Part 3

Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába. Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.

A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még egy kis hat hónapos princzet.

Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a czigány.

A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.

A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.

A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják, hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal kedveskedni a Lidi néninek.

Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult, aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt, a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte, vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját, s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul tudott örülni.

A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna, azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a boltját.

Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt, egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott; értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.

Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok, a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!

Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.

Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva. Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta, mint egy gép.

Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót, hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban: «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.

Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal, hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.

– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.

S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot, mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap «magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas piritós».

Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.

(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)

Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis szórakozás is.

Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét. Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz hozza el a szájában. Ő a postakihordó.

Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.

Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.

És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.

V. FEJEZET. JÓB HIREI.

Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához; hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a lapba.

Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele. Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan porszemet.

A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.

– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.

Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta el legelébb.

Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur. Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé, «fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.

Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony szeméből, pedig eleget vizezte.

«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.

De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan alkalmazza-e a pipereüzleténél.

No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor a szeme könyezik.

Másnap már nem fájt a szeme.

El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint megkereste az egy forintját.

Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra, végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.

Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.

A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.

Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.

Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak neki.

Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.

– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az. Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.

No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.

Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő, s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint «Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni ezt a képet.

Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.

Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.

Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.

De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.

– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem az ezután következő napok.

Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában. Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony úgy tudott beszélni, mint egy pap.

Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.

– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»

A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi kisasszony átment a hálókamrájába.

Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot, azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.

Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.

Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még a mézeshetekben voltak.

A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje szemeláttára főbe lőtte magát.

Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne hallják.

– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.

Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté. Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre emelkedett és elmondta az esti imáját.

«Amen, amen!»

Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett: elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz való jussot!

– – «Mehet! Fertig!»

VI. FEJEZET. A NAGY GRÁCZIA, MEG A NAGY SZERENCSE.

Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról. Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.

Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó uraságok».

– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből, dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.

Azok a hirlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét.

Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket, a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.

– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk, vigasztalkodék Zsuzsa asszony.

– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon nagy szerencsétől».

Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy «mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is, annak van valami értelme).

– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna. Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.

Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott, halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.

– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.

Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.

– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? kérdé a Zsuzsa.

– Ott maradt. Elvették tőlem.

– Miért?

– Azért, mert elcsaptak.

– Mit vétettél?

– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.

– Hát aztán mit mondtak?

– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után.

Zsuzsa asszony sirva fakadt.

– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?

– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla pisztolyt.

– Édes uram.

– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon túl, a hol senki sem jár.

– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.

– Az Isten legyen neked is kegyelmes.

A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.

– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordálylyal a kezében?

– Hát csak agyon akarom lőni – a kutyámat.

– A szegény Vigyázz kutyát? Miért akarja megölni?

– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.

– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztolylyal?

– Nekem is marad belőle.

S a Zsuzsa nem hogy csitította volna, de még ő is keserítette.

– Én pedig, itt van ez a lugessentia, kiiszom az egész üveggel.

– De hát az Istenért, mi történt önökkel?

– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalomból.

– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.

– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.

– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.

– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk! szólt az öreg s nevetett hozzá.

– Bánom is én! veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)

– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az ujságba?

– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével eltakarva.

– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a szükség régi ismerősük!

S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán megint kijött a két öreghez.

– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt Ádám apó.

– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van, minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni, mint a mosó teknő mellé állni.

– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig és jól bánnak velük.

– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna, nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.

– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne essék rajtuk a szive.