Part 1
MOLNÁR FERENC
A GŐZOSZLOP
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
KIADÁSA
A GŐZOSZLOP
MOLNÁR FERENC MŰVEI:
_Színművek:_
=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.
=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.
=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Liliom.= Külvárosi legenda 7 képben.
=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.
=A farkas.= Vígjáték 4 képben.
=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.
=A fehér felhő.= Mirákulum 5 képben.
=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.
=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Szinház.= Három egyfelvonásos.
=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.
=A vörös malom.= Színmű 2 részben.
=Az üvegcipő.= Vígjáték 3 felvonásban.
=Riviera.= Vígjáték z felvonásban.
_Regények, novellák, krónikák:_
=Magdolna.= Elbeszélések.
=A csókok éjszakája.= Elbeszélések.
=Az éhes város.= Regény.
=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.
=Egy pesti lány története.= Regény.
=Józsi és egyéb kis komédiák.=
=Muzsika.= Elbeszélések.
=Ketten beszélnek.= Elbeszélések.
=Gyerekek.= Elbeszélések.
=Pesti erkölcsök.= Karcolatok.
=A Pál-utcai fiúk.= Diákregény.
=Rabok.= Regény.
=Az óriás.= Elbeszélések.
=Hétágú síp.= Karcolatok.
=Kis Hármaskönyv.= Elbeszélések.
=Ismerősök.= Krónikák.
=Ma, tegnap, tegnapelőtt.= Krónikák.
=Az Aruvimi-erdő.= Krónikák.
=Egy haditudósító emlékei.=
=Andor.= Regény.
MOLNÁR FERENC
A GŐZOSZLOP
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
KIADÁSA
_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._
_Copyright 1926 by Ferenc Molnár, Budapest._
_A németnyelvű közlés joga a Rudolf Mosse-Verlag (Berlin) tulajdona._
Nem érdektelen néha ellenőrizni, hogy hogyan merül fel az ember emlékezetében egy rég elfelejtett alak, amely abban a pillanatban mindjárt magával is hozza életünknek azt az egész szakaszát, amelyben ő szerepet játszott. Amikor így aztán az az életszakasz hirtelen megvilágosodik, az elmosódott figura is egyre élesebb konturokat kap, domborodni kezd, relieffé válik és végül, mint gyermek az anyjától, önálló szoborműként szakad el az időtől és tértől, amely nemzette. Akkor aztán sokáig nem lehet vele bírni. Nem hagyja nyugodni az embert.
A gőzoszlop… Ez a történet így került fel a mélyből. 1925 októberében Berlinben voltam. Gyakran vezetett át utam a kis Cornelius-hídon, amelyen át az autók végtelen sorban szaladgálnak a régi és az új Berlin közt. Igen nagy itt a forgalom, mert sok utca siet mindkét parton a kis híd felé, tehát az autók közt rendet kellett csinálni. Építettek ennélfogva a híd végébe, a kocsiút közepébe fából és üvegből egy mesterséges rendőrt. Embermagasságú, derékvastagságú oszlop volt ez, pontosan ugyanolyan színűre festve, mint a berlini közlekedési rendőrök szürkés-zöld egyenruhája. Az oszlop talpa csizma-magasságig fényes fekete festékkel volt befestve. Az oszlopfej sisakszerű kupakban végződött, amely szintén fekete lakkfestékkel volt befestve és csalódásig utánozta a rendőrök fénylő fekete bőrcsákóját. Az oszlop-rendőrnek ez alatt a csákója alatt, a feje helyén üveggömb, ebben egyetlen nagy ciklops-szeme volt. Fenyegetően fel-felvillanó, a világítótornyok mintájára szerkesztett automatikus fényszóró, úgynevezett «Blinklicht», amely egész éjjel fáradhatatlanul pislogott, éles sugár-szúrásokkal kínozva az éjszakát. Nem tudom, szándékosság volt-e, hogy ez a világítótornyocska rendőrnek volt maszkirozva vagy véletlen. A tény az, hogy ilyen volt, erről nagyon sok arrajáró ember beszélt mosolyogva. Idevaló ismerőseim közül az egyik egész határozottan mondta, hogy ez az igazi berlini ötletek közé tartozik.
