Part 5

Reformterveim közül legjobban izgatott az, amelyet a vonaton teljesen ki is dolgoztam, sőt papirosra is feljegyeztem. Egy szép, kicsiny, de nagyon elegáns klub, amelyben összegyűljön, ami komoly művész, író, professzor és művelt laikus van a városban. A címe ez lett volna: «Százak klubja». Mert pont száz tagja lett volna. Ezt a tervet közöltem barátaimmal és mindenfelé nagyon tetszett. Különösen egy azóta megboldogult építész-barátom lelkesedett érte, aki a mi kávéházi törzsasztalunk tagjaiból akarta a klub «első garnituráját» megszervezni. Első dolgunk volt helyiség után nézni. A többi érdeklődők közül valaki egyszer egy nagyszerű klubhelyiséget ajánlt. Az Andrássy-út egy mellékutcájában volt egy kis grófi palota, amit a grófok bankár-báróknak adtak el, a bankárbárók pedig továbbadták egy hazárdjáték céljaira alakult úgynevezett «kör»-nek, amely havi részletekben, a pinkából fizette volna meg a vételárat. Fizette volna, ha tudta volna. Mert nem fizette. Barátaink információja úgy szólt, hogy a «kör» haldoklik és szívesen szabadulna a háztól, a bankárbáró pedig szívesen adja oda ugyanily feltételekkel egy tisztességes társaságnak. Felmentünk tehát egy este szegény építész-barátommal ebbe a kártyabarlangba, hogy megnézzük. Végigjártuk a termeket, a szalónokat, a konyhát, a pincét – igazán ízléses, finom kis palota volt, valósággal lázba jöttünk, mikor a kártyázó söpredék közt sétálva már magunkénak éreztük a diszkrét kis palotát. A klub főpincére régi ismerősünk volt. Ez nem volt véletlen. Az lett volna a meglepő véletlen, ha Budapest területén bárhol lett volna egy főpincér, aki nem volt régi ismerősünk. Ez vezetett végig bennünket a rettenetes társaságon, amelynek tagjai nem is igen ismerték egymást, mert úgy iratkoztak be a klubba, hogy lenn a ruhatárban húsz koronáért vásároltak egy tagsági jegyet. Miután bejártuk az épületet, a főpincér lekísért bennünket a földszintre, a ruhatárig. A ruhatárban csak kalapot hagytunk, mert szép, meleg őszi este volt, mikor jöttünk, kabátja egyikünknek sem volt. Kinézünk a kapun, hát szakad a rút őszi eső és süvölt a szél. Kocsiért küldtünk, a boy kétszer-háromszor szaladt ki s mindig bőrig ázva tért vissza, kocsi nélkül. Az eső miatt az egész környéken nem lehetett kocsit kapni.

Állunk, tanácstalanul.

– Hopp! – mondja egyszerre a főpincér. – Lesz kabát. Az egyik úrnak kölcsönadom az én kabátomat, a másik úrnak pedig…

A ruhatároshoz fordult:

– Ennek az úrnak adja oda a kapitány úr kabátját.

Megmondta a nevét is. Az én kapitányom volt, az én régi gőzoszlop-kapitányom, a nagy mesemondó szerelmes – másfél év után bizony nem igen jutott volna magától eszembe.

– Hogyan? – kérdezem. – A kapitány úr itt van?

– Tetszett ismerni? – kérdi a főpincér.

– Hogyne – mondom – de mért mondja, hogy «tetszett?»

– Meghalt – mondja bizonyos részvéttel.

– Mikor?

– Mostanában. Öngyilkos lett.

Az ember az ilyen keserves meglepetés pillanatában rendszerint nem a fontos dolgot kérdezi. Szinte rátámadtam újra a kérdéssel:

– Mikor?

