Part 2

Egyetlen egyszer álltak ellenfelekként egymással szemben: a kapitány és a gyógyszerész. Versenyt rendeztek és engem kértek fel bírónak. A verseny tárgya az volt, hogy ki tud a kettő közül lehetetlenebb dolgokat megenni. Az egésznek én voltam az oka, mert csudálkoztam a vacsoránál, hogy a kapitány rántott békacombot eszik. Mint versenybíró megadtam a jelt. A gyógyszerész kiment a vendéglő konyhájába, visszatért és megevett egy kis eleven halat. Nagy sikere volt. Erre a kapitány leharapott egy darabot egy vékony pezsgős pohárból, porrá rágta az üveget és lenyelte. A patikus erre megette a Pester Lloyd című napilap címlapját, a vezércikket és a tárcát, az egészet az utolsó sorig, becsületesen. Erre a kapitány megevett öt darab gyönyörű Maréchal Niel rózsát, ami még nem lett volna baj, de utána egy nagy, georgina nevű virágot, amely színes is, szép is, de amelynek a szagától mindig irtóztam. Döntésem szerint a versenyt a kapitány nyerte meg a virágokért. Ha nem döntök, borzasztó dolgok következtek volna, mert a patikus már futva érkezett, a tenyerében egy csomó cserebogárral.

Én húsz évvel voltam a kapitánynál fiatalabb. Velem úgy bánt, mint gyerekkel, de nem mondhatom, hogy nem szeretett. Volt benne egy kis csudálkozás az én misztikus mesterségem iránt: nagyon furcsállotta, hogy leülök egy darab papír elé és azt csak úgy a fejemből teleírom történetekkel. Ha néha elragad az elbizakodottság, úgy rémlik, hogy egy kicsit tisztelt is ezért a kapitány. Egyszer bejött a szobámba és rám szólt:

– Ülj le és írj előttem. Látni akarom, hogy hogy’ csinálod.

Leültem és mint ő mondá: csináltam. Rágyujtott és egy negyedóráig nézte szótlanul. Közben bele-belenézett az írásba, hogy tényleg mondatokat írok-e. Mikor meggyőződött, hogy nem csalok, a fejét csóválta. Aztán elkérte a papirost és elolvasta az írást:

– Óriási! – mondta.

Egy marék cigarettát tett le az asztalomra és hangosan nevetett, mikor kiment.

* * *

Egy délelőtt, mikor kénytelen voltam a hotelben maradni, mert az éjjel annyi hó esett, hogy a világ minden pénzéért se lehetett szánkót kitelefonálni a városból, ami bevigye az embert, éppen befűtöttem a kis vaskályhába, mikor bejött.

– Te történeteket írsz az újságba?

– Azt is.

– Hát én elmondom neked az én huszárköpenyem történetét, aztán, ha akarod, megírhatod. De a nevemet ne írd ki, mert leváglak.

– Azt nem szoktuk – mondom szerényen.

– Hát figyelj ide.

És elmondta a következőket:

