Part 8

Makár úr a nélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.

– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.

Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az asztalra s hozzáült. Irni kezdett.

– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka. Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba. Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása. Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!

– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába, hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.

Makár úr egy nagy poczát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.

– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.

– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak. Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám, hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».

– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»

Ezzel aztán a hajához törlé a tollát s ismét elrejté azt a tolltartóba.

– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább.

Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.

– Hol a kalapom?

Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ, specialiter ráförmedt a konstáblerre.

– Hol van a kalapom?

A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a derekán a dolmányát.

– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.

– De kalap nélkül csak nem mehetek el!

– Az nem tartozik rám.

– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat?

Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.

– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.

– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is belekerül a jegyzőkönyvbe.

Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és beleirta az ujabb kihágást.

«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása. Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»

Ez is megvolt.

– Egészen organizált rablóbanda!

– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi lakásunkban jegyzőkönyvet.

– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!

A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt vasalva szép fényesre.

– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe.

Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe kapta.

– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?

– Hát egy kicsit kivasaltam.

– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett külömb, a mikor én még nem ismertem.

Mosolygó arczczal forgatta előre-hátra a kalapot.

– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?

Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.

– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?

– Hát megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.

Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyilt erre a szóra.

– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a jegyzőkönyvet?

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a hölgynek.

– Azt tehetem vele, a mit akarok?

– A mi a két kezének tetszik.

De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.

– Akkor köszönöm.

Jókor köszönte már.

Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani nem szabad.

– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy hét alatt nem lenne retardatum. No de hát ez még nem elég. Most már hát kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.

Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a blankétát kitölteni.

Zsuzsa asszony örömrepesve sugá Ádám apónak:

– Lásd? Mégis csak megirja a szegénységi bizonyítványt.

Ádám apó csak a fejét ingatta s felfelé nézett a gerendára.

– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a Blitzczúgot.

– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a milyenért ma reggel imádkoztunk.

– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném! Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg, itt az irás.

Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni, mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi kisasszony olvasta fel nekik.

Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.

Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!

– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá Makár, a szelidebbik tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.

Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.

Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.

– Oh kérem, tessék föltenni a fejére.

– Tessék! tessék!

A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.

– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg. Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti folyamodástokról.

Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.

– No majd irok én egy olyan…

Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott van.

– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.

A János megtette a kérését.

– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.

– Oh a János nem olyan ember.

– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de még jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr, bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.

Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:

– Aztán én nem kivánom ám ingyen azt az instantiát.

– Hát természetes, mondá Makár.

– Kinek kinek meg kell a munkája diját kapni.

– Az rendén van.

– Mennyiért tetszik azt megirni?

– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.

– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.

– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.

– Hát hol?

– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.

Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni.

– Igenis. Hát hol kivánja, hogy ebédeljünk?

– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.

Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva csókolta meg. «Oh drága jó uram».

– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!

De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!» egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré arczára.

Az csak ámult és bámult.

– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen gazdagok ezek a szegények!

XV. FEJEZET. A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.

Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.

(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy, becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az ambitiót.)

Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.

Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.

Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás lerontott.

De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.

Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a rábizott munkát.

Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.

Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!

A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos óra minden negyedet meghuhukol.

Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!

Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.

Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek, mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a lárma elcsillapult odabenn.

Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A lúdfertályos nő bezárta a boltot.

Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak.

Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a zabra, aztán az is elpihen.

Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló versenye.

Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak! Két oktáván keresztűl birja.

Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.

Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.

A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva panaszolja a keservét.

– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.

A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a macskák!

Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud ujból elaludni.

Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.

«Perelj uram perlőimmel, Harczolj én ellenségimmel! Te paizsodat ragadd elő: Én segedelmemre állj elő. Dárdádat nyujtsd ki kezeddel, Ellenségimet kergesd el! Mondjad azt az én lelkemnek: Tégedet én megsegitlek!»

Ettől aztán megenyhül a lelke s ismét elalszik.

Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet. Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.

Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil. Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»

Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.

A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a szegedi kapitány».

Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.

Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»

Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.

Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő elszalad.

Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.

Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért kiabálnak.

Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz cselszövőket Odin haragja elé.

Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából, négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»

A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.

A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.

Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a szemetes legény csenget kapuról-kapura.

Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől, s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.

Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet teljesen elkészűlt.

Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.

XVI. FEJEZET. AZ, A KINEK ÉP SZIVE VAN.

Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve, megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.

– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?

– Egész éjjel dolgoztam rajta.

– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az egészségét.

– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.

– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.

Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a másik Lidivel azonos személy; most aztán mikor látták, hogy mit tud? és különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt, a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka mellett, mikor sürgős volt.»

Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem mutatta.

Az pedig ma nagyon későn került elő.

Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák tüzve.

– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.

– Hát uj ruhát kaptam a nagymamától.

– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint egy kutyakomédiásné.

– Kérem, néni, ez szép ruha.

– A szád is ki van neked festve, mi?

– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett.

– No no! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval?

– Hát megengedték, hogy a grand hôtelben árulhatok ezután virágot.

– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja, hogy a retek addig jó, a míg apró.

A Lidi kisasszony még is csak megmutatta neki a kész munkáját.

A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.

– No hát nem szép? nógatá Zsuzsa asszony.

– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.

– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.

Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.

Ma még kávét sem főztek idehaza.

Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.

Hányan fognak megcsalatkozni?

A ki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.

Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.

– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé Zsuzsa asszony.

– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam. Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába. És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.

S megint elkezdett sírni.

– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a leánykának a homlokát.

Az sírva ment a filagoria felé a virágos kosarával.

– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.

– Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.

Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté az ellazsnakoltatást.

Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.

A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.

– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi kisasszony.

Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.