Már most néhány hónapig másfelé jártam és 1926 februárjában megint visszajöttem Berlinbe. Gyalog jöttem a hotelem felé egy amerikai színházi ügynökkel. Mikor a hídhoz érünk, azt mondom neki:
– Mulatságos dolgot mutatok itt magának.
És keresem a fa-rendőrt a nagy, hű szemével. Nincs ott. Elvitték, lebontották, úgylátszik, nem vált be. Helyette a hídfő kocsiútjának közepén ott izzik az a tüzes, bója-szerű vasrács-félgömb, aminőt már sok berlini utcakeresztezésnél látni. Sárgásvörös, haragos tüzelő szem a földön, az aszfalt közepén, amelyet áhítattal kell megkerülniök az autóknak. Így ezekről kezdtünk beszélni az amerikaival, ezekről a szárazföldi világító-bójákról, amelyek olyanok, mint a szájával lefelé borított szakajtó s amelyekben éjjel-nappal pokolszinű, vad, agressziven erős villanyfény ég. Azt mondja az amerikai:
– Olyanok, mint a rácsos kazánfűtő ajtók. Mikor éjjel látom őket messze egymástól sorban izzani a fekete aszfalton, el tudnám képzelni, hogy a poklot fűtik rajtuk keresztül.
Aztán fölmerült az az ötlet, hogy ezek szelepek, amelyeken át titokzatos éjszakákon feltör a tűz, a füst, a láva, hogy könnyítsen ennek a forrongó nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely izzóan hánytorog a mélyben, a gondtalanul itt sétáló idegen lábai alatt. Így jutott eszembe, amit Jean Giraudoux ír egy könyvében Berlin talajáról. Valami ideges szeretet-gyűlölet keverék ömlik el ennek a nyugtalan és nyugtalanító francia írónak minden lapján, amelyen Németországról ír. Berlin talajáról például megvetően, sőt utálattal ír. Nem szereti ezt az agyagot. Az a mondata ugrik az emlékezetembe, amelyben azt írja, hogy Berlin talajában még eltemetve lenni sem jó, mert ez a föld nem bocsátja át a vizet és ez kedvezőtlen a halottakra nézve. Így esik szó Jean Giraudoux-ról. Én azt mondom: rám a legnagyobb hatást egy másik könyvének az a fejezete tette, amelynek címe: «Prière sur la Tour Eiffel». Egy május elsején felmegy az Eiffel-torony tetejére, onnan lenéz Párizsra és elmondja a gondolatait. Igazán kis remekmű ez a néhány oldal. Ebből is felém villan egy mondat: azt mondja, «milyen bizalma lehetett a nehézkedési törvényben annak a mérnöknek, aki ezt a vastornyot építette!»
Innen kezdve rohamosan kapaszkodtak egymásba a kapcsolatok. Elmondom az amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa volt Budapesten.
– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.
– Igen, ott.
