Part 4

– Nyolc éve! – sírta a nő a kis zsebkendőbe. – Kérem, énrám nem lehet panasza, mert mikor én megtudtam, hogy ezek feljelentették, azonnal felajánltam neki, hogy váljunk el és ő vegye el azt a vénlányt, mert így biztos, hogy becsukják. Mondtam neki, hogy ez nekem nem fog fájni – sokkal jobban fog fájni, ha ő börtönbe kerül – és «tudod, mondtam neki, hogy amíg élek, szeretlek, koporsóm zártáig, fogadd el tőlem ezt az elválást, mentsd meg magadat!» De ő hallani se akar erről, uram, olyan csökönyös, hogy ezen fog tönkremenni. Hogy ő azt nekem nem teszi meg, hogy érdekből elváljon tőlem. Megint mondtam, kiabáltam neki, hogy mentse meg magát, hallani se akar róla. Ő tőlem nem válik el, mert csak engem szeret a világon egyedül, soha más nőt nem szeretett és én vagyok a felesége Isten előtt… Szegény drága bolond…

Megint nagyon sírt:

– A szíve… olyan szíve van… csupa jóság…

Zúgott a fejem: micsoda szituáció! És a tegnapi vacsora. A spanyol menű. A harangjáték, a négy ló, a kis fekete lány. És az a derült, mennyei nyugalma! Soha egy pillanatra se vettem észre rajta, hogy gondjai is lehetnek. Még ma se értem teljesen.

– Na már most kérem – folytatja a nő – egy napon ez az öreg báróné eljött hozzám. Nekünk van kérem nagyon szép négyszobás lakásunk a Nagyfuvaros-utcában. Csak ő nem lakik ott. Valahogy megtudta ezt a báróné és mondom, eljött hozzám. Akkor tudtam meg, hogy vőlegény. Azt már régen tudtam, hogy abba a színinövendékbe szerelmes. De ez még nekem is új volt, pedig tessék elhinni, sok mindenen mentem én már vele keresztül…

(Bizony, ezt el kellett hinnem neki.)

– A báróné nagyon szigorúan beszélt velem, mintha tudja Isten, én is benne volnék a dologban. De rajtam nem fog ki egy ilyen báróné. Én rögtön átláttam a helyzetet és letagadtam, hogy a felesége vagyok. Azt mondtam, hogy igen, együtt élek vele már évek óta, de nem vagyunk megesküdve. A báróné nagyon dühös lett, nem is köszönt, mikor elment. Én méltányolni tudom azért, kérem, az ilyen finom öreg asszonyt, akivel ilyesmi történik. És nagyon nehéz is a helyzete, mert az a lány, kérem, úgy imádja az uramat, hogy ilyet még nem is hallottam. Tíz évig kérték a legrendesebb emberek, nem akart férjhezmenni. És mikor ez a baj jött, azt mondta az anyjának, hogy nem bánja, ha az uram nős ember, elmegy vele úgy is. Meghal érte, kérem. És tessék elhinni, őérte lehet is.

Megint rájött a sírás:

– Muszáj is! – tette hozzá.

Azután elmondta, hogy hiába hazudott a bárónénak, az ügyvédjük utánajárt a dolognak és megállapította, hogy a kapitány törvényes ura neki. A lány megtiltotta, hogy bármit is tegyenek a vőlegénye ellen. De a család fogta a lányt és erőszakkal elutaztatta Triesztbe, ahol a báróné huga, egy gazdag kávé-importőr felesége vállalta a felügyeletet. A lány onnan levelet csempészett a postára és a kapitány feleségének megírta, hogy ne váljon el, ő azt se bánja, ha hárman fognak együtt élni. Akkor már figyelte a rendőrség a kapitány úgynevezett életmódját. Még mindig el lehetett volna válni, egy ügyvéd vállalkozott, hogy tíz nap alatt keresztülhajtja. Hallani se akart róla.

