Part 9

– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.

– No én ezt nem türöm el.

S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagoriába.

Olyan jelenet volt előtte, a mi a vérét forralá fel.

Egy erős, csontos vén asszony ült egy kerékkel hajtható karszékben. Ijesztő rezes arczú, sasorru, kidülledt szemü bőjti boszorkány.

Annak a lábainál térdelt a Csicsonka, a két hajtekercsénél fogva odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok égették.

– Mit csinál ön azzal a gyermekkel? rivallt a banyára a kisasszony.

– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? rikácsolt az asszony. Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még, szerezzen. Ingyen adják.

– Én megtiltom önnek, hogy azt a gyermeket kínozza.

– Ugyanúgy-e? Ej de hegyes! Ugyan, hogy tiltja meg?

– Így ni, mondá Lidi.

Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte; nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.

– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt pofon vágom!

Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.

Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két keze olyan mint az aczél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán elkezdett óbégatni.

– Szörnyüség! czudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.

– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni, hogy ennek a szegény kis leánynak a testét összecsipdestesse a csalánnal. Mit vétett az unokája?

– Azt vétette, hogy nem gyomlálta ki a csalánt a virágágy közül.

– Nem igaz! nyafogott közbe a Csicsonka.

– Kusch ti! Ne morogj!

– Azért nem szabad egy gyermeket így megkínozni.

– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony mivel mulatja magát éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámból!

– Nem megyek addig, a míg azt a gyermeket szabadon nem ereszti.

– Nem megy ki innen? No hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy innen esze nélkül.

S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát dalolni, olyanfajtát, a minőkkel a lebujok bacchansnői mulattatják a tisztelőiket.

Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre elzsibbadt volna. Hát persze ő még ilyesmit soha sem hallott.

S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis, gyalázatos dalokat, a miket meghallani rosszabb az arczulverésnél. Közben el-elnevette magát.

A Csicsonka siránk hangon mondá:

– Azért kínoz, hogy nem akarom ezeket a nótákat utána dalolni.

– Hisz ez a nő őrült! hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti lakból.

A vén banya röhögése hangzott utána.

– Ahá! Úgy-e, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.

Lidi kisasszony reszketett a haragtól, a mint a lakására visszatért. A hideg rázta, a míg elmondta a Zsuzsának, a miket tapasztalt. El sem tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, a mik elmondhatatlanok.

Aközben a nagykendőjét, kalapját kapkodta magára.

– Mit akar a kisasszony? kérdezé hüledezve Zsuzsa néne.

– Elmegyek a főkapitányhoz s feljelentem ezt a hallatlan botrányt.

Zsuzsa összecsapta a kezeit.

– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed, hogy mit koczkáztat akkor? – Nem gondol arra, hogy másnak a nevét viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van. Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.

– Nem volt fényképem. Egy aquarellképem volt csupán; azt pedig megsemmisítettem.

– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanuképen, vagy épen vádló alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza kérdezgetik.

– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan, hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a perczben, a mikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak a vége.

– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így szoktuk. Leányról van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló leány volt, a leány is az lesz. Az sem tudta, ki volt az apja, ez sem tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.

– Talán még sem.

– Aztán mit akar kegyed följelenteni?

– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak kell neki lenni. Láttam a szemeiből.

– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek, megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat s végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné s elviszik innen a Lipót-mezőre, akkor mi lesz azzal a kis leánynyal? Az itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut. Kegyed földönfutót csinált belőle.

– Magamhoz veszem a leányt.

– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád neki enni, a míg az dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?

– Nem. – Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy divatárukereskedésnél, a hol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom vinni magammal.

– Kegyed abba a nagy divatáru kereskedésbe akar beszegődni, mint rendes mamzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott minden nap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, a ki kegyedet otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.

Lidi kisasszony magasra felemelt homlokkal mondá:

– És ha rám ismernek?…

Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység arra való, hogy büszke legyen rá, a kit az Isten megáldott vele!

XVII. FEJEZET. A SZEGÉNYEK ETIQUETTE SZABÁLYAI.

(A ki a Lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a Márkus téren át, se éjjel se nappal, tisztességes leány egyedül keresztül nem megy; hanem az arkádok alatt kerül át egyik oldalról a másikra.)

Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra, a Ribiczáné közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás gyakorlati kivihetőségére.

– Hát tudja-e a kisasszony, hol van a főkapitányság épülete?

– Soha sem tudom én, majd megkérdem valakitől.

– Az nem jó lesz. Én majd útba igazítom. A főkapitányság hivatala van a hatvani meg a granátos utcza sarkán; egy ócska, kormos házban, a minek a kapuboltját két kőből faragott hordár tartja.[1]

– Már most emlékezem rá. Drabantok szoktak előtte állni.

– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri casino. A hatvani-utczában épen ez órákban van a legjobb cserkészet.