És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt európai hírű vaskonstruktor volt, Budapesten két nagyszabású vasművet alkotott: a Margithidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati Pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten és nem tudom, milyen összeköttetések révén, boldogult apám volt az egész idő alatt a háziorvosa. A Margithíd, amely a Dunát a Margitsziget déli csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az amerikainak – úgy emlékszem: fél kilométer hosszú, nyugodt, szép vaskonstrukció és annyira rajta van az építőjének az egyénisége, hogy a gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel, hogy sokkal hosszabb, mint az és azzal a könnyebbséggel, hogy ez fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy ez az okos francia ezt a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat lehessen levezetni róla a szép Margitszigetre, amely nekünk, budapestieknek világhírű büszkeségünk. Ezt a tervet otthagyta nálunk Eiffel és mi sok évvel azután megcsináltuk a Margithíd harmadik ágát, amely a magas hídról levezet a szigetre. Most repülőgépről nézve olyan ez a híd, mint egy zömök ipszilon-betű, amelynek rövid lába a Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda felé. Felmelegszik bennem a lokálpatrióta s elbeszélem, hogy a sziget hajóalakú és két kilométer hosszú s hogy Habsburgi József, a magyarbarát és filológus osztrák főherceg már hatvan évvel ezelőtt olyan tündéri parkot csináltatott Szent Margit kolostorának romjai köré erre az egész szigetre, hogy ez a park-terv a külföldi klasszikus kertészeti szakmunkákban is dicsőítve van. Elmondom, hogy szállodák és vendéglők vannak a szigeten, mert gyógyhatású, negyvenöt fokos kénes hőforrások fakadnak belőle, amelyek egy csinos vízesést és vagy száz fürdőkádat táplálnak. Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva tartotta a kisebbik szállodát s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be akarta vezetni a téli fürdőszezónt.
Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből állott. Különös dolgok játszódtak ott le. Például egyszer, egy vasárnap reggel…
Igen. Mikor ideértünk a beszélgetésben, egyszerre feltárult emlékezetemben ennek a vasárnap reggelnek a képe: az égnek gyöngyházszíne volt. Még emlékszem, keresgéltem a szín-mintát, amihez ez a nem borús, de nem is napfényes világos égbolt pontosan hasonlított. Inkább tej-opál színű volt, csak azon a helyen, ahol a felfelé törekvő nap ostromolta, játszott a nemes-opál fátyol mögött bujkáló gyémántszíneiben, szinte érezni lehetett, hogy a nap türelmetlenül hevíti, oldja a vastag mennyei ködöt, amely lassan mégis csak kénytelen engedni. Vasárnap mindig ilyen jóakaratúan vágyódik hozzánk a Nap, ezt már rég figyelem. Talán, mert háromszáz millió ember nyelvén aznap van a nevenapja. Vagy mert mi már ráneveltük, hogy aznap van a legnagyobb szükségünk rá. Szóval, azon a vasárnap reggelen így küzdött a nap a téli reggel fehér-szürke fátyolai mögött, mikor én kábultan érkeztem oda a városból egy reggelig tartó éjszakai szórakozás után. Amikor a kis hotel mellett a szánkóból kiszálltam, rémülten látom, hogy a hotel előtti térséget fedő vastag és szűzi hólepelből egy embervastagságú, hatalmas gőzoszlop emelkedik, szinte lövell az ég felé. Alul volt a legsűrűbb, fölül ritkult és fenn a messzi magasban tűnt el. A gőzoszlop nem a hóborított földből tört elő, mert mozgott. Elég gyorsan haladt, egyre távolodva a hoteltől egy messziről látható kis épület felé, amelyben a gyógyszertár és az igazgatósági iroda volt. Odáig követhettem csudálkozó szemmel, mert befordult a kis épület mögé s miután még néhány pillanatig látható volt a felső része az alacsony háztetőn túl, végleg eltűnt. Ott álltam a kapuban, mint egy gyerek és világosan éreztem, hogy természeti csodát láttam.
Ilyen kerülőúton jutott eszembe Berlinben a gőzoszlop története.
* * *
A gőzoszlop nem volt természeti csoda. Kissé affektáltan hangzik, hogy így átmenet nélkül mondom meg, hogy mi volt, de nem akarok sokáig kacérkodni ezzel a furcsasággal. A gőzoszlop egy császári és királyi lovaskapitány volt. Egy élő lovaskapitány, aki azon a vasárnap reggelen a havon ment és füstölt. Sűrű, igazi, fehér gőzt fejlesztett. A kis épület mögött azért tűnt el, mert a gyógyszerészhez ment, aki ott lakott. Rövid percek mulva pontosan megtudtam mindent erről a természeti csodáról, mert csak akkor lett igazán csodává, mikor megmagyarázták.