Én csak azon csudálkoztam, hogy hogyan volt mindezekhez ideje. Haza is járni – (mert a felesége azt is mondta, hogy gyakran járt haza ebédelni) – a színinövendék után szaladgálni, Budán, a Várban vőlegénynek lenni egy úri családnál – és mindezek mellett itt a szigeten azt a benyomást kelteni, hogy egy semmittevő kvietált huszártiszt, akinek nincs egyéb dolga, mint a bokorba vonulni a gyógyszerész-csalogánnyal, mozgó-bálokat, törkölyös kártyázást és spanyol udvari lakomát rendezni. Eszembe jutott az a mondása, hogy életében mindenki találkozik egyszer az ördöggel. Úgylátszik (legalább mind a mai napig), hogy én az ő személyében láttam az ördögöt. Utólag valami érzéki csalódás még el tudná hitetni velem, hogy mikor mint gőzoszlopot láttam a szigeten, ennek a gomolygó fehér füstnek egy kis kénszaga volt. (Akkor nem éreztem, pedig kellett volna éreznem, olyan erősen kéntartalmú és kénszagú a szigeti hőforrás fürdővize.)

A doktor az elbeszélés ideje alatt fel-alá járt folyton. Azért volt bőven időnk a megbeszélésre, mert a kapitány azóta, hogy a zengő szánkón elsuhant az éjszakában, még nem jött haza. A felesége kereste a színinövendék lakásán is reggel, nem volt ott. Hazakísérte éjjel a kisasszonyt, nagy kapupénzt adott a házmesternek, kezet csókolt és tovább ment a szánkóval. Talán megneszelte a detektiveket és megszökött?

– Nem hinném – mondta az asszony.

Hosszú szüneteket tartottunk. Vártunk. Olyan csöndek voltak, hogy hallani lehetett a szomszédból dr. S. kis csengőjének a hangját. Mi volt ez a kis báránycsengő a tegnapi csengő-orgiához képest!

A doktor – akiről erős a gyanúm, hogy a fel-alájárás alatt nemcsak ezen az eseten, hanem a saját nyomasztó adósságain is gondolkozott – hirtelen megállt a sok sírás után mereven maga elé bámuló nő előtt és idegesen szólt rá:

– Szóval, kérem, legyen szíves precizen megmondani, hogy mi az, amit éntőlem akar.

– Már mondtam – szólt félénken az asszony – azzal kezdtem, doktor úr. Tessék bizonyítványt adni róla, hogy őrült. Legalább… valami súlyos idegbaj… Hiszen ez nem normális ember, kérem.

– Ki van zárva – mondta a doktor. – Én hamis bizonyítványt nem adok.

– Hamis? – mosolygott a nő keserűen.

– Az ön urának a világon semmi baja nincs. Megvizsgáltam nem egyszer. Ez a fiú, aki itt ül, ez százszor idegesebb, mint ő.

Ez én voltam.

– Semmi baja. Én nem kompromittálom magamat rendőrség vagy bíróság előtt. Minden, amit tehetek, az, hogy elengedem neki a hotelszámláit. Hónapok óta lakik itt és még egyszer sem fizetett.

– A cselédeknek… – kezdtem egy mondatot.

– Tudom – intett le a doktor. – Azoknak többet ad, mint amennyit az egész számlája kitesz, csak engem tüntet ki a bizalmával.

A házitelefon megszólalt. A portás jelentette, hogy megjött a kapitány úr. A doktor kérette, hogy azonnal jöjjön fel. Furcsa, izgatott percek voltak, mikor vártuk. Lenéztem az ablakon a hotel elé, de nem láttam sehol a detektiveket.