– Cserkészet? Miféle vadakra?

– Olyanokra, a miknek a fején van a tolla.

– Attól tart, hogy rámismer valaki?

– Attól még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utczák, a miken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végig menni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkisérném szívesen: de ha egy divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletü öreg nő kisér, arról még inkább gondolnak valamit.

– Én soha sem nézek senkire s nem veszek észre senkit.

– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, a hol nincs emberjárás, a hol nincs találkozó hely. Azok a széles utczák, a mik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a lakczipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a szépleányokra is. A bécsi-utczáig, ahol a nagy divatüzlet van, a minek kegyed dolgozik, könnyü eljutni az Erzsébet-téren keresztül. Ott csak a dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, a kik a «napnál» ebédelnek. De a hatvani-utcza sarkáig ilyen kegyedforma kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A stáczió-utczán végig; még pedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali már kávéházak előtt visz el. Onnan a szénatéren keresztülvágva, a kecskeméti-utczán végig a szerb-utcza sarkáig. Ott azután hirtelen átvágni a jobb oldalra; mert az egyetem-téren rendesen fiatal urak csoportosulnak, a kik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják. Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a takarékpénztár, az egyetemi könyvtár, meg a Ferencziek-zárdája előtt. Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon, senkitől ne kérdezzen semmit; hanem a mint a lépcsőn feljutott, egyenesen nyisson be azon az ajtón, a mi fölé ez van irva: «Főkapitány.»

A most hallott utasítások nagyon gondolkodóba ejtették a kisasszonyt.

Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik utczán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amig nem ismeri az ember a veszélyt, addig az nem létezik.

A véletlen segítséget hozott. Nem is mondható véletlennek; sőt inkább logikai egymásutánnak. A János konstábler jött sietve a házba.

A mult éjjeli kravall alkalmával, a nagy hamarkodásban itt feledte azt a piros bőrbe kötött bugyillárisát, a miben a tőkepénzén kivül (7 forint 50 kr.) a hivatalos feljegyzései voltak. Most azért futott vissza.

– Hozta a jó ég! mondá Lidi kisasszony; nem titkolva kellemes meglepetését.

– Igazán, mintha az úr Jézus küldte volna! szaporítá az üdvözlést Zsuzsa asszony.

Lidi kisasszony aztán hirtelenében elmondá a konstáblernek, hogy minő botrány okozta azt a felháborodást, a minek most orvoslást akar keresni. A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s azt erkölcstelen útra kényszeríti.

A János végighallgatta az esetet, hivatalos állásához méltó komolysággal.

– Én ezt a gonoszságot fel akarom jelenteni a főkapitánynak.

– Nagyon helyesen teszi a kisasszony.

– Nem fognak kinevetni érte?

– Mit gondol a kisasszony? A főkapitány úr különös gonddal van a közerkölcsiségre. Eddig is példás szigorral irtotta a mételyt. Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek útját állani. Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már «leányok börzéje». A lélekvásárlók kegyetlenűl büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van. Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt azon útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és megrontják. Megleczkézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr drákói rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a kisasszony ezzel a feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes elégtételt fog kapni. – Én is hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony feljelentése mellett.

A János még magasabb fokra hágott a Lidi kisasszony becsülésében.

– Addig is szabadságom van rá, hogy a kényszerhelyzeten rögtön segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s hogyha a kis leányt most is kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim szerint kiszabadíthassam.

– Ne! most ne menjen be hozzájuk. Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy milyen állapotban hagyta a Csicsonkát. Majd én elébb benézek hozzájuk.

– Én meg addig megkeresem tárczámat, a mit a szobámban hagytam.

Mire a János visszajött a padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros jegyzőtárcza, már akkor a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.

– Ne menjen ön be hozzájuk, suttogá a konstáblernek. Az a csúf boszorkány nem kínozza már a kis leányt; nem is tartja kötve: hanem minden ruháját lehúzta róla; «ha nem akarsz nekem szót fogadni: járj meztelen: én vettem a ruhádat!» A leány most ott kuporog egy szögletben.

– Akkor sietős a dolog! Tessék előre menni a kisasszonynak.

– Ön velem jön.

– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi távolban: ne gondolják, hogy együtt járunk.

– Sőt én arra kérem, hogy jöjjön mellettem: úgy kísérjen.

– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy szép kisasszony, meg egy rendőr az utczán egymás mellett haladva.

– Én nem tudom, hogy mi volna benne a szégyen? A kinek kard van az oldalán, az gentleman.

XVIII. FEJEZET. A GRATULIN LIDIA LEVELE.

Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette: meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított s nem kímélte a fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos rögtön menjen ki a zöld paradicsomba, orvosi vizsgálatot tartani a Ribiczáné testi lelki állapota fölött: esetleg az elmeháborodott asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Az alatt a feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az orvos, a rendőrtiszt és a konstábler számára; másikat pedig a kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.