Mikor bementem a hotelbe, a földszinti folyosó sarkában, ahol egy nagy fehér kályha állott, éjszakai ivással egybekötött kártyaparti maradványait találtam. A társaság már széjjeloszlott. Az orvos kergette szét ezeket a «betegeket», akiket itt talált reggel kilenckor a kályha mellett részegen vitatkozva. Az orvos, szegény, aki télire kibérelte ezt a kis szállót a hozzávaló hidegvíz-gyógyintézettel együtt s kétségbe volt esve, mert az ötven szobában csak mi tizennégyen laktunk és ő sehol nem tudott forgótőkét felhajtani a deficites üzem folytatásához. Az asztalon a legnagyobb pálinkásüveg állott, amit valaha életemben láttam. Nagy, világoszöld, tizenötliteres üveg volt, rajta egy cédula: «Törköly». Utóbb hallottam, hogy a jégtáblák közt vascsónakon hozták át éjszaka a budai partról, egy pálinkásbutikból, amelyben hordók helyett állnak a pulton az ilyen otromba üvegek. Nagyon kevés törköly volt már a fenekén. Mialatt ezt bámultam és a szétszórt kártyákból igyekeztem megállapítani, hogy az urak milyen játékot játszottak, az emeletről kedves, halk csengetyűszó hallatszott. Ezt a hangot ismertem. Tudtam, hogy azt jelenti: most kötik rá az apácák a kis csengetyűt dr. S. kezére. Dr. S.-nek a kezére mindig lefekvéskor kötötték rá az apácák a csengőt, mert Dr. S. olyan gyönge volt, hogy ha éjjel felébredt és valamit akart a vele egy szobában alvó ápolójától, se kiáltani nem tudott, se az éjjeli szekrényen levő csengőig nem tudta kinyujtani bénult karját. Annyi mozgásra volt csak képes, hogy a csuklójára kötött kis csengő megszólaljon. És ez is ott kártyázott reggelig. Már ott állt mellettem a fürdőmester és részletezte a botrányt. Dr. S., aki gazdag ember és nagy kártyás volt, fotelben, párnák közt hozatta le magát a kályha mellé, amint a doktor lefeküdt. Épp most vitték fel, sápadtan mosolyogva ült fehér párnái közt a karosszékben, amelyet két fürdőszolga cipelt fel az emeletre és némán tűrte a doktor szidalmait, aki a fotel mellett ment és gyalázkodott. Most fektetik le, ezért hallatszik a csengő.
A főispánt még láttam pár percig a lépcső vörös szőnyegén ülni, fenn az emeleten. A főispán volt az egyetlen igazi bolond a társaságban. Ő is kártyázott reggelig. Addig ült a lépcsőn, amíg mögötte is megszólalt a doktor erélyes hangja. Akkor ijedten ugrott fel és hangosan nevetve szaladt be a szobájába. A főispánról – pedig ebben a történetben csak úgy elmegyek mellette – annyit el kell mondanom, hogy regényíró volt. Egy félév óta dolgozott nagy társadalmi regényén, amely bizonyára nagyon érdekes volt, de senki el nem olvashatta, mert a főispán írásközben nagyon impraktikus módszert használt: az egész regényt egy lap papirosra írta. Mikor elkezdte, végigírta az oldalt. Aztán, a helyett, hogy másik papírlapon folytatta volna, újra kezdte felül az írást, a teleírt oldalon. Aztán, mikor leért a papír aljára, megint nyugodtan folytatta fölül. Mikor nekem megmutatta a regényt, már hat hónap óta írta. És ha elgondoljuk, hogy naponta hat-nyolc órát írt – mindig, kizárólag egy és ugyanarra az oldalra – igen hosszú regény lehetett. A papiroson már nyomai sem voltak az írásnak. Mintha tintával feketére festették volna, egyszerűen fekete papír lett belőle. De azért a főispán boldogan és nyugodtan írta tovább, minden nap. Ez a regénykézirat nem kitalálás, hanem tény a patológia történetében. Évekkel ezelőtt még, mikor néha társaságban elmeséltem, tréfás megjegyzéseket fűztem hozzá, mint például: «Sok írónak lehetne ajánlani ezt a módszert». De azóta rájöttem, hogy maga ez a puszta tény sokkal szebb az ilyen megjegyzések nélkül. De nem ártott, hogy elmondtam, mert szervesen tartozik ehhez a képhez, amelyből a gőzoszlop elindult.