Nem volt olyan derűs, mint máskor, mikor belépett. A feleségéhez ment és igen sokáig, igen hosszan ölelte és csókolta. Úgy összefogózkodott vele, mintha soha többé nem akarta volna elereszteni. Az asszony is erősen ölelte, de ez semmi volt ahhoz a szerelmesnél is vadabb öleléshez, amellyel ezt a nem sovány, de lesoványodott karcsú nőt magához szorította. A nő félfejjel volt magasabb nála, de az ölelés alatt összeomlott, mint valami ájult szűz, aki meg akar semmisülni. És nem a száját csókolta az asszonynak, hanem ahol érte: a szemét, az arcát, a homlokát, a haját, az orrát, a kezét. Felejthetetlen marad számomra ez az érzékiség nélkül való csókolódzás. Talán halálraítéltek csókolják ilyen vadul az anyjukat. Nem szégyelte magát előttünk. Én megfeszített aggyal figyeltem őket. Ez a derék, finom szegény asszony mégis nő volt, elhanyagolt nő. Látni lehetett rajta, hogy ez a tisztán érzelmileg fűtött férfi-dinamika nagy érzéki hullámot kerget rajta végig. És ebben az ölelkezésben éles jellemzése adódott a kettőjük viszonyának: a férfi végtelen szeretetének és a halálos asszonyi szerelemnek találkozása. Soha ennél boldogítóbb, kiegyensúlyozottabb viszonyt nő és férfi közt! Csak ma tudom irígyelni érte a kapitányt – meg az asszonyt is.

De viszont most már nem volt kapitány. Valami nem nagyon sikerült, túlzottan kockás civilruha volt rajta. És abban bizony olyan volt, mintha valami Afrikát is megjárt, nem igen megbízható facér pincér lett volna. Hajópincéreken van valami ilyen elszántság-féle, talán mert nemcsak a mesterségükkel, hanem az orkánokkal is bajlódnak.

– Ne beszéljenek kérem – fordult aztán hozzánk – én is tudok mindent, maguk is tudnak mindent.

– Válj el – sírta a nő.

– Nem válok – mondta könnyen – nem válok.

– De a rendőrség…

– Tudom.

Mosolyogva nézett rám:

– Na író – mondta. – Lesz mit írni.

Lesütöttem a szememet. Ennek tizennyolc éve. Akkor igazán nem hittem, hogy most itt fogok ülni egy berlini hotelben, pont a tető alatt és tényleg írni fogom őt.

– Egy megoldás van – mondta elég nyugodtan – megszökni.

Az asszony boldogan lélekzett fel. Mosolygott. Én kevésbbé bíztam a sikerben. Megkockáztattam egy szót:

– Detektivek…

– Ugyan! – mondta. – Tudod, hova megyek? Jáva szigetére. Ott még lehetőségek is vannak. És onnan majd küldök neked pénzt… (a feleségének mondta)… és te majd utánam jösz. Ott van egy volt tiszttársam, egy derék zsidó ember, folyton levelet kapok tőle.

– Radó? – kérdem halkan. – A viperás Radó?

Tétován mozdult a szeme. Láttam, hogy szeretne igent mondani, de e pillanatban ő is érezte, hogy nagyon meztelenül áll itt hármunk előtt. Nyelt egyet és azt mondta:

– Nem. Egy másik.

A két detektív ezalatt a sziget déli csúcsán melegedett a Margithíd szigeti ágának a végében, a hídőrök kis kőházában. A Dunán erősen zajlott a jég, más út nem vezetett a szigetről Jáva felé, mint ez a híd. A figyelők tehát biztosra vették, hogy jól őrzik a kapitányt, sőt feltünés nélkül.

A kapitány egy óra mulva ugyanazon a vascsónakon, amelyen még nemrég éjnek idején az óbudai pálinkástól tizenöt liter törkölyt hoztak a kártya mellé, átevezett az újpesti partra és így megmenekült a detektivek elől. A csónakot a jégtáblák közt a spanyol király szakácsa hozta vissza, aki elkísérte erre az útjára. Nem hiszem, hogy volt valaki a szigeten – a doktoron kívül – aki ne segített volna neki megszökni. A doktor se volt egészen merev, mert a csónakba útitársat ajánlott neki: a patikust. Elnevette magát, hallani se akart róla. Érdekes, mik sülnek ki a veszély pillanatában: a patikust szerette, de nem vette komolyan. Azt az idegen szakácsot, azt igen. Arra rábízta az életét, mert az már fiatalon megjárta Spanyolországot, abban szimatolt valami kis kalandorvért. Nem jön valaki ok nélkül a madridi udvartól egyenesen a behavazott Margitszigetre egy üres vendéglőbe szakácsnak.