– Mint fiatal tisztnek, egy este inspekcióm volt a kaszárnyában. Fekszem hanyatt, ruhástúl, egy vaságyon és várom a végét. Egyszerre megszólal a telefon. A városparancsnokság beszél. Azonnal menjek egy szakasz huszárral a József-utca 89 számú házhoz. A ház ég, a tűzoltók dolgoznak és olyan nagy a bámészkodó tömeg az utcán, hogy a rendőrség katonai segítséget kér. Ez gyakori dolog volt. Tíz perc mulva ott voltunk. Füst, vörös fény az égen, az utcán patakzik a víz, a tömeghez egy szót se kellett szólni, mert magától szétvált, mint a zsidók előtt a Vörös-tenger, amint messziről meghallotta a huszárszakasz gyors trappolását a kövezeten. Szegény tűzoltók dolgoznak, másznak, spriccelnek, fütyülnek, szaladnak, leföcskendeznek mindenkit, újabb tíz perc mulva csurom víz voltam, mintha a József-utcában nem is tűz lett volna, hanem víz. De hiába volt minden. Egy kétemeletes ház égett le, a tűz lelkiismeretesen pusztította el, kiégette le a pincéig. A legjobb az volt, hogy mikor cigarettára gyujtottam, a rendőrtanácsos udvariasan figyelmeztetett, hogy nem szabad rágyujtani. Ezt külön írd meg egyszer, az legyen a címe, hogy: «Marhaság». Szóval nézem, várom, végre vége volt. Bemegy valami komisszió a füstölgő, lucskos fekete romok közé. Rendőrtisztek, tűzoltóparancsnokok hófehér aszbeszt-köpenyben, óriási sisakokkal. Mondok, megyek velük. Kint az utcán lárma volt: a rendőrök nem eresztettek be a házba senkit, pedig többen azt jajveszékelték, hogy ők itt laknak, most szaladtak haza arra a hírre, hogy leégtek. Megyünk ezzel a bizottsággal a füstölgő feketeségben, a lépcső-romokon két tűzoltó kapaszkodik fel előttünk, magasra tartott fáklyával világít a társaságnak. A második emeleten, egy helyen, ahol nem szakadt le egészen az udvari folyosó, sűrű füstben megyünk be egy lakásba. Összeégett bútorok, amelyekben még ravaszul szaladgált, szinte előlünk menekülve, az alattomos tűz. A fal mellett valami feketére égett csomó. A tűzoltó odatartja a fáklyát. Egy nő és egy férfi, teljesen szénné égve. De összeölelkezve. Egy rettenetes ölelkezés, a halál előtt, a halál pillanatában és még jóval túl a halálon is. Mögöttem a házmesterné akkorát sikoltott, hogy mind megdermedtünk. Ki az? Azt mondja: «X-né. Ebben a lakásban X-ék laknak». – Kérdezem: «Ez a férje?» – «Dehogy» – mondja – «az ura lenn veszekszik a kapunál, mert nem eresztenek be senkit a rendőrök, amíg a bizottság be nem járja az épületet». Az ura nem volt otthon, mikor a ház leégett. Kérdezem: «De hát akkor kicsoda ez a szerencsétlen, akit így ölel?» – «Nem tudom» – mondja a házmesterné. Még egy kérdést kockáztatok: «Szép asszony volt?» Azt mondja: «Csinos». Nagyon meg voltam indulva. «Na huszár» – mondom magamban – «most mutasd meg, hogy gavallér vagy». Ne ijedj meg, fiam, képzeld magadat az én helyzetembe. Egy asszony becsülete van rám bízva ebben a rettenetes pillanatban. Egy halott asszony becsülete. És már hallom, amint a bizottság vezetője, a fehérköpenyes tűzoltó-tábornok mondja: «Gyerünk, uraim, gyerünk tovább». Mit csináljak? Én innen nem mehetek tovább, amíg ez el nincs intézve. Pokoli szituáció. Fogjak egy gerendát és tegyem felismerhetetlenné ezt az ölelkező párt? Életem végéig nem lenne egy nyugodt percem, ha két emberi testtel, még ha szénné változott is, ilyet cselekedném. Az izzadság folyt a csákóm alól a homlokomra. Levetettem a köpenyemet. Odamentem a szerelmesekhez és gondosan betakartam vele őket. Aztán egy gerendát, aminek fele még izzott, odacipeltem és rátettem a köpenyegre. Meg még ami félig elégett fa-holmit találtam. Egy széket. Egy szekrényajtót. Összevissza égettem a kezemet. A bizottság már rég másfelé járt, mikor én még mindig ott kínlódtam, hogy meggyulladjon a köpönyegem és szerelmesekkel, gerendával, a kis máglyával együtt egy formátlan tömegbe égjen össze. Az egyik fáklyás tűzoltót hiába kértem, hogy segítsen meggyujtani a köpenyegemet. Azt mondja, ő oltani jött ide, nem gyujtani. Ezt is megírhatod, külön. Ennek az lehet a címe: «Marhaság II.» Végre lobbot vetett a köpeny és vele együtt a máglya, amit raktam. És ott álltam, amíg szépen hozzáégett, hozzároskadt az egész a szerelmesekhez. Borzasztó volt, de az új tűztől azok is újra fellángoltak. Mikor elmentem, egy összedőlt fekete massza volt az egész. A férj bizonyára még mindig azok közt volt, akik lenn vitatkoztak a rendőrökkel, hogy bocsássák be őket. Hogy mi történt azután, nem tudom. Én teljesítettem a kötelességemet.

