Part 3

– Most leszek tizenhárom.

– Mi a neved?

– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.

– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd, ha jön az ellenség!

Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja. Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az ördög sem bírt már.

A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.

Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.

– Hozom az ágyúkat, emberek!

– Hol vannak?

– A kocsiban, a szalma alatt…

Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.

– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!

Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a fellegvárban.

A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.

– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni egy kicsit, – mondta Holky szakértően.

– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.

Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai gyöngédséget érzett.

– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a bognárnak, hogyan csinálja.

A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.

*

A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót. A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése. Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni, mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.

Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig késett még.

A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott, hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…

Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból. Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől estig durrognak a céllövő karabélyok.

Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja, Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.

Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.

– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak ártatlan arccal.

– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.

– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.

Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.

– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?

Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.

– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk megvédelmezni.

– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni fogja kötelességét.

A nyul tehát kiugrott a bokorból.

A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket. Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt Rajacsics udvarában.

– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.

– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még él, sok bajt fog szerezni.

Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.

– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot agyonlőni?

A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.

– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy embert, akkor holnap százzal álltok szembe.

Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.

Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn. Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon komolynak látszott.

– Honnan jösz? – kérdezték.

– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.

Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.

– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad… Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje… Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes embernek otthon a helye.

– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.

Haller lemondóan legyintett a kezével.

– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja bennünk a lelket: Maderspach kapitány…

Lutz szeme fölvillant.

– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…

– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.

Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett az asztalra.

– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke. Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni, igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott, hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…

Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn, fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét idézte föl.

– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!

A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja. A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi, egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely a Bánságot akkoriban betöltötte.

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus, Lasst unsere Banner wehen, – Ade, du liebes Vaterhaus, Ade, auf Wiedersehen.

V.

A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.

A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál, talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.

Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban. Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami, amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt, mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució is olyan, mint a részvénytársaság.

Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.

Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.

Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél, ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a gyujtogatás igéit.

A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek; mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül, a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és megszöktették a földühödött svábok elől.

A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik közt, hepehupás dülőutakon végig.

Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.

A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.

Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.

Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.

– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.

– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.

A generális igen furcsa választ adott.

– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.

A verseciek elszörnyülködve néztek össze.

– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok fölött?

A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.

– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.

A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna válaszolniok a szigorú tábornoknak.

Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak. Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok előtt.

*

Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban. Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.

A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.

A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.

Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a tücsökcirpelés.

– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.

– Egyedül!

Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.

– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.

– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?

– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.

A leány azonban átsiklott ezen.

– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak itthon…

– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém légy…

Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő borzongást érzett.

A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.

– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.

Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már töviről-hegyire átgondolta.

– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes… Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most mindent megkaphatnál tőle, mindent…

Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.

– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden színészi páthosz nélkül.

– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…

– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?

Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából a gyűlölet!

Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét, mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el, akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…

Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.

– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?

A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.

– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!

Janinak eszébe jutott valami.

– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német asszonnyá? – kérdezte.

Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani kabátgombján.

– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.

– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.

Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két karjával.

Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát kövér esőcseppek kezdték verdesni.

– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, – susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.

Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak pedig kimenője van…

A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában. Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte a lelkeket.

– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.

De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor. Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen, akár nem, – bemászott az ágy alá.

A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.

– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.

– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel, amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.

Megint a basszushang beszélt:

– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád. Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra különösen ügyeljetek.

A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!

A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy alá.

Manin csendesen mondta:

– Van ezek közt egypár becsületes ember is.

A basszushang dühösen felhördült.

– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint édesanyámé!

Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem adta meg magát.

– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk, akkor meggondolják magukat.