Színházi gukkerrel néztünk utána a toronyszobából – (három ilyen van a szálló tetején) – a felesége, meg én. Olyan jól evezett, mintha nem huszárnak adta volna ki magát eddig, hanem tengerésznek. Ez volt az a pillanat, amikor megtudtam, hogy nem volt huszártiszt. Azt mondtam az asszonynak:

– Huszár létére úgy evez, mint egy…

«Tengerész» – ezt akartam mondani. De az asszony nagyon idegesen vágott közbe:

– Hagyja szegényt… ezért még külön nagy baja lehet. Soha életében nem volt katona. Mennyit sírtam én e miatt a huszárság miatt!

(Ő se volt jól informálva, mert mint már említettem, később megállapították róla, hogy gyalogos közlegény volt valamikor.)

A vascsónak eltűnt, befordult az újpesti sziget mögé, a kikötő felé. Az asszony elment egy krajcár pénz nélkül, mert ami kevés aprópénze volt, azt is beletömte a kapitány zsebébe. (Nem tudom, nem is fogom másként nevezni soha. Törvény: törvény. De nekem ő, szegény, erre a kis életre most már kapitány marad.) Nekem nem volt egy vasam se. A doktortól nem mertem kérni az asszony számára, eleget fizetett rá a kapitányra. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy dr. S.-től kérjek-e valamit ennek a szegény nőnek, de nem akartam a titkokat elárulni. Aznap, hiába, ez tény, aznap mindnyájan bűnpártolók, bűnsegédek, bűnrészesek voltunk a szigeten, ezt nem lehet tagadni. És mindezektől eltekintve, a legnagyobb titok, amit magamban őriztem, az a meggyőződésem volt, hogy a kapitány nem egyedül akar megszökni, hanem mindent el fog követni, hogy magával vigye a kis fekete színinövendéket. Már abban a pillanatban, mikor kimondta a «megszökni» szót, éreztem, hogy a külföldre vágyó kis nőre gondol és most nagyszerűen egyesíti az élete két kínzó szükségességét egy vad megoldásban: megkapni ezt a szép kis fekete bestiát és menekülni a börtöntől.

* * *

Egész nap fogoly voltam a szigeten, mert semmi pénzem nem volt és a szörnyű hótömeg miatt a telefonon kirendelhető fiakker-szánkók árfolyama huszonöt és harminc forint között mozgott. Akkor nyolc forint honoráriumot kaptam egy novelláért és ötnél többet nem tudtam egy hónapban elhelyezni, még ha meg is feszültem. Enni hitelbe kaptam a spanyol udvari konyhában, a hotelszámlával adós lehetett maradni, baj nem volt. Délután elmerészkedtem a hídig: a két detektív ott pipázott a hídőrök egyszobás palotájában és nézte a három hídőrt, aki ingyenbe kártyázott iszonyú komolyan. Körülbelül öt órával ezelőtt evezett el a kapitány, de nekem olyan nyugodt érzésem volt, mintha már Jávába érkezett volna.

Este, mikor vetkőzöm, halkan kopogtatnak a szobám ajtaján. Megismertem a portás kopogtatását. Bejön és azt mondja, de egészen rémült arccal:

– Tessék jönni.

Ingujjban szaladtam utána, mert már ment is, előre. Lemegyünk a földszintre, ahol egy nagyon kis hallja van a szállónak s vastag oszlopok közt jobbról is, balról is egy-egy garnitura: székek, kanapé asztal. Az egyik garniturán, a kanapén ül a két detektív. Előttük az asztalon ül a kapitány és cigarettázik. Mikor meglátott, nevetett.

– Na? – mondta. – Már azt hitte, Jávában vagyok?

Álltam és bámultam.

– Pardon, uraim – mondta a detektiveknek – egy kis diskurzus…

Megfogta a karomat és átvitt a másik garniturára. Leültetett a kanapéra és leült mellém.