A gőzoszlop – a lovaskapitány – rettenetes sokat ivott az ordináré törkölyből, minden pénzét elvesztette és adósságokat csinált a gyönge dr. S.-nél és egy finomarcú szőke erdélyi grófnál, aki elsőnek távozott a kártyaasztaltól, mikor a doktor rajtakapta és szétkergette a társaságot. A doktor a kapitánnyal is gorombáskodott, persze amúgy doktorosan, ahogy az engedetlen pácienssel szabad. A kapitány villogó szemekkel nézett rá, tűrte a szidalmakat s közben felöltözött. Felvette vastagon bélelt hosszú barna huszárköpönyegét, a bal ál-zseben keresztül kihúzta a kardja markolatát és a portepét – ahogy háború előtt viselték – feltette a sapkáját és faképnél akarta hagyni a doktort. A doktor elébe állt és követelte, hogy azonnal fürödjék meg langyos vízben, ne feküdjék le ilyen állapotban fürdő nélkül. A kapitány nem akart megfürödni. A doktor nevetni kezdett és erőszakos lett. Bezáratta a kaput. A kapitány is nevetett, de nem akart fürödni. Végül a doktor és a fürdőmester nagynehezen betuszkolta a vízgyógyintézet nagytermébe, ahol a fakádak állottak. Itt egyszerre kiegyenesedett a kapitány, valami érthetetlen lovassági roham-vezényszót kiáltott, kirántotta a kardját és úgy, ahogy volt, ruhástól, csizmástól, köpenyestől belelépett egy fakádba és megeresztette a melegvizes csapot. Most már nem lehetett a közelébe menni – mesélte a fürdőmester – mert hadonászott a nehéz huszárkardjával és mindenkinek, aki a közelébe ment, a fejére akart sujtani. Közben a kád megtelt forró vízzel. Mikor színültig tele volt a kád, a kapitány leült és nyakig belehúzódott a vízbe. Csak a sapkás feje és a kivont kardja állt ki a vízből. Boldogan nevetett és megkérdezte a kétségbeesetten segítségért futkosó doktortól, hogy meg van-e vele elégedve. Aztán, miután vagy tíz percig főtt így a forró vízben, kilépett a kádból s rettenetes kardjával mindenkit távol tartva magától, úgy, ahogy volt, kiment a kapun, a hóba, elment a gyógyszerészhez egy konyakra. Távozóban mindössze azt az egy kijelentést tette, hogy ha a gyógyszerész még mindig nem szerzett be konyakos kupicákat és megint kenőcsös tégelyből kell innia a konyakot, levágja. Mikor a kapun kilépett a kemény téli hidegbe, még csurogva, csöpögve, kilókkal megnehezedve a forró víztől, amit a vastagon bélelt köpeny úgy szívott magába, mint egy spongya, hirtelen gőzoszloppá változott át. Azt mondják, akkor volt a legszebb, mikor kilépett a kapun: akkor az égig lövellt belőle a gőz. Én már csak akkor láttam, mikor háztető-magas volt a füstje.
