Part 6

– Lássátok, – mondta – igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy épen »leányok«. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el, – azok a szegények, – a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.

– Honnan hoztál ma ennyi bölcseséget? – kérdezte Erzsébet.

– A nagynénémnél volt zsúr – –

– És ott volt a nagynéném unokaöccse, – ingerkedett a másik.

– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küzködik érte idefenn és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal, – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.

– Te, – mondta Mária és aggódva simogatta a Bózsi haját, – én azt hiszem, gonosz az a fiú.

– Semmiképen – csattant fel az – nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkozású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott _annak_, igazán mondta _akkor_. Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

– Régen tudom, hogy szereted, – mormogta Erzsébet, – ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.

– Eh, – semmi – nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást _úgy_. Nem ébresztünk egymásban illuziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyujtás előtt, – becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba, – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már, – orvosi, társadalmi, nevelési, meg minden szempontból. Pfuj!

Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond, – bolondom!

– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozóméhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirke-kisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

– És te? – kérdezte tőle Sára.

– Mit… én?

– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okosképű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen, – de azért is. A kis leánynak első szerelme – és boldoggá teszi, – olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni, – de ahhoz másforma ember kellene mégis, – hogy a kedvéért. És most már, – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázas csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

És Sára mondta:

– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betü. Hidd el, hogy épp úgy vadásszuk az élet finomságait, sürített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből, idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével, – mindent a magatok külön szemével néztek – és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

– És – a fiúkollegáid nem így vannak?

– Ah, – dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncoló-asztalnál és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a mienk finomsága, – tudod-é, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:

– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és úgy-e visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza, – Bózsi talán –

– Semmi áron kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. »Es siedet, und brauset, und zischt« – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebattisztban.

– Jaj Istenem, – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen, – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – ép olyan komikus, mint ő maga, – a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét, – mert örökké fázott, – a két fülére is felhúzta, aztán se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át, – mert ahhoz lelkiismeretes volt, – hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órákhosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyerekek. A csenevész kis alakját most valami óriás-bő ujjú, zöld bársony ruha tette ünepélyesen éktelenné. »Szegény egyetlen nénémé volt« – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, – hogy írásközben a ruha ne kopjék, – úgy szöszmötölt ott, – mint valami boszorkánykonyhában, – egy borszeszlámpa kék lángja körül.

– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.

– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…

– Kell az ördögnek, – idegeskedett Bózsi, – inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

– De kérlek, – tudod, – ez már sok!

Lassan előrefordult és ránézett a többire, a szemében azzal a stereotip mártirtekintettel, ami (Bózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal, – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való, – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkozó jóság, – azonkívül a végletekig nevetséges.

– Hát tudod, – ez sok, – mondta még egyszer. Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:

– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, – te hüllő! Vajjon nincs úszóhártya az ujjadon?

– Most hallgasson Bózsi! – parancsolt rá Mária és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

– Igazán, – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezek a külömbek) – jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. _Valami_ akart lenni, és fölnevelni a kis öccsét. Ez az a dolog, – mondta néha Mária, – amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket, – a csodafinom lábacskájával tette, – valamelyik mosolyogva nyúlt érte, aztán csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, – tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

– Ki ír most is? Ah, már itthon van, Lóna?

– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remetelány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr-karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila-posztó pongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betükkel a cím: »Memoire«. Valamivel odébb a motto: »Nem éget már a köny, csupán ragyog.« – Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha, olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, _ő maga_ hitte bizonnyal és ez elég.

– Bernátéknál volt ma, Lóna? kérdezték.

– Igen! – felelte halkan és tovább lapozott, – de látszott rajta, hogy fog még beszélni, – és hallgatva várták mindannyian.

Hallgatag megegyezésből egyikünk sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét, – és a jó ügy védelme helyett ez előkelő passzivitást választotta, – mégis csak imponált nekik. – Bolond dolog, – szokta volt mondani Bózsi, – de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltak vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illuzióikért.

És Bernáték? A háziúr, – Józsi bácsi, – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind, – Lóna legkivált, – és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.

A »Memoire«-ok róla, – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciále-hely, – ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok, – az _ő_ levele: »Kis halovány barátnőm!«, a felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt sétaközben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyikünket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak »művészi beállítás«-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila-ködös hangulatok, esetek, amikről ép azért lehet ennyit beszélni, mert nem történtek meg.

S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet – az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.

Tetszett nekik, és áhitattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány, – a rejtelmes, fehér boszorkány, – és a varázsát elismerték azok is, akik hátmögött kinevették. A hangja puhaságában, a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról, – ha úgy ismerné, mint ők, – valami férfiember.

Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképen a két kezét, odasímult a karosszék támlájához.

– Vége, mindennek vége, – tördelte.

Csend lett és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült és ő két kézre fogva a bögrét, – odavitte Lónához.

– Láttam, hogy sápadt, – azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.

Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.

– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.

Mind nevettek, – egészségesen, szívből, – csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták.

A napos tanítónő jött be.

– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, úgy-e, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jőjjenek. – És itt mintha valaki cigarettázott volna.

Sovány, sipító hangú, ráncosarcú vén leány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek.

Korlátok.

Odaát a nagyszalonban a mamák vitáztak egy híres szép asszony válópörén, akit a háziúr valami gyanus buzgalommal vett a pártfogásába. Itt künn, a lányoknál, – meg az ebédlőben is, összevissza csapatokban ácsorogtak azok a fiatal népek, akik vagy három évadja farsangoltak már együtt és az egymás vagyoni, meg egyéb körülményeivel, – csodálatos, – még mindig nincsenek egészen tisztában.

A házikisasszony, a csúnya kis Bánó Ila egykedvű arccal gunnyasztott a huszártiszt-kérője mellett, a szögletben, a pálmák alatt pedig három csillogó szemű tacskólány dobálta kacagva a fényképeket. Feltünően csinálták, de jól állt nekik, hogy az egész ártatlan manőver Bódog Sándornak volt szánva, – egy nagyon kellemesnek látszó, szőke uriembernek, aki a zongorának támaszkodott volt és egyre Wildtnét nézte. Az érdekesen fésült, szép, délceg asszony a kályha melletti sarokban csak akkor vette észre ezt a kitartó pillantást, mikor a ház asszonya a pohárszék felé indult és ő magára maradt. Akkor pedig egy öntudatos és egyszerű mosollyal a közelébe intette Bódog Sándort.

A meghajlásuk gúnyos pedanteriájában, vagy a szemük kutató mosolyában felvillant egy percre valami bizarr meghatottság, – talán az Anyégin-idill modernül furcsa parodiája – és ott kisértett továbbra is köztük, amíg – könyvekről és emberekről beszélve, – rajtaérték egymást valami ismerős megjegyzésen. Ah, ugyanezt már mondtuk együtt, egyszer, ilyenformán. Közben asztalkát kaptak, meg süteményt a teához és a kis Ila a csúnya lányok szomorú tapintatosságával odábbterelte a társaságot. Szinte magukra maradtak. És akkor erőt vett az asszonyon az ő régi betegsége, a feltétlen és szükségtelen nyiltság valami szilaj vágya, ami időnkint bolondságokra késztette. Azt mondta valamire:

– Az akkor volt, mikor én két álló hétig ész nélkül szerelmes voltam magába.

Az örök emberi hiúságon kívül az íróember objektiv érdeklődése is élt Bódog Sándorban minden asszonyi megnyilatkozással szemben. Ép olyan kiméletlen tudott lenni a végighallgatásban, mint az asszony az ő rohamos őszinteségében. És most összetalálkoztak a pillanataik.

– Tudja, – kezdte az asszony – hogy három évvel ezelőtt, huszonkétéves koromban kerültem Budapestre. A szegény apa halála volt az oka, akkor anyagilag is olyan nagy változás állt be a családunkban, hogy kenyérkereset után kellett néznem. Az első szerelmen persze túl voltam. Azon, amelyik sok virágcsokorral, éjjeli zenével, francia négyesekkel jár és jelentős kézcsókokban éri el a tetőpontját. A hirtelen jött szerencsétlenségem volt a gátja és az könnyítette meg a feledést. Magam akartam egészen új életet, – és mert most olyan rengeteg sok tanítónő van – és mert tehetségem lett volna valami, – a sziniiskolába iratkoztam. Az édesanyám felkisért ide és a vagyonos fővárosi rokonok sírva igérték neki, hogy gondjuk lesz rám. Így történt, hogy a szabad időmet egészen társaságban tölthettem és az estéim a közelmultat mímelték szomorúan. Itt, a Bánóék zsúrján találkoztam először magával.

– Akkor ellenszenvesnek talált, – mondta is.

– Kényelmetlen volt nekem, hogy több esze van, mint a többieknek, de már akkor is különbnek tartottam mindannyinál. Abban a korban már nem jön lopva, észrevétlenül a szerelem, sőt minden valamirevaló új ismerősnél eszünkbe jut: »Milyen lehetne szeretni ezt az embert?« Az itélésem válaszolt akkor, – de maga alig foglalkozott velem. Ritkán láttam, sok dolgom volt és hónapokig alig gondoltam rá. Szinte furcsa volt, mikor egyszer – nagysokára – a Belvárosból jövet, a Vas-utca sarkán hozzám szegődött.

– Honnan? – kérdezte.

– Leckéről.

– Milyen leckéről?

Most is előttem van a meglepett arca, mikor megmondtam, hogy szinésznő leszek. Azután elmeséltem, hogy egy özvegy sótisztnénél lakom, aki jó asszony, de ritkán látom, mert egész nap tanulok és szeretek egyedül lenni. Meséltem a furcsa kis diák-szobámról, – valahogy magamnak is tetszett akkor ez az élet, – maga kiváncsi lett, én pedig felhivtam. Emlékszik arra?

– Hogyne! Mikor fölértünk, én jöttem zavarba. Valami indiszkrét ostobaságot kérdeztem a szobájáról és maga még ügyetlenebbül füllentett.

– Tudom, de utóbb megszoktam a dolgot. Maga gyakran ellátogatott, – decemberben már kedélyes jóbarátok voltunk, az egész világról beszéltettük egymást a hosszú estéken át. Aztán, – egész természetesnek találtam, mikor egyszer minden ok nélkül megfogta a kezem.

Valami kacajfélét lihegett és egy percre megállt az asszony. Aztán folytatta:

– Egy hét múlva már szerettem.

– Lehetetlen, – töprengett Bódog Sándor. – Egy hét múlva ép olyan nyugodt és derűs volt.

– Igen! De ha nem jött, amikorra igérte, lüktetett a halántékom és kínos nyugtalanság szorongatta a torkomat, – mint az elfojtott sírás szokta. Az szörnyű, mikor maguk várakoztatnak egy asszonyt. Az élet minden gyötrelme összegyűl azokban a percekben és ha van túlvilági igazság, az örök élet nem elég rá, hogy magukon azért bosszút vegyen.

– Ámen!

– Ejh! Szóval, az őrült idő volt. Istenkáromló, pogány imádkozások estek akkoriban a szerviták templomában, a kis Mária-oltárnál, akihez a Szent Antal divatja ellenére is hűséges maradtam. Asszonynak jobban el lehet mondani olyanokat.

– Milyeneket?

– Ezt: Asszonyom! Ez az egy ember van a világon, akiért élni és jónak lenni érdemes. Add nekem és majd meglátod, mennyi nagy, magasztos őrültségre leszek képes miatta. Csúf, önző imádság volt, most már tudom. Én is, mint annyi más, valami kizárólagos nagy boldogságért ostromoltam az eget.

– És aztán?

– Aztán, mint aki meséket álmodik, olyan természetesnek és igaznak találtam mindent. Azt is, hogy ha társaságban találkoztunk, maga megint alig nézett rám. Szinte hálás voltam ezért és semmire nem gondoltam.

– Hátha egyszer – – – például megcsókoltam volna, – kérdezte gondolkodva a férfi.

– Ez kérdőjel maradjon. Szóval a második héten történt, hogy maga egy érthetetlen dolgot követett el.

– Megmondtam, hogy nem veszem feleségül.

– Máig sem tudom, ügyetlenség, becsület, különcködés vagy durvaság volt-e az magától.

– Egyik sem! Egyszerűen csak hóbortos és kiváncsi voltam, és akkor nagyon szépnek, nagyon kedvesnek találtam magát. Veszedelemben voltam és el akartam hárítani. Megért?

– Lehet! De lássa, jobban kellett volna ismernie. A hajlamaim és a nevelésem miatt sem lehettem egészen »századvégi leány«. És még a tipikusan azok sem flörtelnek valami, hogy is mondjam, morális alap nélkül.

– Szóval, akkor kiábrándult.

– Még nem! Akkor este furcsákat gondoltam. Valahogy nem éreztem világosan, mennyire vagyok felelős a tetteimért. A társaságra gondoltam és az emberekre, akik az élet korlátait jelentették eddig nekem. Eszembe jutott, hogy akik a városunkban jól mulattak tavaly nálunk, az idén másnál mulatnak. A vőlegényem, aki megtiltotta nekem a csipkeáttört blúzokat, – másnak udvarol és az édesanyja pletykáz rólam. Azt gondoltam: Az élet kizárt engem a korlátai közül és én nem tartozom neki semmivel.

– Nem foroghatott nagy veszedelemben, amíg ilyen világosan gondolkodott.

– Még gondolkoztam. De azért nem tudom, – – – ha maga akkor másnap is, harmadnap is eljött volna hozzám.

– Akkor volt az a nagy tagosítási pör a délvidéken.

– Furcsa, hogy maguk a pöreikkel bajlódnak olyankor. Csak a negyedik napon tudtam meg, hogy elutazott. Itt, Bánóéknál voltunk. Az Ili képes levelezőlapjai közt leltem meg az írását. – »Zimonyból kézcsókját küldi hűséges jó embere, Bódog.« – Régen nem fájt úgy valami, mint az az ostoba kártya. Pedig a szegény Ilára – igazán – nem lehettem féltékeny.

– Magára sokszor gondoltam az úton.

– És nem írt egy sort. Ne, ne próbálja ezt megmagyarázni! – No igen! Azon a kicsi kanapén ott egy őszhajú néni ült, annak bemutattak. Özvegy Bódog Sándorné volt.

– Az édesanyám!

– Abban az imádatos tiszteletben, amivel a szerelmesünk édesanyjára szoktunk nézni, volt valami szégyenkezés is. Legelőször vettem magamon észre ilyesmit.

Egy fiatal úr, a maga jóbarátja, a kettejük viselt dolgaival mulattatta a nénit. Egyszer – mondta – gyerekes jókedvükben odatévedtek valami hivatalszolgáknak vagy miknek a báljára, maga leült egy gyönyörű kis fekete leány mellé, kifogástalanul udvarolt és fagylaltot hozatott a mamának. Néhány fricskalány kórusban csipogta:

– Nagyszerű! Mikor Bódog inkognitó mulat.

Hanem az öreg Bódogné elkomolyodott:

– Ki fog kapni ezért az a rossz fiú. Hátha komolyan vett valamit az a szegény kis leány és most ábrándozik felőle és búsul utána. Az ilyen leányok nem értik meg azt: inkognitó!

Szédelegve néztem rá. Persze! Az ilyen leányok.

Itt volt a hazamenés ideje és mert Bánó bácsi nem kisérhetett haza, rábíztak a maga édesanyjára. Ő vitt el a kocsiján hazáig. – – –

Másnap feljött a testvérbátyám, a szolgabiró. Elintézte a dolgaimat, bemutatkozott a szobaasszonyomnál és megkérte, hogy ezentúl együtt étkezzem vele és legyen gondja rám. Aztán családi dolgokról beszélt és mire nagy későn magamra hagyott, valahogy nyugodtnak és könnyűnek éreztem magam. Nevessen ki, de akkor a párnáimból is valami jóleső hűvösség áradt a fejemre. Azt hiszem az, amit az uram az ő törvényszéki nyelvén így hiv: az »Egyetemes Törvényszerűség«. Visszafogadott engem.

Másnap a bátyám hozta el hozzám Wildt Jánost, a régi iskolatársát. A háziasszonyom nappalijában fogadtam akkor is, aztán is mindig. A megholt feleségéről beszélt, meg a két szép fiúgyerekéről, akik anya nélkül vannak. Komoly volt, tiszteletteljes és mindjárt kezdetben eléggé szimpatikus. Mindig szalonkabátban jött az esteli látogatások pontos idején és a kemény gallérján látszott, hogy hivatal után frissen cserélte.

A többit azután tudja.

Egy asszony meg egy leány.

Alkonyatkor jött az asszony, sietve suhogva, mély lélegzetet vett a virágillattól terhes kicsi boltban. Valahol a kassza mögött egy nagy legyezőpálma síma leveleit mosogatta a leány, Terka. Fehér pongyolás, telt alakja könnyedén, puha léptekkel osont elő a homályból, a merev, sötét levelek alól. Két kezét nyujtotta a vendége elé, aztán megölelte.

– Jóestét asszonykám! Milyen jó télszagot hoztál az utcáról. A prémeidből jön.

Ittben csakugyan sűrü, mesterségesen tropikus volt a levegő, és a virágok úrnője is könnyű, sokráncú battisztköntösben járt, kelt a szőnyegen.

A benyílóba mentek és nyitva hagyták az ajtót, bár az üzletben egy csipkefejkötős öregasszony is maradt és diszkrétül, hallgatagon szolgálta ki a szinház előtti közönséget, ibolyavásárlókat, estélyre hivatalos urakat. Ah, ez a bolt melletti kicsiny zug épp olyan csodálatosan könnyű, telt és világos volt, mint az egész leány. Nem volt benn semmi rejtelem, semmi elfojtott hangja valami titkos búbánatnak, erőltetett jókedvnek.

– Itt nálad nem ideges az ember. Az egész szoba csupa kedves csodálkozás azon, hogy mért nem lehet mind a nagyképű talányokat, titkokat, egyszerűen, csak úgy kitálalni.

Ezt egyszer – régen még – Hedvig asszony mondta, amíg mosolyogva nézte az egyszerű, kerek öntöttvas mosdóasztalt, amit nagy virágú perkálszövet borított talpig, de milyen árulóan, milyen redőtlenül.

Most szemben ültek a kék zseniliadiványon és Terka az asszony arcát fürkészte, aggódó, komoly pillantással, mint orvos a betegét. Sápadt volt és mintha újból megtaposta volna a gyötrődés, görcsös merevség ült a keskeny száj körül. A leány megfogta a kezét.

– Mi lelt? Valami történt?

– Oh, dehogy! Hisz ha történt volna!

Egy percre lehajtotta a fejét, aztán hirtelen, áradó szóval, mint aki parázson jár, úgy szökdösve az égető gondolatokon, gyónni kezdett.