Kikeresgélte emlékezetéből a napot, úgy körülbelül. Akkor is és azóta sokszor kínozott az ötlet: pontosan megállapítani, hogy mikor valami rettenetes szerencsétlenség történt valahol, én abban az órában, abban a percben mit csináltam. Egyidőben már nem tudtam az újságban a gyilkosságokat olvasni, mert mikor azt olvastam, hogy valahol a külvárosban két álarcos rabló bemászott egy öreg trafikosnéhoz és baltával agyonvágta, hogy kirabolhassa, pontban tegnap éjjel tizenegy órakor – addig nem nyugodtam, míg pontosan meg nem állapítottam, hogy én ugyanakkor az Operából jövet egy kis vendéglőben vacsoráztam, sőt a pincért szemrehányásokkal halmoztam el, mert felvette a rendelést és csak tíz perc mulva jött vissza sajnálkozó arccal jelenteni, hagy a vagdalt libamell kifogyott. Ugyanabban a percben a város másik végén egy szegény vénasszony riadt fel az ágyában és kimeredt szemmel nézett a baltára, amely a következő pillanatban széthasította a fejét. Kínzó, de tanulságos és azt hiszem, nevelő hatású játék volt ez. (Abba kellett hagyni, mert beteges mérveket öltött: mikor hangversenyen ültem és lélekzet-visszafojtva figyeltünk mind egy mennyei piánóra, amit hosszan kitartott a hegedűvirtuóz, az járt az eszemben, hogy ebben a pillanatban nyomorultul, segítség nélkül sülyed el egy hajó a tenger éjszakai viharjában – vagy hogy messze valahol, egy behavazott pusztán most keresi kapkodva a revolverét egy bérlő, mert rablók döngetik a kapuját és a gyerekek már el vannak bujtatva a padláson.)

Megállapítottam, hogy azon az éjszakán, mikor a szegény kapitány a revolveréhez nyult (amellyel annyi egyletet és gimnáziumot lőtt agyon) – én Párizsban a Café Américain előtt ültem. Nem volt nehéz megállapítani, mert minden este ott ültem. Ott ültem és néztem a kis márványasztalok közé állított vaskosarakat, amelyekben koksz izzott, hogy fűtsön a hűvös éjszakában is az utcán ülő vendégeknek. («Hogy’ lehetne ezt nálunk is bevezetni?» – ezen gondolkoztam, mialatt a kapitány megszüntette az életét, amelyet annyira szeretett.) Aznap Párizsban hideg volt, Pesten, úgylátszik, meleg.

Egy sárga gummikabátot hozott elő a ruhatáros, amely külön függött a fogas végében.

– Ez itt maradt – magyarázta a főpincér. – Szép este volt, mikor a kapitány úr hazament és azt mondta a ruhatárosnak, aki rá akarta segíteni a kabátot, hogy «hagyja, itt hagyom, most meleg van, minek cipeljem?» Akkor éjjel lőtte főbe magát. És a kabát azóta itt búsul, árván. Arra használjuk, hogy ha hirtelen rossz idő támad és valamelyik úrnak nincs kabátja, ebben megy haza, aztán másnap visszahozza. A kabát fuvarokat csinál, mint valami fiáker.

Nem fogadtuk el a kabátot. Visszatették a helyére. Úgy függött a fogason, mint egy másik öngyilkos. A hű kabát, aki elhunyt gazdája után való fájdalmában felakasztotta magát. Csendesen, lassan meg is fordult maga körül a szögön.

– Nem ismertem – mondta barátom, az építész – de halottnak a kabátját nem veszem fel. Én még azokat az embereket is utálom, akik mohón hurcolkodnak be egy lakásba, amely azért ürült meg, mert meghalt benne valaki. Engem az özvegyasszonyok, mint férfit nem érdekelnek… Irtózom tőlük. Gyerünk innen.

A klubból nem lett semmi, de a tárgyalások során még fennjártam néhányszor a kis kártyapalotában. Mindig odasandítottam a sárga kabát felé, mikor elmentem. Szomorúan függött a fogas végében, mindig egészen egyedül, elkülönítve az eleven, boldog kabátoktól, akiknek volt gazdájuk, meleg otthonuk és itt a ruhatárban számozott cédulájuk, amelyet büszkén viseltek a mellükön, mint valami rendjelet.

Mikor egyszer lejöttem, nem láttam a helyén.

– Hol a kabát? – kérdeztem a ruhatárost.

– Rossz idő van – mondta – ilyenkor elviszik. Máma Schön Ede úr vitte el, mert nyitott kocsiban jött érte a babája… és ketten takaróztak bele.

Eszembe jutott a történet, amit egyszer a szigeten mondott el az égő házban elpusztult két szerelmesről és az ő huszárköpenyegéről, amellyel betakarta őket. Hogyan közöljem vele, hogy az árva gummikabát a maga nem patetikus, de szerény módján az ő szelleméhez híven viselkedik?