Miután ezt elmondta, maga elé bámult és sokáig hallgatott. Aztán egyszerre felkapta a fejét:

– Hopp – mondta – baj van.

Ránéztem, kérdőleg.

– Ha ezt megírod tárcacikknek – mondja – a férj most fogja megtudni, hogy akkor mi történt. Nem olyan sok férj van a világon, akinek a felesége odaégett, mialatt ő nem volt otthon. Rá fog ismerni az esetre.

– Hát… nem írom meg. Majd évek mulva, ha öreg leszek.

– Különben – mondja kis gondolkozás után – ha az egészet átteszed vidékre vagy külföldre… És különben is, ennek már vagy húsz éve!

Gonosz, gyanakvó fiatal zsurnalisztafejemben ekkor felvillant a lehetőség, hogy hátha nem igaz az egész történet. Megírtam, meg is jelent, kissé átformálva, egy azóta megszűnt lapban, a Budapesti Naplóban, «A százados köpönyege» címmel.

Aznap, mikor megjelent, bejött hozzám, kezében az újsággal, amelyre nagyokat csapkodott.

– Nem jó? – kérdeztem ijedten.

– Azt én nem tudom megítélni – felelt. – Valószínű, hogy nem jó, mert te írtad. De azt kikérem magamnak, hogy engem nem huszárnak írtál, hanem gyalogosnak. Ezt nem vártam tőled.

Hivatkoztam arra, hogy át kellett formálni a történetet, mert hátha még él valahol az a férj, most, húsz év multán. Aztán ezt mondtam:

– Különben is, sohse hallottam, hogy tűzhöz lovasságot vezényelnek ki. Mint ifjú riporter sokszor voltam tűznél, de még emlékszem is a stereotíp mondatra: «Futólépésben érkezett a tűzhöz a 32-ik gyalogezred egy százada X. Y. százados parancsnoksága alatt».

Szinte szívdobogással vártam a választ. Zavarba jött:

– Az mostanában lehetett. Az én időmben még huszárság vonult ki rendet csinálni ilyen alkalmakkor.

Néhány napig egészen hűvösen viselkedett velem. Barátságosan köszöntött, beszélgettünk is, de például nem lopódzott mögém – ahogy szokta, mikor egyedül sétáltam este a hóban – és nem vágott hátba.

Pedig azt a kérdést, hogy mi a különbség mente és köpeny közt, nem is bolygattam.

* * *

Lassan azért elfelejtette ezt az inzultust. Egy este bejött a szobámba. Egy üveg konyakot hozott magával.

– Képtelen vagyok befűteni – mondta – szétment a kályhám tegnap az erős fűtéstől és még nem csinálták meg.

Nálam jó meleg volt.

A repedtmárványú mosdóról két vizespoharat vett elő és teletöltötte konyakkal.

– Rossz kedvem van – mondta. – Beleestem a hölgybe.

«A hölgy» – a feketehajú színinövendék volt.

Diszkréten hallgattam.

– Állandóan becsap. Odarendel, nincs otthon. Mindig azzal a sánta emberrel van. A gyógyszerész szívességből kikémlelte őket. Egy piszkos kocsmába járnak vacsorázni, fel a Várba. Én ezt nem értem. Egy sárgaarcú, csúnya, sánta, tuberkulotikus ember. Titkár a Városligetben valami bódéban, ahol variété-műsor van. A hölgy azzal érvel, hogy ez az ember őt Párizsba fogja szerződtetni, a Folies Bergèresbe. Hallatlan, mikkel hatnak a nőkre az ilyen nyomorult emberek. Pont épp őt várják Párizsban!

Nagyot ivott.

– Bolondítja – mondta. – Hiába minden.

Szúrósan nézett rám:

– Mondd… te tudod, hogy én nem vagyok aktív tiszt?

– Hallottam.

– Jól hallottad. Kiléptem. Te talán nem is tudod, hogy nekem tulajdonképpen nem volna szabad ezt az uniformist viselni?

