, megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen és azzal felragadva a szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.

Néhány percz múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmult éj borzalmaira.

Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély, sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk vízalatti folyosón keresztül menekülni! talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott uszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik mert gyűlölte, – a másik mert szerette.

– Ne féljünk, mondák egymásnak s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba s midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó sarkaihoz s egyenkint lebocsátkozának rajta.

Vagy megélnek, vagy meghalnak, – Ali basa két talizmánt veszt el egy napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az áldás, a másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott és kik elszabadultak tőle.

Azon perczben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszünt a nyugodt álom Ali basa szemein és elkezde rémeket látni.

Szokatlan érzés volt az ő előtte. Ő, kit álmában is kikerült a kisértet, ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.

Azt álmodá, mintha amaz ifju suliota feje, a melyet ő leüttetett s mely elgördült és eltünt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele szemközt egy asztalon s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén szólongatva az alvót.

– Ali basa! Ali basa!

Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.

– Ali basa! hallá harmadszor is szólni a főt.

Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ez által fejét a párnáról lecsusztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott még iszonyúbbakat.

– Egy, kettő, szól a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő éveinek száma. Ime a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába; folytatá a fő és Ali kénytelen volt látni azt, a mit ő mondott. Két levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni nekem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az Isten széke előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet, jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali! mert a fehéren ott maradt az öt új véres nyoma.

Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.

A fej nem tünt el előle és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.

– Halld Tepelenti: «Mene, mene, tekel, ufarsin!» A kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és léssz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni. És Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.

Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén és nem birt fölébredni; egy világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel és rettegett a haláltól. A fő beszélt tovább.

– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a fekete holló a boszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb a te hölgyed, a fekete holló az enyim és jaj neked mind a kettőtől!

Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra s az erőszakos kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből és a mint felnyitá szemeit – ime, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.

A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét? Még hallani vélte az enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá s keze önkénytelen kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.

Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé s tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni s benne törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.

Visszafordult, végigment az alvók termein. Néhányan az odaliszkok közül fölébredtek heves léptei zajára s meglátva háborodott arczát, ijedten bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra támaszkodva, mintha érczszobrok volnának.

Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon s a mint a kapu elé ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai lakától elválasztja, le van bocsátva és senki sem áll mellette őrt.

A topidzsik, a feketék, a Beirám-ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali háremébe vonult, átszöktek Muhtár bey palotájába, ki nagy lakomát adott Vely bey és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket s alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök hangjai kihallatszottak a házból és minden kapuja nyitva volt a várnak, őrök és szolgák itt-ott holtrészegen hevertek az út közepén, elgyalázva a tilos nedvtől; miattok az alatt akár egy egész ellenséges hadsereg költözhetett a várba.

A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének aczélát. Észrevétlenül lépett be Muhtár bey palotájába.

TÖRÖK PARADICSOM.

Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt s oly bölcs volt, hogy az építőket, a mint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé láb alól s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások, hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sáncztömbök, mik külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, földalatt járó utakkal úgy össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák Ali basa ellenei.

A három bey palotáját egészen köröskörül lehetett járni egy rejtett folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak sejtelme sem volt egynek is a benlakók közül; az öles vastagságú falban volt az, a két ablaksor között s belőle majd mindenik szobába nyiltak nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy a fölemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak el nesztelen sarkaikban s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem maradt utánuk.

Ali basa ott áll a vigalom termében, a nélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartani tőle, hogy valaki odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most mindenik szem s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a Kaába tábláján ragyognak.

Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól, hogy minő bor folyik a Tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az, mely a serlegekben villog; a hurik is eltakarhatják fehér kebleiket, piros arczaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta, nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, a mit Muhtár bey rendezett, valóban tanulhat tőle.

Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét huri ölelése fogja örökké boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin szomszédok megcserélnék hurijaik gyülekezetét s új zamatú csókok által, eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés. Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná, hogy lejárjon az a kis millenium, s ha azután ezer, meg százezer, meg milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét leánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!

Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából és Muhtár bey volt az a boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis Beirám ünnep alatti bőjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé testvéreivel.

Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme és az mind számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, melylyel a túlvilágon kecsegteti őket Monkár és Nakir angyal.

A Beirám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bey, azt mondá nekik:

– Cseréljük el háremeinket.

Szolimán bey rögtön kezet adott, Vely bey elébb nevetett rajta, azután azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.