– Telegrammstílus – mondta. – Vascsónakon át Ujpestre. Onnan villamoson fekete bestiához. Nincs otthon. Ki a ligetbe, a bódéba, ahol fellép. Nincs ott. Másik bódéba, Oszkárhoz: «hol a nő». Nem tudja. Talán titokzatos öregnél. Mondom: iszonyú sürgős. El akartam vinni Párizsba. Nem Jávába akartam menni, hazudtam. Találgatás Oszkár úrral, hol lehet a nő. Egyszerre Oszkár úr mosolyog. «Mi az?» – kérdem. Némán kezet szorít velem. Rázza a kezemet. Azt mondja: «Köszönöm». Mondom: «Mit?» Mondja: «Jó tanácsokat». Mondom: «Nem értem». Mondja: «Megvolt». Mondom: «Mi volt meg?» Mondja: «Nő volt meg, ma reggel, végre». Mondom: «Micsoda?» Mondja: «Este magukkal vacsorázott a szigeten, nagyon jó kedve volt, maga hazakísérte. De nem tudott aludni, eljött hozzám az Aeroplán-kávéházba, a Rottenbiller-utcába, ahol éjjel szoktam ülni. Ott szilvóriumot ittunk és eljött velem haza. Nálam aludt. Reggel kilenckor ment el». Boldog volt. Ez történt.

– Jó, jó, de…

A detektivekre mutattam, ijedten.

– Istenem – mondta – én úgy gondoltam, hogy vele megyek. Mondtam, hogy tönkre fog tenni. Mikor kiszédültem ettől az Oszkártól, nem tudtam, mihez fogjak. Keserű volt a nyál a szájamban. Olyan üres lett ez az egész szökési gondolat. Fáradt vagyok. Képzelje el, egyedül szökni, félni, bujni… Vele nem bujkáltam volna. Éltünk volna Párizsban, mint a királyok, ameddig a pénzem tartott volna, aztán bánom is én, lett volna akármi, ha egyszer ez a dög… ez a szép kis dög… Rettenetes, hogy most a dutyiba megyek és nem is volt meg. Oszkár úrnak volt meg.

A rettenetes számomra nem ez volt, hanem az a szó, hogy «képzelje». Először magázott, mióta ismertem. Mit csináljak? Osztentative tegezzem? Ennél agyafúrtabb volt, észrevette volna az ajándékjelleget.

– Igen, igen – dadogtam – de ez?… Itt?… Ezek?…

Vállat vont:

– Mint valami hülye, kábultan indultam el… gyalog jöttem a Városligetből ide a szigetre. Azt hiszem, nem is ide akartam jönni. De a hídról úgy levonzott valami. Talán ez a két detektív. Tudtam, hogy valahol a szigeten mászkálnak, mégis lejöttem. Fáradt vagyok. Aludni akarok. Éjjel nem aludtam. A nőt hazakísértem és utána reggelig ültem a Kairó-kávéházban, a Lövölde-téren. Száz lépésnyire az Aeroplántól, ahol ők ültek: a bestia meg Oszkár úr. Oszkár úr, akinek «megvolt» a bestia. Nekem nem volt meg. Oszkár úr azt mondja, hogy nem öreg embere van neki, hanem egy fiatal főherceghez «hozatják» minden héten egyszer. Ezért olyan büszke.

Szinte szeretettel nézte a két detektivet.

– Fáradt vagyok – mondta. Úgy tett, mintha ásított volna, de valami ellenállhatatlan, szakadozott sóhajtást abortált ezzel az ásítással.

Még sokáig ültünk ott és hallgattunk.