– De tudom.

– És én mégis viselem. Nem mindig. Csak, ha úgy rám jön. Nem bánom, zárjanak be, vágjanak négyfelé. Nem tudok megválni a huszárságomtól. Belebetegedném, ha néha nem venném fel.

Sokáig gondolkozott.

– Te – szólalt meg csöndesen – te csak élsz itt velem egy födél alatt, tudod, hogy kiléptem a katonaságtól és nem vagy rá kiváncsi, hogy miért léptem ki?

– Dehogy nem.

– Hát mért nem kérdezed soha?

– Nem tartottam… illendőnek.

Szigorúan villantott felém:

– Micsoda? Csak nem gondolod, hogy valami inkorrektséget csináltam?

– Isten ments.

– Azért!

Megnyugodott. Ivott. Én arra gondoltam, hogy miből él? Senkise tudta. Hol volt pénze, hol nem.

– Hát kérlek – mondta – a dolog a zsidókkal kezdődik. Én két zsidót szerettem életemben. Az egyik a Mirabella-kávés volt az Andrássy-úton, a másik Radó hadnagy, akit Róthnak hívtak, de mikor önkéntesből aktiváltatta magát, Radóra magyarosította a nevét. Vékony, fekete zsidógyerek volt, hallgatag, pontos, rendes, nagyon jó katona. Azért is maradt benn, mert a tisztjei nagyon megszerették még önkénteskorában, azok beszélték rá. Dacára, hogy zsidó volt. De előbb hamar elmondom a Mirabella-kávést. Az már öreg, felnőtt zsidó volt. Ezt meg is írhatod. A Radót nem. Tudod hol van a Mirabella-kávéház?

– Az Andrássy-úton.

– Úgy van. Egy nagy, háromemeletes sarokházban. Ez a kávéház egy másik zsidóé volt, valami Pollák nevűé. Hát kérlek szépen, egy napon bemegy ebbe a Pollák-féle Mirabella-kávéházba egy szegény felvidéki zsidó, pájesszel és kaftánban. A Mirabella tele volt selyembe öltözött uzsonnázó asszonyokkal. A kaftános leül a leghátulsó sarokba, egy egészen kis asztalhoz és vár. A pincér arramegy vagy tízszer, de nem kérdezi meg tőle, hogy mit rendel. Végre megszólítja a pincért: «Kérek egy feketét». A pincér ránéz, azt mondja: «Nincs fekete». A kaftános nagyot néz. Egy ilyen nagy kávéházban nincs fekete? Már sejtette, hogy nem akarják kiszolgálni, mert szégyenlik a kaftánját a többi zsidó előtt. Odamegy a kasszához, ahol a kávés állt. Szépen köszön és kérdezi: «Kérem, igaz az, amit a pincér mondott, hogy itt nincs fekete?» A kávés mérgesen néz rá és ezt feleli: «Önnek nincs». – «Köszönöm» – mondja a kaftános és kimegy. Kint esett az eső, ez is fontos. Egy ideig állt a fényes kávéház előtt és nagyon fájt a szíve. Ezt onnan tudom, mert ő maga mesélte. Az fájt neki, hogy a zsidó kávés szégyelte őt a zsidó vendégek előtt. «Ha egy antiszemita lett volna – mondta – egy szót se szóltam volna». Állt egy ideig a kávéház előtt, aztán bement a házba és a házmestertől megkérdezte, hol lakik a háziúr. A háziúr az első emeleten lakott. Felment hozzá. Azt mondja, egy órai alkudozásra volt csak szükség, egy óra mulva már ügyvédért telefonáltak, mert a kaftános megvette a házat. Ott nyomban ki is fizette a vételárat, aztán lement az ügyvéddel a kávéházba és felmondott a kávésnak. A kávést ez az egész dolog úgy meglepte, hogy csak egy óra mulva ájult el hátul egy kártyaszobában. Ennek most körülbelül nyolc éve van, azóta az övé a kávéház és megduplázta a vagyonát. Ezt megírhatod, de az legyen a címe, hogy: «A harag rossz tanácsadó». Én ezt az embert ezért megszerettem. Ez férfi. Évekig minden éjjel bementem a kávéházába és kettesben snapszoztunk a kassza mellett. A történetet minden héten újra elmondattam vele, olyan jóleső dolog. Csak az nem szép tőle, hogy szürke angol ruhát visel és piros nyakkendőt. Tulajdonképpen soha nem lett volna szabad levetnie a kaftánját. De ez az egész nem tartozik az én ügyemre. Csak elmondom, mert ez az én egyik zsidóm.

