Part 19

– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor aztán majd meg fog tudni – többet.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».

Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a fogadtatásnak: elmehet.

Hanem ezuttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.

– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával «nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte ajándék, konstábler vagyok.

S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a szolgálati szabályzat parancsolja.

– Isten önnel, méltóságos grófnő!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXXVI. FEJEZET. MÉG EGYSZER A FEKETE HATTYÚ.

A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.

Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi borravalóról beszélnek? No majd megérti később.

Most mással volt eltelve a lelke.

Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár öngyilkossá lett.

Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett végezni.

Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját.

A komorna bejött. Uj cseléd volt – (ama bizonyos karperecz história óta.)

– Most már bejöhet a mamzelle a ruhaderékkal.

A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.

A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel: «Amelie».

A mamzelle háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát hiják.

Hanem a grófnő oda rohant hozzá s megragadta a kezét.

– Leányom!

A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden visszahúzódott.

– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.

– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.

– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.

– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a hang. Te X. X. grófnő vagy.

Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.

– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne. Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak varrni, meg himezni.

– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed a fekete hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában! – Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve? Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam? Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?

– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.

– Csak a névre? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?

– Nem láttam soha.

– Hát azokra az édes hizelgő szavakra? a mik engem is kárhozatra vittek?

– Nem hallottam soha.

– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?

Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek, az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.

A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el semmit.

– Nagyon szép arczkép… suttogá csendesen.

– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor rettenetes elhatározását végrehajtá.

Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője alól.

– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem én hozzám irta az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?

A leány reszketett, ingadozott. Emberfölötti volt a megkisértés.

Egy izenet a túlvilágról… Egy kedves halott utolsó szavai!…

Odanézett merőn annak a megszólalni kész arczképnek a szemébe.

És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»

Azzal hideg nyugodt szóval mondá:

– A levél nem nekem szól. – Én «Lidia» vagyok.

S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.

– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez, hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek. Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal. Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz, elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni, együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.

A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden válaszolt:

– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni. Választottam is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával annyit, hogy megélünk.

– Ki az? Mi a neve? Minő katonai rangja van?

– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116-ik számu konstábler a VI-ik kompániánál.

A grófnő egyszerre a szivéhez kapott a két kezével, elájult. A leány nem engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az elaléltat.

Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd letérdelt eléje és megcsókolta a kezét.

Azután letakarta a fátyollal az arczképet, úgy, a hogy elébb volt.

Azután odament a villanycsengetyühöz, megnyomta a gombot.

A komorna bejött.

A varrónő odamutatott az urnőre.

– A grófnő elájult. Ma nem próbáljuk fel a ruhát.

«Adieu».

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Most már a Dunaparton van saját palotájában, s az ócska ház helyén monumentális épület emelkedett.]

[Footnote 2: Czigányul «a mi urunk».]

[Footnote 3: Ott van az adóhivatal.]

TARTALOM.

I. A «Vigyázz» 1 II. A Pikusz 9 III. A fekete hattyu 19 IV. A zöld paradicsom 28 V. Jób hirei 54 VI. A nagy gráczia, meg a nagy szerencse 39 VII. A bádogcsésze 44 VIII. Egy esős napon 50 IX. A ki a nagy pocsétán átvádolt 54 X. A hagymás, a klárinétos, meg az ibolyás 61 XI. A gaz Spatzirovszky kalandjai 67 XII. Az ingyen sonka, meg a drága Straduario 74 XIII. A szegénynek még előbb be kell bizonyítani, hogy szegény 81 XIV. A protokollum, meg a kivasalt kalap 88 XV. A varróleány éjszakája 107 XVI. Az a kinek ép szive van 112 XVII. A szegények etiquette szabályai 119 XVIII. A Gratulin Lidia levele 123 XIX. A kritikus nap 128 XX. Háromszoros halál 133 XXI. Mikor még Ádi és Zsuzsika voltak 141 XXII. Lukács evang. XXI. rész 4. v. 148 XXIII. A titkos költő és az ő hallgatósága 153 XXIV. «Necessitas» mester s egyéb titkok, a miket nem szabad továbbadni 161 XXV. Nagyszerű előkészületek 164 XXVI. Tarafás Bazilius uram 175 XXVII. A «zöld paradicsom» és a «zöld pokol» 186 XXVIII. Az ezüst érdemkereszt és a Straduvario 195 XXIX. Az, a kit a nők bálványoznak 201 XXX. Az anya és vetélytársnő 204 XXXI. A fizető nap 223 XXXII. A buvárok 230 XXXIII. Reznek úr 236 XXXIV. A «Burg-gendarme»-nál 243 XXXV. Úr és urabb 252 XXXVI. Még egyszer a fekete hattyú 261

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

31 |politikai velemények |politikai vélemények

135 |ruhája l Jajveszékelt |ruhája! Jajveszékelt

182 |aztán a Lídi |aztán a Lidi

229 |Epen nem |Épen nem

240 |teljesíté kötelessségét |teljesíté kötelességét

264 |kire valasztásod |kire választásod]