Part 5

– A hát. Az úgy szokás.

De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.

– Hogy lehet az Kranyecz úr?

– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.

Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére lenni; mert visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.

Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.

– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb reksz! marsch!» harom esztendeig.

– Hát aztán mire való ez?

– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…

– … A villám? segített neki Lidi.

– Aj nem! Rosszabb.

– … Isten nyila? találgatá Zsuzsa asszony.

– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.

– Talán «váltó?», monda Lidi.

– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.

– Az sok.

– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.

Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszélylyel járó vállalat.

– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.

Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés.

– Elvégezte-e már Frányó gazda?

– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már liczitálni akarnak.

– Hát hogy fiadzott meg az adósság? kérdezé Zsuzsa asszony.

– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserü forint, a mit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.

Azzal kiugrott a Frányó a konyhából.

A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:

– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.

– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak, felelt rá Zsuzsa asszony.

X. FEJEZET. A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.

A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.

A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös hátára.

– Aarmaany adta buta tót Franyója!

– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította meg nekem.

A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy állított be a Kaporné konyhájába.

– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.

– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?

– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon. Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas. Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott nipet fognyi.

(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)

– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.

– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.

– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.

– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.

– Bizony van okom rá.

– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?

– Épen abban jár most az öregem.

– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.

Ez is elment.

Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»

Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul. Azután pedig magyarul.

– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.

Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.

– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt ruhámat.

Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.

Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.

– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?

(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).

– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.

– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.

– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a háziurak pátronusa; de nem a lakóké.

– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?

– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent elrontott a zikczene-zakczene nóta.

– Hogyan rontotta el?

– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki a házbért.

– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.

– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is, is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához. A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.

– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?

– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz. Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik, vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.

S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.

– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!

Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.

– A nagyságos asszonyt is!

– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.

Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két reményteljes magzatot.

Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)

Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal. Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két hölgynek.

– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.

– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.

– Hát nem tudsz befűteni?

– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a kávét a nagyanyámnak.

– Hát mit csinál az öreg?

– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát megczibálja a czoflimat.

– Hát hogy tud megkapni?

– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba; olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.

– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.

– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket? Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.

Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.

– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.

– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni, mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot árulni, a hogy a nagymama biztat.

A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az értelmét annak, a mit beszél.

Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy mérgesen.

– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?

– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval: különben megfüllednek a virágaim.

– Jól van. Meglesz.

– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.

– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?

– Csókolom a kezét néni.

– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.

A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána csinálta a bókocskát.

– Ezt megtanultad. Pukedlizni!

S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.

– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.

XI. FEJEZET. A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.

A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János konstábler.

Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta meg.

– Herein! Hangoztatá Zsuzsa asszony.

Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre s beköszöntött.

– «Alázatos a szolga!»

(Furfangos megkerülése az «alázatos szolgájának.»)

De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal.

«Alles soll geigen.»

(Ez is úgy hangzik, hogy «alászolgája.»)

A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.

– God marrow miss!

– Ön angolul is tud? Mondá a hölgy meglepetve.

– És kegyed megértette azt?

A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.

– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott a pénzem, nem tanulhattam végig.

– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.

– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem tudtam.

– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor az elment Mexicóba császárnak, ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt. Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott «pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival, angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis zsarnokságot.

– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.

– Ide is ember kell.

– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?

– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.

– Hisz az igen víg élet.

– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj. Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem előre egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán szemüveget hord.»

– Én láttam egyszer ilyen embert.

– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt. Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni. Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent. Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában, a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig. Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az ajtót s azzal sorsára hagytuk.

– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel kocsmáról kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de nem is a Pannoniában volt szállva.

A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.

– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá Lidi kisasszony.

– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.

– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa asszony.

– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul, csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.

– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú, száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?»

Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott.

A rend férfia folytatá.

– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.

Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak egy paraszthajszálon múlt.

Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk korrumpálva.

De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.

Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!

– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.

– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.

– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.