Az egésznek az oka egy feketehajú kis színinövendék volt, akibe halálosan szerelmes volt a kapitány. Valósággal bolondja volt ennek a cigányszemű, egyébként jelentéktelen kis lánynak, aki, úgylátszik, nem sokat törődött vele. Ennek a vad éjszakának az estéjére találkozója volt vele. Úgy volt, hogy együtt vacsoráznak. A kapitány el is ment érte a hónapos szobába, ahol lakott, de a lány nem volt otthon. A szállásadó asszony jött ki a csöngetésre és átadta az üzenetet: a kisasszony nagyon sajnálja, de nem megy a kapitány úrral vacsorázni, mert meghívta vacsorára egy Oszkár nevű úr. Oszkár egy sánta varieté-ügynök volt, akitől a kisasszony karriért remélt. A kapitány félrelökte a szállásadó asszonyt és betört a kisasszony szobájába, mert nem hitte el az egészet. De a szoba üres volt. Akkor elment elkeseredésében egyedül a Hungária-szállóba, ott pezsgővel leitta magát, majd szánkót fogadott és éjjel hazahajtatott a Margitszigetre. Illetve csak a hídig hajtatott. Mert a hídfőnél beültette a kocsist a szánkóba, ő ült fel a bakra és olyan tempóban röpült le a hídról a szigetre és a sziget kétkilométeres főútján végig a szállodához, aminő tempót csak filmeken látni, mikor Szibériában vad oroszok szánkón menekülnek a farkasok elől.
A kapitány zömök, igen erős ember volt, két kiálló állcsont adta meg az arca karakterét. Sűrű, vöröses, kemény haja volt, olyan akaratos, mint a lószőr. De mindig addig kínozta vizes kefével, amíg valahogy összeállt. Kicsiny, rozsdás bajuszt viselt. Sötét, viola-kék szeme volt s rendszerint szúrós, várakozó tekintettel nézett arra, aki beszélt hozzá. De a legegyügyűbb viccen is nagyon hangosan és szívből nevetett, ilyenkor kedvessé vált a parasztosan csontos arca és ilyenkor kisült, hogy miért erőlteti a szúrós nézést: ha nem erőltette, olyan tekintete volt, mint egy ötéves gyereknek, aki a mesére figyel. A kapitány nem volt aktív tiszt és jogtalanul, sőt határozott tilalom ellenére viselte az egyenruhát.
* * *
A szigeten egy igazi barátja volt: a gyógyszerész. Ehhez a mondathoz két magyarázat szükséges: 1. hogy hogyan ismerkedtek meg, 2. hogy hogyan szerették meg egymást.
Tehát:
1. A szigeten nyáron nagyon sok énekesmadár volt, de csalogány csak egy: a gyógyszerész. A gyógyszerész évtizedekkel előzte meg a fasiszta fiatalságot a hajviseletben. Szőke haját az égig szerette volna fésülni s ez majdnem sikerült is neki, oly magasra nőtt a büszke ifjú szőrözet. Fiatal volt és duplán költő: magyar népdalokat termelt, szöveggel és zenével. Hangszere a laboratóriumokban dolgozó ifjak tradicionális hangszere volt: az alsó és felső ajakból összeformált ősi fütyülő. Sovány volt és nyugtalan: minden áron fel akart tűnni, mert valami nagyon kis faluból jött, ahol szerepet játszott és most úgy érezte, hogy a fővárosban el van veszve. Tehát, amikor szép volt a nyári éjszaka és a fürdővendégek nagyobb csoportokban sétáltak a nagyszálló körül, pontban éjfélkor elbujt egy sűrű és magas bokor-csoportba és ott órákhosszant utánozta a csalogányt. Kitünően csinálta, annyira, hogy magam is elüldögéltem néha egy közeli padon és ábrándozva hallgattam, pedig tudtam, hogy ő az, sőt néha láttam is a bokor sűrűjéből a holdfényben ezüstösen felszállni cigarettája vékony füstjét. A kapitány, aki szenvedélyes csalogánybarát volt, egyszer hallotta s mikor megtudta, hogy ő az, berohant hozzá a bokorba és bemutatkozott neki. Attól kezdve gyakran ültek benn ketten a bokorban, ő fütyült, a kapitány hallgatott. A csalogánydal úgy szűnt meg a szigeten, hogy a kapitány a madárnak kezdett konyakot bevinni a bokorba. Ez nem tett jót. A kapitány megmérgezte a csalogányt. A csalogány elnémult, majd később a fájdalmas madárdal helyett gyakran egészen szeméremsértő szövegű víg népdalok kurjongattak éjente a bokorban, szétugrasztva a környéken sétáló úrikisasszonyokat.