A zöld paradicsomba megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertilakba, addig más mindenki kivül maradt.

Időjártával kijött az orvos s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két hordárt.

Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék szállásán az öreg asszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hystericus őrjöngés volt megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kis leánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így folytatja, nehány év mulva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.

A mint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta velük karszékestül a vén asszonyt a filagoriából. A pácziens ocsmányul szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúf nevekel az egész társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony qualificatiókkal a Lidi kisasszony; a ki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a kényszerzubbonyt. A Csicsonka pedig ott állt a filagoria ajtóban, egy kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva sírt keservesen.

Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.

Az egész háznép, meg a fél utcza mind kiszaladt a csodára.

Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba s átvitte magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony oda adta neki az egész kávéját. Attól aztán a kis lány kiengesztelődött.

Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát elvette.

– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámból! siránkozott a gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy csúf nótákat akart vele énekeltetni, aztán meg hogy virágokat és virágbimbókat árultatott vele. Azért még is öreganyja volt!

– De mi lesz az öreganyádnak az unokájából? dörmögé Zsuzsa asszony.

– «A ki az ég madarait táplálja, a ki a mezők liliomait felruházza» idézte a szentirást Lidi kisasszony.

– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara, meg a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a szegények házába, vagy a házi úr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. A mi czókmókja a nagyanyjának van, azt lefoglalják a házbérbe.

– Akkor nálam fog maradni.

– Hiszen kegyednek magának sincs szállása, a mint mi innen kimulunk.

– Majd ád az Isten!

Egy óra mulva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Összeült a Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy piros virágos czifra capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan volt, mint a vén Ribiczáné! olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki: «kérem szépen, soha sem teszem többet!»

Ilyenek az ég madarai!

A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztól, ruhákat hazahordani. Lidi magára maradt a Csicsonkával.

Kopogtatnak az ajtón. A postakihordó lép be.

– Gratulin Lidia kisasszony itt lakik?

– Én vagyok az.

– Egy ajánlott levél van a számára.

– Az én számomra? kérdé a varrónő.

– Ha kegyed a Gratulin Lidia, akkor a kegyed levele.

A levél borítékján látható irás férfi kézre vallott.

– Tessék aláirni a vevényt.

– Én irjam alá? szólt a varrónő tétovázva.

– Hát nem is más. Talán nem tud irni?

– Azt igen. De nincs irószerem.

– Van én nálam. Mikor a retek-utczába hordom el a leveleket, azt is hozok magammal.

S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán megmutatta neki az ujjával, hogy ide irja a nevét, ne amoda.

Reszketett a keze a kisasszonynak.

Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet irni nyomtatvány alá, a mi okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.

A postás odább ment.

A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott levélre bámulva.

Ez a levél a Gratulin Lidiának szól.

De az a Gratulin Lidia nem ő.

Meglehet, hogy annak valami rokona ir. Vagy talán a hűtlennek vélt imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahoz, a ki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláirás idegen kéz vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem tudhatja, hogy ő e czim alatt rejtőzik.

Ez alatt oda jött hozzá a Csicsonka.

Kiváncsian, mint a rigó, megnézte a levél czímét.

– No hát mért nem bontja fel a levelet, Lidi néni?

Olyan túlokos merész tekintettel nézett fel rá a gyermek.

– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attól fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia. Azt én sokszor láttam. Egészen más arcza volt. Én is tudom, a Zsuzsi néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének se mondanám meg senkinek. Mert én magát nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kivül koldul a számára.

A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka oda guggolt eléje, a fejét a Lidi ölébe hajtva.

– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek. Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap mulva leszek tizenkét éves.

– Ki tanított téged erre?

– Hát ki más, mint a nagymama? Óh többre is tanított engem! Mi szabad, mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal a mi nem szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepczébe ejteni, a miből csak busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.

Azzal nem várta a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin Lidia levelét s felszakítva a boritékját, az ablakhoz futott vele.

– No lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus czég főnöke irja; itt van. «Holnaptól kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását. Díja, a szálláson és ellátáson kivül havonkint hatvan forint.»

A varrónő leborult az ágyára és zokogott.

– No látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett, mondá Csicsonka. Ha én most nem lettem volna itt, a ki maga helyett egy vétket el mer követni, akkor maga, a milyen becsületes, azt irta volna erre a levélre, hogy «retour.»

XIX. FEJEZET. A KRITIKUS NAP.

Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű beütései.»

A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.

A Csicsonkának himzeni való munkát adott a Lidi kisasszony.

A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fenhangon beszélt.

– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap. Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel. Olyan czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított, hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem, inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő. Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott, utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet, ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap «tessék ibolyát venni!»

– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az ablakban s onnan leste az asszonyát.

– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?

– Hát te kivel diskurálsz idebenn? kérdé az ajtón belépő mosónő.

– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.

Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.