Part 2

A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s azokkal kinálta meg a házigazdáját.

– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»… szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.

– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentirással tréfálkozni.

– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!

A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a lépcsőn a padlásra.

– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?

– Soha se ettem. Azaz hogy: ettem ettem! Dehogy nem ettem.

– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja, mi fán terem?

– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?

– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony odabenn a kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki mindent, a mit tudok.

– De hát mit «tud» ön?

– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam. Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.

A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs czikkre.

«Sensatiós családi dráma!»

«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y. grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X. grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami végzetes tettre határozza el magát.»

A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai orpheum» programmja következett benne.

Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.

A hang az asztal alól jött s ezeket a német szavakat mondá:

«Frau… Komm czhausz… Gib flájsch…»

A leány ijedten ugrott fel a székéről s az asztal alá nézett.

Ki bujkál oda alant?

Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd okozóját meglátta.

Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva azt mondá:

«Frájla… Gud moring.»

S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»

Ádám apó nevetett.

– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a krajczárt kivenni a pohár vizből.

A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.

– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan eszes állat.

– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok rossz emberben.

Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is tett késsel, villával a kisasszony elé.

– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel. Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá való fogam.

S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a darab szalonnából.

A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni. A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel a gazdája térdét.

– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.

Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas szemmel nézett utána.

– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a világnak a rendje.

S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe.

– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni. Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk dolgáról.

III. FEJEZET. A FEKETE HATTYÚ.

Isteni álom!

A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt jelenlehetővé teszed!

Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet? Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz, a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a János konstábler a vasuti pályaháztól.

Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a fejét.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.

– Nagyon el találtam aludni.

– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten valami fölvétel végett.

– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.

– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag nyalkán fityegett az oldalán.

A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján minden órában benyithat egy konstábler.

Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán lassankint elmulna a föld alatt.

Még ez az álomhoz tartozik-e?

A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.

– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna. Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.

– Mit akar ez velem?

– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél. Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó: ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.

– Mit mondjak neki?

– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót. Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.

– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren vagyok?

– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.

– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a föld alatt muzsikálnának.

– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.

Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a mélységben?

Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.

– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?

– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?

– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam, az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»

«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a hálókamrában, «Gratulin Lidia…»

– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony. Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy a leány a varrásból él és tisztességes személy.

– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?

– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba. Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.

(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)

– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?

– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.

A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.

Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül csavarva.

A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá a Zsuzsa asszonynak:

– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.

Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.

– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke lesz az egyszere.

– Az már más.

Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s miért volt távol a szállásáról?

Ugy ment minden, mint a karikacsapás.

Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő a katonaköpönyege zsebéből.

– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról eltávozott?

Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó hazugságot diktálni a leánynak.

Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.

– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.

– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a mit a fején szokott viselni, ha kiment.

– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.

– Hit alatt is erősítheti ezt?

– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.

Tehette bátran: hiszen igazat mondott.

– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.

– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.

– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.

– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.

Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba kevertetni.

A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s eltávozott.

Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá Zsuzsa asszony.

– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed, hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.

– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.

– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után, s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának kell kivasalni.

A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól száradtak a ruhák.

A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét. Soha sem próbálta; de hamar beletanult.

Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak és topánkáinak a kitisztogatásához.

Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal. Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.

Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda, hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.

Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak. Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.

A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.

Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem motringokat.

Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás: «mach auf tu Luder!»

Ez szépen kezdi!

Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat ide benn kell kikeményíteni.

– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.

A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul kellett elővadászni, hogy visszaadja.

– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.

Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.

A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben ment.

– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg. Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki. Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.

– Mi az a munka?

Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel, aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni. Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet nagyon rontja.

– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.

– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.

A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a selyempapirba takart czímer-mintát.

A leány kibontotta a czímert

Egy fekete hattyu volt rajta arany mezőben.

A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.

Az a fekete hattyu arany mezőben az ő saját családi czímere volt.

Oda szorítá a kezét a szivére s kényszeríté azt csendesen dobogni.

Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.

– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel a Lidi adós maradt.

A czigányok oda lenn a pinczében megint játszották a serenade-walzert.

IV. FEJEZET. A ZÖLD PARADICSOM.

Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a zöld paradicsomban.

A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram, vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben. Testvérek között sem ér annyit.

Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:

|Lakosztály|Minőség|Lakó neve|Évi házbér| |1. sz.|Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba|Kapor Ádám vasuti őr|320 frt| |2. «|Lakószoba, konyha, sütőkemenczével|Gagyuláné pereczsütőné|190 «| |3. «|Lakószoba, udvarra|Ritka Panna hagymaáruló|160 «| |4. «|Utczai bolt|Spitzmauzné ludsütőné|240 «| |5. «|Kerti lak|Ribiczáné virágáruló|120 «| |6. «|Bőrraktár|Pinkász bőrszedő|144 «| |7. «|Istálló, kocsiszin|Schlotta Pál fiakker|100 «| |8. «|Fás kamara|0 0|0 0| |||Összesen|974 frt|

A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak, mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában, vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.

Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János, az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már, valljuk meg az igazat.