Part 4

– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy «kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel. Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok, inkább rongyoskodom.

– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.

– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek szemétkaparónak.

VII. FEJEZET. A BÁDOG CSÉSZE.

– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.

– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?

Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.

Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.

– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy dűl ki belőle a sok angyalos bankó.

Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába. Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.

– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.

Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány, felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.

És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.

– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot meggyalázni, bizony, nem engedünk.

Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.

– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája volt.

– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal beszélni.

– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben is épen így csinálták a muszka interventiót.

– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez csakugyan nem magának való állapot.

– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak! Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!

– Talán Succinak a dicsőségét kivánta el Ádám bácsi?

– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.

És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni a folyosó lépcsőjére.

A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.

A szarkának ez sehogy sem tetszett: «gib flájsch!»

– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a világon.

A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába, féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez nem jó állapot.

A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg. Ott aztán bebujt az ágy alá.

Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.

– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.

De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.

– Marsch ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál odakinn!

Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit.

Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet, hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.

Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.

Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott rézpénzzel.

– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem, a mit te eldobálsz.

Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig pénz nem volt a kezében.

– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajczár?

Nem akadt gazdája.

Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe sülyeszteni.

De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz gazdája s visszaköveteli.

Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék.

A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az ágy alól, mikor hazakerült.

A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat egyes.

De most aztán már kriminális inquisitiót tartott.

– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e? vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?

Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy egy krajczár sincs bennük.

– Akkor a lelkek hozták ide!

Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.

Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva, hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.

– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?

Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.

Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a karján.

– Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?

– Ugyan hol jár?

– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.

Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.

– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul!

Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.

– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd, azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben talált pénzt.

Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.

– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája, annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek, haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények házába.

Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a kutyájával.

A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el. De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta, beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá iparkodott.

– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém. Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet, megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.

De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt. Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.

Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.

VIII. FEJEZET. EGY ESŐS NAPON.

Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni, hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!

– Nem tanultam én sirni soha.

No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.

– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a konyhában kell szárogatnom a ruhákat.

A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje, azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.

Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.

Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy alkotmányos világ van.

Moslék idő!

Árvíz lesz az idén megint!

A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!

De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását. Ehez neki épen nagy tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap. Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját panaszának ád kifejezést.

– Szegény Kapor bácsi! de összeázik most.

– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete. Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni, akkor agyonütik őket.

– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt kétségbe.

– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem, esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én? Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb, mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.

– De egy megmaradt, ugy-e? Az, a kit szeretett! Annak a hűsége.

– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a kisasszony, hogy a minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján, az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…

Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.

– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?

Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával, mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura». Szent-György nap előtt egy nappal.

– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.

– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony: nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.

– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse ki a mikor megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt is elvállalta a Zsuzsa asszony.

Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e még vissza a Kapor bácsi a városházáról?

– Magam is nehezen várom.

– No csak az Isten segítené meg a maga szándékában.

– Köszönöm a jó kivánságát. Az Isten áldja meg.

Azért a beszéd közben is folytatta a vasalást Zsuzsa asszony.

Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett sajnálkozni.

– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.

IX. FEJEZET. A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.

Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.

Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.

Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a gyermekábrázaton szokott lenni.

– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt kullog.

A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.

– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.

Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.

– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.

– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.

– Hát jól megy a kereset?

– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.

Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.

– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi az?

– Hát drágalátos oltári szipsig! Azok ottan hálnak.

– Mind a huszan?

– Aj nem annyian. Csak huszonöten.

– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!

– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsétán!

– Miféle pocsétán?

– Hát a ki van utjába Amerikának.

– Hát magának az Atlanti tenger csak nagy pocséta?

– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelóggta magát.

– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?

– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.

– Hogyhogy nincs becsület?

– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki: «te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.

Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.

– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza: akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!

Zsuzsa asszony közbeszólt.

– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?

– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.

– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?

– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai industriát.

– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?

– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem meglátnám.

– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.

Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija.

– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza Liptóba.

– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.

– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!

– Micsoda? A felesége még leány.