2. Ez még csak ismeretség volt. A szeretet a lóvonatnál kezdődött. A kis lóvonat, mindnyájunk kedvence, egylovas lóvonat volt, amely a sziget déli és északi csúcsa közt közlekedett, évszázados fák kettős sora közt s így forró nyáron is magas boltívű, zöldárnyékos, hűvös alagútban. A lóvonatot nyugdíjazott tábornokok lovai húzták. Öreg, kiszolgált katonák, rendszerint az öreg József főherceg barátai, legkedvesebb lovaikat, amelyekre már nem igen ültek fel részint a ló, részint a lovas öregsége miatt, ide adták kosztba és kvártélyba. Itt ápolták, hízlalták őket halálukig a csöndes, hű főhercegi parasztkocsisok. Ma se tudom, mért kellett ló ehhez a lóvonathoz, mert a könnyű nyitott kocsi magától gurult. Soha az istrángot megfeszültnek nem láttam, csak az indítás pillanatában. Ilyenkor meg elég lett volna meglökni a kocsit. Azontúl csöndesen szaladt a sínen a kocsi, az istráng bágyadtan hintázott, mint szárítókötél a szélben, a hízott lovacska pedig félretartott fejjel kocogott előtte, inkább csak mutatta az utat a kocsinak. Az öreg tábornokok vasárnap kijöttek meglátogatni a lovaikat és kockacukrot hoztak nekik. Ez volt a lóvonat, amelynek egyhangú ide-oda életét a kapitány és a gyógyszerész zavarta meg, egyetlen egyszer és ez volt az az éjszaka, amikor megszerették egymást. A kapitány hölgyeket hívott meg a déli csúcsra, vacsorára. A vacsorából tánc lett és mikor a legjobban ropták, pont éjfélkor a vendéglős becsukta a kocsmát és hazaküldte a cigányokat. Záróra volt. A gyógyszerész elrohant az istállóba, felébresztett és megvesztegetett két lóvonati kocsist. Egy félóra mulva, aki a sziget sötét főútján éjszakai sétát élvezett, a bokrok lombjain keresztül a következőket láthatta. Két nyitott lóvonati kocsi haladt lassú trappban, közvetlenül egymás után a fák között. Sárga petróleumlámpa világított mindegyikben. Az elsőben állt a bál: csárdást táncolt a kapitány a vendégeivel, lévén a csárdás ritmikai intenzitása igen nagy, de az általa szükségelt terület minimálisan kicsi. A második kocsiban ült és muzsikált a cigánybanda. A gyógyszerész összekötő-tiszt volt a két kocsi között. Hol táncolt egy kicsit az elsőben, hol átszállt a másodikba, úszította a cigányt, szivart adott a kocsisnak és szabályozta a két kocsi egymástól való távolságát. Így muzsikált és dobogott a két kocsi fel-alá, egészen reggel hat óráig. Még így, évek multán elmondva is meg lehet szeretni ezért az egészért a gyógyszerészt. Csuda-e, hogy a kapitány, akinek a szoaréját így megmentette, sőt nevezetessé tette, aznap végleg megszerette?