A másik két testvér erősen kikaczagá ez együgyűsége miatt; nevetséget csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit s más nap és a későbbi napokon azzal bosszanták Velyt, hogy elkezdék magasztalni előtte az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett fel ez és amaz bayadéren? mily szokatlan villogása a kék szemnek, a ki Muhtár bey kegyencze volt, s kiért cserébe epedő zsidó leányt adott Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két láng olvadna egymásba.

Vely mind mosolygott e dolgokra, de azért csak a fejét csóválta, végre kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy albán hölgy, a kit ő nem vett sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s annak ő megigérte régen, hogy soha el nem hagyja és nem is adná azt sem mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.

A két testvér megnyugtatá Velyt, hogyha oly igen szereti azt az egyet, vegye ki a többi közül és tartsa magának és azután ne különczködjék.

Így aztán Vely bey is ráállt az atyafiságos osztályra s kivéve Xelianthét, a többit átengedé.

A nagy Beirám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bey a nagy paradicsomi vigalomra, meghivá öcscseit magához és magát Mahommedet, a prófétát, hogy tanuljon tőlök idvezülni s rendezze a szerint a mennyországot. E végett neki is divánt tétetett hármojuk közé, poharat, tányért adatott elé s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.

A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyilt botrányokig ment; csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer oly kirívóvá.

Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük.

Az odaliszkok sorban énekeltek, tánczoltak, s a testvérek itélgették, hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?

Mind a tánczban, mind az énekben legkitünőbb volt Rebekka, Muhtár bey szép zsidó hölgye és Lizza a kék szemű bayadér, a ki Szolimán kegyencze volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal? Utoljára együtt tánczoltak.

– Nézd, szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel, láttál-e ennél szebb termetet? mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily negédes, midőn fejét hátraveti s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak, vagy levegő, hogy köröskörül ölelhetném minden ízét.

– Valóban gyönyörű, helyeslé Szolimán, ha e másik nem tánczolna mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de ez halottból elevenné tesz.

– Igazságtalan vagy Szolimán, monda Muhtár, te csak szemed után itélsz; ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Izleld csókjaikat, s akkor mondd, hogy melyik édesebb?

Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka a szép zsidó hölgy szerelmes bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündérkönnyűséggel ült térdére s az ittas bey édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a másik csókját.

– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez boldogít. Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza csókja édes bor, mely felvidít.

– Legyen Lizza csókja édes bor, kiálta közbe Muhtár, de Rebekka csókja mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek és a ki ízleli, az idvezül!

S azzal Muhtár bey ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy itéletet hozzon ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A pörlekedő felek egyike sem tudta, hogy melyiknek itélje az elsőséget? Végre Vely beyt hívták fel birónak, ki már akkor aludt, melettök ülvén a divánon s elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér felkölté őt, hogy tegyen közöttük biróságot a csókok édessége felől.

Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította beyjel a kérdést, melyet midőn megértett, azt felelte rá:

– Legédesebbek Xelianthe csókjai.

S azzal ismét átölelte a kedvencz nőt és fejét keblére nyugtatva aludt tovább.

– Eh! kiálta fel ekkor Muhtár, mit kérdünk tőle itéletet, midőn itt ül közöttünk maga a próféta? tegyen igazságot ő közöttünk!

És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva, mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó kristályserleg megtöltve borral.

– Jó Mahommed! szólt Muhtár az üres helyhez beszélve, te életedben sok szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám jelentsd ki nekünk ime: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az édesebb? Láttad őket tánczolni, hallottad énekelni, most ízleld csókjaikat.

Azzal inte a két hölgynek s azok az üres divánra ülve kétfelől, úgy tevének, mintha egy közbenülő alakot ölelnének át karjaikkal s a legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.

– Nos, hozz itéletetet Mahommed, szólt ittas merészséggel Muhtár és felragadta a kristályserleget az üres hely elől s feltartva a levegőbe, felhevült arczczal kiálta:

– Ime idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt adod.

Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen vakmerő szavakat rejtekéből s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá annak sárkányát.

– Igyál Mahommed! kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. Igyál a diadalmas hölgy egészségére. Melyik legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?

Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben s a feltartott kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bey kezéből.

Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, a ki fegyvert viselne és azon az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be és kijárhasson.

Künn a minarékből hangzott a muezzimek hajnali imája:

«La illah, il Allah; Mahommed razul Allah!» (Egy az Isten, az Allah, Mahommed Allah küldöttje.)