– És Radó?

– A másik. Az már belejátszott az életembe, szegény.

– Radó nem volt huszár, hanem gyalogos. De Váradon volt ő is. A kávéházban sokszor ültem vele, a vendéglőben kevésbbé. Remekül sakkozott. Hát kérlek, egyszer hadgyakorlat van, valahol lenn Dalmáciában, vagy tudom is én hol, valami ilyen vad vidéken. És ott a következő dolog történik Radóval. Gyakorlaton, kérlek, tehát kötelességteljesítés közben, mint hadnagy, megy egy nagy erdőn keresztül, mögötte ballag a tisztiszolgája, egy derék magyar fiú. Mennek, mennek, aztán leülnek pihenni valami nagy kövek vagy sziklák közé. Ahogy ülnek, egyszerre csak felordít a Radó legénye, mert megcsípte egy vipera. Az ott tele van viperával az a vidék, úgy mondják. Ordít a legény és Radó, szegény, nagyon megijed, mert tudta, hogy az ilyen viperacsípés halálos. A féreg a felsőcombján marta meg a fiút, ahogy ültében odafért hozzá, a csípője alatt. Figyelj, mert még ez is fontos. Jön arra egy kis tiszti járőr, hallják a bajt, de senki nem tud segíteni. A szegény gyerek ordít, ő is hallott valamit, hogy ettől meg szokott az ember halni. Azt mondják ott többen: ki kell szívni a sebből a vért, de most rögtön, akkor nincs semmi baj. Na, ki vállalkozik? Senki. Radó nagyon szerette ezt a legényét. Ezt mondani se kell, ez így szokott lenni. Na, senkise vállalkozik? Nem vállalkozott senki, még mosolyogtak is. Szegény Radó akkor fogta magát és kiszívta a mérges csípésből a vért. Azóta száz doktor állapította meg, hogy ezzel megmentette a legénye életét. De rossz helyen volt a csípés, mondom, a legény combjának a felső részén, oldalt. Ebből nagy baj lett Váradon. Azt mondták a tisztek, nem ülnek Radóval egy asztalhoz. Tudod, hogy van ez vidéki városban. Tele lett vele a város. Olyan nagy lett a szóbeszéd, hogy a tisztikarnak foglalkoznia kellett az esettel. Én ezeket a tiszteket sem tudom elítélni, nekik a maguk szempontjából teljesen igazuk volt. Nem járkálhatott egy tiszt a legénység közt, aki egy bakának megcsókolta a felső combját, még ha oldalt is. Ez tragikus helyzet volt. A tisztikarnak is igaza volt, szegény Radónak is. De akkor én fiatal voltam és nagyon fel voltam háborodva a gyalogos tisztikar ortodoxiája ellen. Nagyon éles vitáim voltak velük, sőt a magam lovas-bajtársaival is. Radót nem lehetett sehol látni, Pestre utazott, szégyelte magát. Én egyre jobban exponáltam magamat érte, tudod, úgy belelovaltam magamat a dologba, akkor még azt hittem, hogy egy ilyen szegény Radó főbelőheti magát, ha ki kell lépnie a katonaságtól. Mindenkivel összevesztem miatta, hetekig külön jártam vacsorázni. Segíteni nem lehetett, Radónak tudomására hozták, hogy azonnal le kell tennie a rangját és ki kell lépnie. Ez meg is történt és egy hónap mulva elfelejtették az egész esetet, csak azt nem felejtették el, hogy én vadul exponáltam magamat az ellenkező állásponton. Itt kezdődött aztán az, hogy tarthatatlan lett a helyzetem. Tulajdonképpen titokban ellenségemmé vált mindenki az ezrednél. Egy barátom volt, nem mondom meg a nevét, egy huszárfőhadnagy, akivel együtt laktunk egy szobában. Ez is már kezdett rábeszélni, hogy helyeztessem át magamat, mikor megtörtént a katasztrófa.

