Part 4

Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa. Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok, tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.

A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha fölfedezik, nem szabadul innen élve.

A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.

Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.

– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?

– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.

*

A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek. A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.

A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky doktor.

– Hová, szomszéd?

A korcsmáros megállította fogatát.

– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze csak messziről.

A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen föllelkesítette.

– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő messzilátóm, azt magunkkal visszük.

Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban kocogtak a határ felé.

Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.

Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább. Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.

– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.

Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…

– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.

A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a tengelyből…

– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó lovaival vesződött.

A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…

– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.

Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.

A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott, hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!

Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér, szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük, olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros úton.

A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a borukat és hazamentek.

A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.

Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán, rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt, hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.

Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.

– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.

Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint megszólalt:

– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.

– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.

A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak játszani.

Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült, egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a korcsmáját.

*

Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még pedig fej nélkül.

A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni. Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és sohasem tértek vissza többet.

Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…

Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez? Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott, kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.

Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.

Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik támadt.

Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.

A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét svábok nótájára:

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus…

Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek, egyébként pedig vingai bulgárok voltak.

Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.

A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba merült.

Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.

A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához. Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő összeaprítja az „egész csürhét“.

VI.

Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.

A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza ügyét szolgálja.

Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.

Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol, ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.

Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi. Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust, akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a madár után a háztetőre.

A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani, hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.

A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond, de hozzátette, hogy jó katona.

Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén cigánykereket hányt.

Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a bugrisok kardcsörömpölését.

Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a fehértemplomi Hallert.

Haller az ezredest kereste.

– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…

Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat, fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt, hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a kezükben néztek farkasszemet…

Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel szemben, aki végre is fölebbvalója volt.

A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem adhatta meg.

– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az alibunáriakkal.

Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.

Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.

– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.

Haller szomorúan rázta a fejét.

– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a városunkban és éhinség fenyeget…

A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan kotillon-jelvényeket.

A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal. Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.

Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva, mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy okuláréval és lószőrbajusszal.

Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.

– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.

Már attól félt, hogy a bál elmarad…

A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta Linda izzadt nyakát.

– Hol van a gróf úr?

Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.

Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az egyenruhája szürke volt az országút porától.

A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly, szinte ünnepies kifejezése volt.

A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági háborúban.

Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt. Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték a lováról.

Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette. Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.

Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott, amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.

Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt szégyelte magát.

Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást és ekkor elkezdett keservesen sírni.

*

Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.

– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr, Snik és Snur most árvák…

A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott.

– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha megbíznék bennem…

Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.

– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.

VI.

Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.

Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba ereszkedtek vele.

Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:

– Jönnek, jönnek!

A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a város határában állott.

Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.

Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv szerint megszállja a rácváros némely pontjait.

Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette: