Part 5

– Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez tartozik, szinészek, urak és zsokék közt forgolódik és mondják, szereti a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.

– Már jönnek!

Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan volt, mint a félrevert harang szava.

– Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára és előre lépett be a kitáruló ajtón.

– Terézia néni itthon van?

– Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. Klára kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a »Mária« miatt, aztán játszik is ma, csak tizenegykor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!

A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt és elszontyolodva szólalt meg:

– Akkor hát ne menjünk be mégse!

Klára bizalmaskodva ölelgette meg a bicegő vén leányt.

– Lizike – mondta – ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk és a maga vendégei leszünk.

– Pompás lesz. Még félhét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?

– Nagyon jó – mondta Klára és elgondolkozott. Aztán hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát.

– Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megigért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a szinházi ruhákat.

– Jó, – mondta kicsit habozva a másik – hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.

Csire már akkor elsurrant előlük és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejts-szemével. A rizspapir valódi, a porcellánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.

– Csire, jöjj… Siess!

Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán, meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanosvízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.

* * *

És előkerültek sorba, mind.

A nagy szárnyas tükör elé, kicsi törökdivánra telepedtek és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két lány közömbösen dicsérgette.

– Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza és gyors, ügyes mozdulattal széttárva, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugár-alakba összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy szinházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.

Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyujtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyem-fodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe, – arányos, kicsi keble alatt raffináltan naív empire szalagcsokor.

– Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!

– Lehet, hogy az, füzőben – hagyta helyben Liza és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klára kisasszonynak való.

Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a »Szegény ifjú történeté«-ből és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.

Valamikor vidéki szinésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahuga. Hanem a szabása kitünő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte és gyönyörüen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította és szótlanul bámult. Aztán hirtelen szétnyitotta a kapcsokat és lehúzta a ruhát magáról.

– Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.

– Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.

– Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.

– Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagy úr!…

– Ejh!…

Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne. Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd szétpattantak a kapcsok s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.

– Istenem! – kiáltott fel Klára – mennyire illik ez neked, az ártatlanság fitos paródiája te! Ravasz kis majom, – csengő barack, mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.

– »Zárda kedves otthonom!« – dalolta Csire kacagva és apró tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Aztán hirtelen elszomorodott ő is.

– Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz én belőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítni. Ott a társaságbeli lányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad és minden öt lányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi és elirigyeli az embertől és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előretartják, de a szemükkel oldalt banzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni, vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni és olyan leszek, mint ők.

– Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna szinésznőnek.

– Tudod, a gyámom!…

– Óh… mit ad neked a gyámod?

Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű szinpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő Fedorá-ban vagy Gauthier Margithban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak. A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.

– Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.

– Hisz bejelentettem, hogy szinházba megyünk. Légy nyugodt.

– Itt vannak még csak szépek – kiáltott Lizi és új szekrényt nyitott. – Ő méltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.

– Hogy-hogy?

– No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.

És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életrevágyó, kiváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörüségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka hát? Ezért olyan istenien lengék, raffináltan hatásosak, gyönyörüen harmónikusak a nagy szinésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet. A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe: egy mozdulattal igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta, vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.

Most egyszerre lettek készen mind a ketten és együtt álltak a tükör elé. Csirén halványkék pongyola volt megint és látni lehetett, hogy e bő és lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátságos alakjának minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kékselyem volt, telepazarolva pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral, csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött rezgő diadémmal. Kezet fogtak és önfeledten bámulták önmagukat…

És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.

– A báró! – suttogta Liza elhülve és rémülten meredtek az ajtóra mind a hárman.

Aztán kinyílt, és egy jónövésű, kellemes arcú, negyven év körüli úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.

* * *

Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig jókedvüen léptek előre és Klára kezet nyujtott.

– Aá! Maga az, kisleány, a feleségem unokahúga, úgye?

– Igen… és ez a társam, Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat, de…

– Fölösleges, – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás hódoló tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan szépek mind a ketten.

– Nagyon szégyeljük magunkat, báró úr, – csilingelte a szöszke, kékszalagos leány, – de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi erőltettük.

– Nem, a báró úr nem fog elárulni minket, – mondta Klára meggyőződéssel és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék karjához támaszkodott.

– Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Aztán ezekre az ócska ruhákra csak különös megtisztelés, hogy maguk beléjük öltöznek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.

A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt, de a pillantása valami finom, elégedett gourmandériával nyugodott a két egymástól annyira előnyösen különböző női alak jellegzetes vonalain.

– Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.

– Sőt! – mondta a báró jókedvű szivélyességgel. – Meg fogják várni a nénit, aztán ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy mi a neve.

– De igazán sietni kell nekünk.

– Szó sincs róla. Most kilenc óra és egyedül úgy se mehetnek… foglaljanak csak szépen helyet.

– Hát jó, de felvesszük a rendes ruhát.

– Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a férfi, aztán hirtelen hozzátette:

– Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Féltízkor úgyis el kell mennem, akkor aztán nem zavarom többé.

Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.

Egyedül maradtak és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé, bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szivélyessége élét vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva, furcsa, szinpadi öltözetben, ők, a két naív és csak elméletben kitanult intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének eszébe jutott, hogy a kiséretlen szinházbamenés ehhez képest kismiska.

A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet. Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel bizalmaskodni lehet. Idővel – ki tudja miért – egyre jobban megoldódott köztük e feszes és alakoskodó társalgás.

– Tehát maguk doktorok lesznek? – kérdezte. – Maga is, kis Csitri, vagy hogy mondja?

– Én tanár leszek!

– Pfü, tanár! Pápaszemmel és ikes igékkel. Hihetetlen!

– Ha közben valaki feleségül venne, nem ragaszkodnám az ikes igékhez – felelt merészen Csire, miközben Liza épp kiment a tálcával.

– Nagyszerű – nevetett a férfi. – Nem is hiszi, mennyire stílszerű ez a felelet az egész megjelenéséhez, még ehhez a ruhához is!

– Ugyan!

– Egészben tökéletesen stílszerű maga most. Mint egy bájos és együgyü gyermekmese, amelynek rejtett és célzatos értelme van a nagyok számára. Vallja be, hogy öntudatosan kereste ki magának ezt a ruhát.

– Felpróbáltunk bizony vagy huszat – vallotta be Csire elpirosodva.

– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett és az ember irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire erős a csehüvegek ragyogása. Különös…

– Mi a különös? – kérdezte Klára.

– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek benne. Miért?

– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett naívul Csire.

Ilyen együgyü beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.

– Nézze kérem, – fordult a házvezetőnőhez egyszerű természetességgel – ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!

A leány habozni látszott egy percig, aztán engedelmeskedett és kevés vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég nem ért rá ellenkezni. Halkan kocintottak és belekóstoltak a pohárba. Liza megint nem volt sehol.

Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen öltözött emberek közt, intim, vörösfényű lámpa körül pedig lassan, egyre villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom ingerei. A férfi behunyta félig a szemét és csinos, halovány arcát oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyü karját nézte.

– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ottbenn ilyenkor?

– Hány óra most?

– Azonnal!… Féltíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?

– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb. Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a Stefánia-útra.

– Mit néznek a Stefánia-úton?

Csire elhallgatott és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá. Aztán elfogulatlanul beszélt helyette.

– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázlódnak ott kinn szegények és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.

A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.

– Lássa, kicsi orvosnövendék, – szólt szinte mohón – ez nagyon érdekes dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel és sokszor gondoltam rá: hogy’ vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis tiszta asszonyszemély a bűnről.

– Nagy _b_-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket. Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.

– De Klára! – szégyenkezett Csire.

– Például a multkor ledobott a Stefánia-útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.

– Klára!…

A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát és egyre sürgette.

– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?

– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel és vigye el őt és szeresse őt…

– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. – Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy lánynak sem szabadna tanulni.

– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!

Újra töltött és kocintottak.

Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett itéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.

És kocintottak újra meg újra.

– A mi barátságunk még nagyon rövid, – mondotta csillogó szemmel a férfi – de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, igérjék meg, hogy eszükbe jutok és hozzám fordulnak. Igérik? Adjanak rá kezet!

Odaadták mind a ketten és a férfi sima, hizelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Aztán a kezébe vette a fehér és a barna kacsót.

– Érdekesek! – mondta tünődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erősfogású kis magyarmenyecskekéz, – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe – a másik barna, hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csunyán vagdalják. És itt… tintás. Jeé!…

Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.

A férfi megint nevetett, aztán hirtelen megcsendítette a poharát.

– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha mégegyszer összesodródunk az életben, úgy mint most.

Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.

– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.

Ez a pohár a második üvegből volt már.

– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire, önmagát erőltetve a hazardjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.

– Józsi vagyok.

– Szervusz Józsi, Jóska!

Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.

És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és espritvel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határához, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.

– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve és hirtelen felállt.

Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok szinpadi öltözetén. El is mosolyodott, rémült, könyörgő arcuk láttára.

– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!

Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…

* * *

Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.

– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?

– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.

– De vajjon érintettük-e a veszedelmest – töprengett Csire és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.

Új tipusok.

Hatan voltak már itthon, – az egyetemre járó leányok rögtönözött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, – hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel, vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hivó csengetyűszóra várnak, – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszinesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerát életnek, – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kiváncsiságával, vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos itéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét _föléje_ képzelték magukat mindezeknek, pedig csak, – egyelőre: _kívül_ estek rajtuk.

A tintafoltos nappaliban, amelyik egyuttal tanulószoba és a fizikai kisérletek helye is volt, – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában, – sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek s szintúgy mély és harmóniátlan életről és a cigarettfüstös, parfümillatos légbe röppenve, – mintha küzködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok, – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak – és szubjektivek, – mint az egész asszonyi élet.

Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság, – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabványos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így, – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusa külön, ez érett és kedves fők felett.

Bózsi ült középen, a csodaszőke baba-lány, – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt, – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostor-iskolából ismerték egymást. Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok, – boldog kismamák, – akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhitat, félig a titokzatos sejtése, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyerekszívekben, – ki tudja, melyik szüli e szokást, – de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kisleány »ideál«-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig »keményszívűek és hidegek«, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.

Így »imádta« akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez és amúgy eladó-lány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit se tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrüt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

Most középen ültek és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával, – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és diszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!