A «katasztrófa» szónál egy kicsit eltorzult az arca. Keserű és gúnyos, mosolyban felolvadó grimace volt ez.

– Igyál – mondta – most jön az igazi.

Ittam és figyeltem.

– Ez a főhadnagy – folytatta – akivel együtt laktam, a világ legkedvesebb huszárja volt. Jószívű, vakmerő, a világ dolgaiban olyan tájékozatlan, mint egy tízéves kislány, csinos, jókedvű, erősen italos és ami itt most fontos, a legveszettebb kártyás, akivel valaha találkoztam. Nem volt nagy köztünk a korkülönbség, én azért mégis egy kicsit apás szerepet játszottam mellette. Már csak azért is, mert akkor én még szolidabb ember voltam, tudja Isten, nagy katonai karriért akartam csinálni. Mindegy, na. Gyerünk tovább. A fiú bolondul kártyázott és mindig veszített. Fülig volt adóssággal. Akkor már nem igen intettem, hogy ne kártyázzék, mert úgy gondoltam, hogy egyszer mégis csak nyer és akkor fizethet az uzsorásoknak. De vesztett, tovább. Én már rég aludtam, mikor éjjelente, illetve reggelente hazajött, kipirultan a pezsgőtől és a veszteségtől s mikor álmomból felriadtam, láttam, hogy maradék gyűrött bankóit belevágja az éjjeliszekrénye fiókjába, ledobálja magáról a ruhát és lefekszik. Néha ennyit kérdeztem tőle: «Na?» A felelet mindig ugyanaz volt: «Vesztettem». Kérlek, kétségbe voltam esve miatta. Egyszer aztán egy ötletem támadt. Bár ne támadt volna. Elhatároztam, hogy amikor így részegen elalszik, az olvasatlanul fiókba szórt bankóiból mindig elszedek egy kis csomót, – hisz sohse tudta, mennyi pénzzel jött haza – aztán szép lassan összegyüjtögetem neki és egy napon, mikor már kikerekedik a summa, átadom neki a vagyont és elmondom, hogy hogyan gyüjtöttem. Így is történt. A fiú abban az időben átlag két órát aludt naponta, mert alig jött haza, már rukkolni kellett reggel. Mint egy darab fa, úgy aludt el abban a pillanatban, mikor az ágyba vágta magát. Ilyenkor mindig vártam pár percig, aztán az ágyamból kinyúltam a két ágy közt álló éjjeliszekrényhez, csöndesen kihúztam a fiókot és úgy érzés szerint megítélve, hogy mennyit lehet, kivettem egy marék bankót s áttettem a saját fiókomba. Ez hetekig ment így. Soha nem vette észre, hogy hiányzik pár bankó. Egyszer aztán a következő dolog történt. Mint rendesen, hajnalban jön haza és vetkőzni kezd. Beledob a fiókba vagy három marék gyűrött pénzt. Felébredek, kérdezem: «Na?» Azt mondja keserűen: «Nyertem». Akkor már csinos vagyona volt nálam összegyüjtve. Nem tudom hány óra lehetett, tény az, hogy épp derengeni kezdett, valami kis kevés világosság volt a szobában. Lefekszik, elalszik. Megvárom, amíg mélyen, szabályosan kezd lélekzeni s akkor lassan odanyúlok a fiókhoz. Csöndesen kihúzom és belemarkolok. A fiókot visszatolom. És úgy az ágyban fekve, ennél a nagyon gyér kis derengésnél kezdem nézegetni, hogy mennyit markoltam ki tulajdonképpen. Mikor így fogom a pénzt, egyszerre észreveszem, hogy a lélekzése ritmusa megváltozik. Már akkor valami hideget éreztem a mellemben. Lassan feléje fordítom a fejemet, hát látom, hogy nem alszik, nyugodtan fekszik a feje a párnán, de a szeme tágra van nyitva és rám néz. Az első gondolatom az volt, hogy meghalt, oly mereven, oly mozdulatlanul, olyannyira némán és lélekzet nélkül meresztette rám a szemét. Én meg az ő szemébe néztem. Ez sokáig tartott. Aztán halkan megszólítottam. Felelt. Az egész beszélgetés az volt: «Ébren vagy?» – «Ébren» – felelte. Meggyujtottam a lámpát, kezemben a pénzzel. «Na – mondom neki, – nem szólsz semmit?» – «Nem» – mondja csöndesen, nagyon szomorúan. Kérlek, felültem az ágyban és gondolkozni kezdtem, kezemben a bankókkal. Abban az időben többször mondogatta nekem: «Hogy van az, hogy te olyan okosan tudod beosztani a pénzedet, mi mindnyájan tele vagyunk adóssággal és te megvagy adósság nélkül». Kezdjem most magyarázni neki, hogy neki lopom a pénzt minden éjjel a fiókból? Most már tudom, hogy ez a tétovázás nagy marhaság volt. De akkor olyan volt a pillanat, hogy én még most is esküszöm neked: ha én vagyok az ő helyében, soha, soha nem hiszem el a mesét az ötletes jóbarátról, aki így akar segíteni a kártyáson. Maga ez az ötlet volt inkorrekt és magában hordta a bűntetését. De akkor már későn volt. Még ha rámkiáltott volna! De az kínzott, hogy sokáig figyelt, bizonyára végignézte az egész fiókhistóriát és mikor már találkoztak a szemeink, akkor se szólt, csak valami mélységes szomorúsággal nézett. Szóval, kérlek, odafordultam hozzá és azt mondtam neki: «Te, én tiszti becsületszavamra mondom neked, hogy minden éjjel kiveszek pénzt a fiókodból és neked gyüjtöm ide az én fiókomba, hogy ha majd sok lesz, meglepjelek vele». Azzal kihúztam a fiókomat és megmutattam a pénzt. «Nagyszerű» – mondta, – de a mosolya nem volt őszinte. Kivettem a csomót a fiókomból és letettem az ő szekrényére. «Nesze» – mondtam – «eddig ennyi gyűlt össze». Nem felelt. Mosolygott. Mondd, lehetett ezen segíteni? Nem. A fiókom még nyitva volt. Nyugodtan nyúltam bele és kivettem belőle a revolveremet. Ez volt a marhaság II. De akkor nem lehetett mást csinálni. Ő persze rámugrott és kicsavarta a kezemből a revolvert. Ez akkor történt, mikor épp a legnépszerűtlenebb voltam Radó miatt. Egy hét mulva kiléptem. Jól tetted, hogy nem kérdezted, mért léptem ki. Akkor talán soha nem mondtam volna el. Így, látod, elmondtam. Így történt, fiam.