* * *

Kora tavasszal, mint minden évben, kihurcolkodtam a szigetre, ahol már nem a doktor volt az úr, hanem egy új részvénytársaság. A telet tudniillik anyagi okokból nem tudtam kivárni a szigeten, mert végül teljesen lehetetlenné vált a közlekedés a várossal. És nagyon rosszul is éreztem ott magamat, hogy úgy mondjam: egyedül, miután a kapitányt elvitték és több hónapi fogházbüntetéssel sujtották. Néha odaálltam a konyha nagy mesebeli tűzhelye mellé a szakáccsal beszélgetni a kapitányról, de nem volt jóízű ez a beszélgetés, mert a szakács nagyon félvállról vette a dolgot. «Kiszabadul – mondta – és tovább csinálja». Ő állítólag ismerte ezt a fajtáját a szélhámosoknak. A gyógyszerész szívében hűtlenül elhagyta a kapitányt. Ő ezt mondta: «Ezt nem hittem volna róla». Behurcolkodtam a városba és ott vártam meg a tavaszt.

Gyönyörű fehér orgona van a szigeten. Tulajdonképpeni specialitása a nagy rózsakertészet, amely főleg a Balkánra exportálta a legnemesebb rózsafajtákat. De dúsan virágzik ott épp az a két illat, amelyet sehogyse bírnak parfűmös üvegbe szorítani a legügyesebb szintetikus francia gyárosok sem: a jázmin és az orgona. (Pedig ez nagy szó, mert a rózsaillatot például már jobban csinálják, mint maga a rózsa.) A szigetnek nedves, kövér, jó földje van, ettől egy kicsit maláriás is volt a klimája, amíg nem szabályozták a partjait, de viszont sehol virág olyan kövérre nem duzzadt és estefelé olyan olajos-vastagon nem dűtötte az illatot, mint a szigeten.

Reggel nyolc óra volt, mikor a kedvesen melegedni kezdő napsütésben elballagtam az orgonabokrok híressé vált csoportjához, csak úgy sétálni. Ott látom a kapitányt ülni egy padon, a feleségével, még pedig egyenruhában. Volt már vagy öt hónapja, hogy nem láttam. Nemrég szabadult a fogházból. Kezet csókoltam a feleségének. (Erre a gyöngéd gondolatra akkor órákig büszke voltam.)

– Itt vagyok – mondta. – Mindjárt állok rendelkezésére, csak még ezt befejezem.

Egy kis papírlap volt a kezében. Kuriózumokat olvasott fel róla, amiket a fogház könyvtárából kapott könyvekből jegyzett ki, hogy mikor majd kiszabadul, megmutassa a feleségének. «Az ember nem tudja, mitől hízik» – mondja a magyar közmondás. Az író nem tudja, mikor tanul. Furcsa, ha most elgondolom, hogy ilyen előzmények után és ilyen módon, ezen a reggelen tanultam meg a következő dolgokat:

– «Az Amazon folyó, amely a tengerbe ömlik, még messze a torkolatától, a tengerben is sokáig megtartja csodálatos kék színét.» (Ezt egy kötetből írta ki, amelyben Jókai Mór beszédei voltak egybegyüjtve és ezt hasonlatnak használta Jókai egy tósztjában.)

– «A tenger nem mindenütt vízszintes, mint az ember hinné. A bengáliai öböl felé haladó hajók tudományosan megállapították, hogy a tenger az öböl felé, mint valami domboldal, emelkedik. Okát nem tudják. Lehet, hogy nagy hegyek vonzása.»

– «A Gaurisankar vagy Mount Everest, amely a Himalája-hegység királya és a világ legmagasabb hegye, pontos mérések tanusága szerint még mindig nő, évről-évre magasabbra nyúlik.» (Jó példa mindenkinek, aki úgy érzi, hogy karriérje tetején van. Avagy: jó pap holtig tanul.)

– «Az északi sarkvidéken a pingvinek csoportosan járnak s a csoportot egy-egy vezérmadár vezeti. Mikor két csoport találkozik, a vezérmadarak az emberi köszöntéshez hasonló fejmozdulattal üdvözlik egymást.» (Utóbb magam is olvastam Cholnoky magyar tudósnak a sarkvidékről szóló könyvében.)

