Part 7

– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy.

Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.

– No az bizony nem korrupcziós sonka.

– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?

– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.

– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás szörnyetegek.

– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.

– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz! – A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.

Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle.

– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere oda is velem.

A szarkát ellenben elhessegtette magától.

– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!

Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony megsokallta.

– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.

– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.

S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az embernek, tüstént ott termett.

Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se «juj»-ig töltötte.

Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy «töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».

Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.

– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól fél, hogy be találja kapni.

XIV. FEJEZET. A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT KALAP.

Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután szükölve bujik be az ágy alá.

– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?

Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.

Valaki volt az ajtón.

A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi félczipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.

Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyiltan kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki mindenféle szinű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy czipők, a miknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, a miknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott czilinderkalap a fején, a mit eleinte le sem szándékozék venni.

– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy «szegény» családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám.

Az öreg nagyon megörült.

– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem.

– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a körmeimet fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.

– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak.

– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám.

– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr.

– De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt.

Aztán magában dörmögte tovább, a míg a keztyüit lehuzogatta.

– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem volna!

Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé.

– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az urammal.

S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé.

Ádám apó sugva mondá az asszonynak:

– Te asszony! Hát még ennek is halálát akarod?

Az is sugva felelt vissza:

– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.

– A már igaz.

A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz. Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s azzal kinálta meg a kedves vendéget.

– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál.

– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.) Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.

Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.

A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot.

– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.

– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az asztalkánál?

– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.

– Be van jelentve a kisasszony?

Erre az apostrophalásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.

– Tessék a bejelentési bárczám.

Makár figyelmesen átolvasta a bárczát.

– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.

A kisasszony odatartá a kezeit.

– Nincsenek felszurkálva a tűtől.

– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a kezet.

– Az már lehet.

Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást.

– Hát abban a kosárban mi van? kérdé Zsuzsa asszonytul.

– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, a míg a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények.

– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel! dörmögé a tens úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?

– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg apránkint eladogatja.

– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap az egész iroda mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy virágbokrétát látok!

– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.

– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.

Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élcz volt.

– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a puczér földön.

«Gib flájsch!» szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.

– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is lehetne keresni.

«Piszt a Schaafskopf!» mondá erre Pikusz úr.

Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche volt.

– Kutyát is tetszik tartani?

S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.

– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksirás?

Lidi kisasszony felugrott a himző ráma mellől.

– Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.

Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén.

– Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki.

Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett vele a pinczegádoron.

– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!

– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek tavaly halt meg az anyja.

– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen ezek igen víg életű szegények!

– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.

– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr Kapor Ádám uram?

Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.

– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csodálom, hogy a vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»

A kiáltásra Ádám apó felriadt s nagyon megijedt.

– Húj! Jön a vonat! Futok a váltóhoz.

S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt.

S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s valami katastróphának lett okozója.

– Jajh! Nem gázolta el a lokomotiv?

– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a mentő medáliát.

Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét, segített annak önmagát megtalálni.

Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az asztalra Ádám apó elé.

– No hát ismeri-e tanu ezt a pasasirt?

– Igen is. Ismerem.

– Hogyan ismerkedett meg vele?

– Hogy én honnan ismerem ezt az «izét?»

– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami mesét. «Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kivánságot az öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a kéményből egy sonka! szólt az öreg. S rögtön ott termet a sonka.» Csakhogy azt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a czigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, – letörött az ága, – alatta legelt a ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a czigánynyal – és így a ló lopta el a czigányt.

– Kérem! tiltakozék Ádám apó. Én becsületes úton jutottam hozzá.

– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani a váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van mellékjövedelem; abból telik.

– Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem találtam soha semmit.

– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve napjára. Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása. Micsoda?

Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként rendelkezett.

Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő. Egészen derült volt az arcza.

– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.

Mutatta az üres bögrét Makár úrnak.

A tens urat ez kihozta a sodrából.

– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú megfenyítés alá vonandó.

A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.

– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a sonkát nekem hozta ajándékba valaki.

Erre a szóra még a másik szeme is felnyilt Makár úrnak.

– Ahán! Valaki? Az a bizonyos «valaki?»

Lidi kisasszony durczás negéddel vonogatá a vállait.

– No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?

S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, csikorgós. Mostan vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment vissza a himző asztalához.

A tekintetes urat pedig ette a méreg!

– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki! Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.

– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa asszony Ádám apónak.

Az öreg azonban felgerjedt.

– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.

– Az Istenért! A Jánost fogod galibába keverni. Suttogá Zsuzsa asszony.

– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik, lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.

A tens úrnak ez nem volt elég felvilágosítás.

– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs annak másik neve?

Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda kiáltá:

– A Paczal János.

– Áh! A Paczal János? A konstábler.

Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.

– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja van, ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.

– Le kell hivni! A törvény nevében.

A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát, előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött czilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a hálókamrájába.

– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak lejönni.

A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még nem vagyok szomjas.»

– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz «fekete leves».

– A törvény nevében! kiálta Makár élesre köszörült hangon.

Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.

– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek!

Azzal aztán alálépegetett a hágcsón s odaállt Makár elé.

– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj napom van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.

– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a közvetítése által került ide ez a corpus delicti?

Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.

– Először is ez nem «corpus delicti»; hanem «corpus porci».

Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele.

Ez által a tens uraság komoly megintését vonták magukra.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésre minden tergiversatio nélkül.

– No hát én hoztam ide.

– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom. Tehát mondjon igazat.

– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára egy szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus, Dunába dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.

Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.

– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!

S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két kezével, kétségbe volt esve.

Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá, vigasztalta.

– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s nagyon szép halálunk lesz.

– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.

– Mi az, kérem? szorgoskodék Zsuzsa asszony.

– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen kapják.

– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg! hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt palaczkot.

Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert megöli.

– Jaj, hogy csipnek! Jaj, hogy marnak!

– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva neki az ellenmérget.

Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.

– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.

– Tessék még.

Arra elvette az egész palaczkot, s abból huzott nagyot.

Az alatt Ádám apó félrehuzta a János konstáblert.

– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?

– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam?

– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegről való história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta ajándékba.

– No itt van! Így bizzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az asszony, mint a mázatlan kancsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!

– Azt sem tudtam.

Ez alatt Makár úr kifujta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a prophylacticus szer használt, utólagosan mint antidotum is.

– Ez hatalmas dosis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem találtak a doktorok, a minek ilyen jó az orvossága.

Aztán körültekinté az orvosságos üveget. Meglepte annak a külseje.

– Áh! Háh! Idenézzen az ember! Palaczkos bor! Aranyos etikettel. Extrafájner adlersberger ausstich!

Hát ilyen az ember!

Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította; ujra beleesett az előbbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig megmondja a szentirás, hogy «ne legyetek fölöttébb igazságosak» meg hogy «a ki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan».

Már minek volt neki most ujólag azzal a kapczáskodással fordulni a szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki valami turpisságot kideríteni.

– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.

– Igen is, én hoztam, deponálta János.

– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet törvényes következményei elől elodábbítani?

– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust is!

Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte megcsorbítva.

– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön krokodilust?

– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk. Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi, hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.

– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. Nohát konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?

– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban «rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam, vannak-e benne rókák?

– Rókák? Miféle rókák?

– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító egylet tagja vagyok.

– Csak nem fuchsin?

– Igenis, úgy mondta.

– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen meg vagyok mérgezve.

– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap s még sem másztam tőle a falra.

De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.

– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin! Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.

Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját kezdte el kifelé húzogatni a fogával.

Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést:

– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?