Fáradt volt az elbeszéléstől, felállt, nagyot ivott a konyakból, rágyujtott és fel-alá kezdett járni a kis szobában. Én – talán automatikusan történt, annyiszor olvastam, hogy ezt szokták csinálni, mikor az elbeszélő befejezi az elbeszélését – a kályha elé térdeltem és annyi fahasábot dugtam be az ajtólyukon, amennyi csak belefért.

És most megint konfidensnek kell lennem az olvasóval, ha már elkövettem azt a hibát, hogy mindeddig nem mondtam meg: tény az, hogy a kapitány soha életében nem volt tiszt. Misztifikátor volt, kalandor volt, később megállapítottak róla annyit, hogy valamikor mint közlegény szolgált a gyalogságnál. A történet Radóval igaz lehetett, tőle egészen függetlenül. Bizonyára hallotta valahol. A Mirabella-kávés esete, mint azóta meggyőződtem róla, igaz történet volt. Ez a «két jóbarát esete» pedig azóta gyakran átgondolt meggyőződésem szerint megtörténhetett vele, sőt ha elbeszélése módjára visszagondolok, azt hiszem, meg is történt vele, csak nem mint tiszttel és talán nem éppen ilyen premisszákkal. Azt a hibát pedig, hogy eddig nem árultam el, hogy sohse volt tiszt, szándékosan követtem el, abból indulva ki, hogy mikor ő nekem ezeket a dolgokat elmondotta, még én is szentül hittem, hogy kapitány.

* * *