– «Az angol expedícióra, amelyet Younghusband ezredes vezetett a londoni kormány megbízásából Tibet fővárosába, Lhasszába, a tibetiek olyan ágyúkkal lőttek, amelyek csöve bőrből, golyója pedig kőből volt.»

Ezek mind nagyon az emlékezetembe vésődtek – nem csoda. Bámultam a kapitányt.

– Pihenek – mondta – és azután most már tényleg elutazom messzire. Egy kis magyar expedíció megy Afrikába olyan madarakra vadászni, amelyeknek a tollaiért nagy pénzt adnak a párizsi nőikalapos cégek. Jövő hónapban indulunk. Nehéz élet lesz, de sok pénzt fogunk keresni…

– Az istenért – mondom neki – de hát ez az egyenruha? Mi ez, hogy még mindig…

A felesége helyeslőleg bólogatott felém:

– Ugy-e? Én is mondom neki, de hiába. Olyan, mint egy taknyos gyerek.

A kapitány nem a régi tekintetével, hanem fáradtan, azt szeretném mondani: lágyan nézett rám.

– Miért ne? – mondta határozatlanul.

– De megbocsáss – mondom – ez mégis csak hallatlan, ebből megint valami nagy kellemetlenség lesz!

Nagyon enyhe kis mosoly járt a szája körül. Aztán, mint ahogy a gyerekek néznek, mikor a tanító azt mondja nekik: «nézz bátran a szemembe!» – felemelte a fejét és a szemembe nézett. Teljesen ártatlan és gyerekes volt a tekintete. A szájaszéle idegesen rezzent meg egy kis rándulással.

– Ha nekem így tetszik? – mondta dacosan.

És akkor először – és utoljára – láttam, hogy az a kis rózsaszínű párkány, ami a szeme golyója és a szempillája közt van, lassan fényesedni kezd – nedvesen csillant meg romantikus violakék írisze alatt az a kis áradás, amely a fegyelmezett férfinél az utolsó pillanatban tud megállani, pont a kicsordulás előtt.

Soha többé nem láttam.

* * *

Annak az évnek az őszén elutaztam külföldre. Genfben, Párizsban és Londonban voltam. Egy évig nem kerültem haza. Mikor egy októberi napon hazaérkeztem és a hosszú távollét után a pályaudvarról kijövet először láttam a várost, szorongó érzés vett erőt rajtam. Ezt az érzést az én generációm nagyon jól ismeri: megérkezni akkoriban Párizsból és Londonból a kihaltnak ható magyar fővárosba. Különösen este volt bántó ez a megérkezés. Rosszul világított pályaudvar, meglehetős sötét utcák és az a kicsiny forgalom, amely a maga kicsinységében rendetlen és erőszakos volt s veszedelmesebb, mint London legzajosabb kavarodása. Azóta felvirágzott világvárosi nagyságát Budapest ezeknek a szomorú megérkezéseknek köszönhette. Az ilyen megérkezők tele voltak tervekkel, reformokkal, amelyek közül nem egy valósult meg azóta. Semmiféle város lakóján nem tapasztaltam olyan mértékben ezt az alkotni vágyó lokálpatriotizmust, mint a mi városunk lakóin. Akárhol jártam külföldön egy másik budapesti emberrel, ha valami izgatóan szép, új intézményt láttunk, az egyikünk biztosan felkiáltott: «Ezt nálunk is meg kellene csinálni». Hány éjszakai sétára emlékszem Párizsban és Londonban, mikor hajnalig dolgoztunk ki reformterveket Budapest szépítésére, közlekedésére, társadalmi életének fejlesztésére!

Szóval megérkeztem és másnap, az utazás fáradalmát jól kialudva, kiélveztem azt a bizonyos első napot a hosszú távollét után, mikor mindenki kedves, mindenki szép, mindenki mosolyog, mikor melegség ömlik az ember felé minden arcról, az a nagy – és fájdalom, gyorsan elmuló – hála azért, hogy az ember olyan sokáig nem mutatta magát nekik. Az a sok üde: «Mikor jöttél?» amelyből később megint hervadt: «Meddig maradsz?» lesz.