Part 6

– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja, tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs, a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.

– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!

– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva. «Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok. «Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó barátja, a Spatzirovszky.»

– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.

– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi kisasszony mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.

– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.

– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön elfogott.

– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt, a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja: «Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.

– Ez már skandalum!

– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába, hogy ne szekirozzanak.

– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa asszony.

– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.

– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?

– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.

– No hát szerencsés jójszakát kivánok.

– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.

– Nekünk már «jó nap» van.

A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.

– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi kisasszony.

– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.

– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az, hogy a művelt emberek kigunyolják.

– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi bátorság.

XII. FEJEZET. AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.

Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.

– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.

S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.

– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.

Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.

– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?

– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.

– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.

– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.

– Az ám.

De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az összes áruczikkeiben trikók vannak.

Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.

– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.

– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.

Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.

– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.

– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?

– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.

A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával a konyhaszekrényhez.

– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.

– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de csunya nem akarok lenni.

– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép! Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem. Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.

– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának elhinni?

– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a mit lassan mondok.

– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni. A ki férfi, legyen mindenkor igaz.

– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?

– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.

– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.

– Hallgatni fogjuk.

– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is fogja.

– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.

– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka Wratislaw.

– Egészségére kivánom.

– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.

Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.

A fiu kér húsz krajczárért parizert.

A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány vagy?»

Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet. A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!»

Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.

A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két hatost.

A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.

Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy anglus.

– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?

– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?

– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.

A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.

Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.

A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor is, ha ezen jár.

Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi: megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a hegedű?»

– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.

– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.

– Miattam az lehet.

Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe mélyesztve. «God bye».

Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni. Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27 alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».

A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz», odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.

Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta örömében.

Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.

– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.

– Az én hegedűm nem eladó.

– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.

A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»

– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.

– Jól van, hazafutok, megkérdezem.

– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.

A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta, hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az apja.

Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz forintért.

– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis. Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze! Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.

Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke: fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg, a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba. Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.

– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter Flibbertiggibet?

A portás nagyon csóválta a fejét.

– Hát nem ismeri őket?

– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.

Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.

Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.

– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.

– Mindennap történik minálunk ilyen.

– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.

– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi kisasszony.

– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.

– No hát már most igazán jójszakát kivánok.

A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.

XIII. FEJEZET. A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY SZEGÉNY.

Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.

– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki venni!

Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló kényszereszközt.

A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.

Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?

De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát az uraságnál: «Khm khm!»

– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán mégis hazakerült már.

Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.

– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.

– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.

– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?

– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.

– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa asszony.

– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?» Soha sem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!

(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)

– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!

Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.

Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb.

Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz. – Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál fogva.

Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.

– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy elébb tapogassák!

Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták voltak.

– Katasztrófák! kiáltott rám.

Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót: «Satrakofák».

– Mondja kend magyarul!

– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!

– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki frissen, hogy mit akar?

– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.

– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!

– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.

– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!

Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a markomba.

(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)

– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárga rigó?

– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?

– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.

– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal rászavaznék.

Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba helyezve, a többször tisztelt sonkát.

Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni fogja magát.

– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.

– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.

– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való. Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!

– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.

– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy konstábler egész sonkát?

– Sohse firtassuk azt édes öregem.