* * *

Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Az nap egész reggelig imádkozék. Be volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik? Azt tevé, a mit hetven év óta soha, – sírt. Egy óráig meg volt törve hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, a kit jobban szeretett, mint életét, az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza őt meg futásában. Egy óráig gondolt reá és ezen óra siralom órája volt, azután gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá s szíve megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, a ki lekönyörgi magáról a veszélyt, hanem az, a ki szembe megy rá s azt kérdi tőle: hol késel oly sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.

Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett tanulni s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.

A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett? az életet régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él meg egy napról a másikra.

Két néma ennuch vezeté Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte leülteték.

– Szikhám, szólt Ali a dervishez. Rossz napok közeledtét érzem. Kardom egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van, végtülvégig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem találtam meg, elém jött az éjjel s halálomról beszélt, s álmomban fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek ezek? Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó mecsetek tetőit, úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik s hallatlan dolog, hogy hetvennyolcz évet érhessen egy ember az ozmanlik között, a ki gazdag és hatalmas. Jőjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz az első, a ki megtámadand. Ennek a nevét mondd meg nekem.

A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, a milyenen ételt szoktak felhordani, rá egy üres üveg poharat helyezett, s azon egy vékony bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felirta a fatáblára a török alphabet huszonkilencz betüjegyét, s azzal háromszor leborulva szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.

Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb, hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett pálczikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a pálczát nem lehetett megkülönböztetni rajta.

Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön megállt. A pálcza hegye épen a Ghain betün állt meg.[3]

– Jegyezd meg magadnak e betűt, szólt a dervis, Ghain G betü.

S aztán újra kezdé a tüneményt, s a forgó pohár egyenkint e nevet betüzé ki:

«Gaskho bey.»

Az utolsó betünél megállapodott és többé nem fordult el.

– Nem ismerek ily nevű embert, szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő, kinek annyi hirhedett nevű ellene van, épen attól tanuljon rettegni, a kinek nevét sem hallá.

– Hol lakik e férfi? kérdé tovább a dervist.

Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a tánczoló pohár e szót betüzé ki:

«Stambul.»

Elég volt.

Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik.

Ekkor negyven albán katonát hivatott be a várőrségből, s fejenkint mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.

– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, a kinek csak nevét és lakását tudom. Neve Gaskho bey, lakik Stambulban. Ezen ember feje annyi aranyat ér előttem, a mennyit nyom. A melyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat kap; ezeret, a ki őt megölte.

Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megigérték, hogy ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bey, halála bizonyos.

Dél tájon maga elé hivatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem oda ülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté Muhtár beyt, jobbról Velyt, szemközt Szolimánt.

Legelőször Szolimánhoz beszélt.

– Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy három hajóval Siciliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön visszajösz és egy napot sem mulasztasz.

Szolimán kedvetlenül viszonzá:

– Oh atyám. A tengereken most a passatszelek uralkodnak, ki merne most hajóval a hullámokra szállni? A tenger minden szörnyei a felszínen úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el? s a hajósrém most jár keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.

Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár beyhez.

– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szuliota kapitánikhoz s felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind sietve. Biztatást, igéretet, szép szót ne kimélj.

Muhtár bey bosszúsan fordítá el arczát s a múlt éji mámortól nehéz fejét lógatva, durczásan felelt:

– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva, madárnál egyéb nem járja most a száraz földet, nem hogy fegyveres hadak mozduljanak ide, vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik; hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép és lőszerek?

Ali most a jobbról ülő Velynek szólt:

– Te átmégy Mizrimbe és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat, mely harczosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.

– Oh atyám, szólt Vely, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. Nem akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a szamum kezdete, melynek égető, fojtó lehellete elől futni kénytelen minden élő állat, én értem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek, drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért gyűjtesz te hadseregeket, lovakat és lőszert minden ok és előre látott veszély nélkül? E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra gerjeszteni s majd épen az által, hogy védelemre készülsz, hívod fel magad ellen a harczot?

Ali basa felkaczagott, a mi neki ritkán volt szokása.

– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs igazatok. Ebédeljetek nálam és legyetek vigan. Ebéd után meg fogjátok látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki és a szamum nem fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.

Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a vöröstoronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.

Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek ablakán át az acheruzi tóra lehete látni. Az ablak vas rostélylyal volt fedve. Itt leült velök a nargylát szívni és kávézni.