Part 18

– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után, János?

– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye, másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.

– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura». Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.

– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a derék házi asszony egészségére.

Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a vendégeivel.

– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.

– Az apáczáéra?

– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A grófnééra!

– Miféle grófnéról beszélsz?

– Hát a bájos X. X. Katalin grófné. Nem tudod?

– Nem én. Semmit.

– Hiszen mindennap meglátogatott, mikor olyan nagy lázban voltál.

– Nem láttam én egyebet, mint boszorkányokat, meg sárkánykigyókat.

– Mert deliriumban voltál. Szólt is hozzád.

– Úgy tetszik, mintha hallottam volna. De már nem tudom, mit.

– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a grófnétól jött.

– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?

– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát, meg a férjét.

– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.

– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei miatt.

– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg volna mind a kettő.

– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg volna menthető.

– Az már igaz.

– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig a zsebében tartja a revolver markolatán.

– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös tekintetet vetve a barátjára.

A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit. – Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját.

– Gyujts rá pajtás. Csempészett szivar.

– Köszönöm. Én jobb szeretem a pipát.

Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.

– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban kellene keresnünk a grófkisasszonyt?

A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.

– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos pinczébe» járni?

– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal fenyegette az anyját.

– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska» dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?

– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene keresni azt a grófkisasszonyt?

– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem nincsen.

– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.

– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert, a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel, hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba vagyok hozzá. Hát csak azért.

– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.

Súgva mondá a többit.

– Egy kerek félmillión osztozhatnánk, ha az sikerülne.

János visszakapta a fejét: még a pipája is leesett a csutorájáról.

– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy kompániában?

– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle kétszázezer forintot.

– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a szegénységet.

– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember soha. Én is azt mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.

– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz, hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek, meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet, hogy meg ne lássák.

– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről. A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.

János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)

Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:

– Igyunk erre egyet.

– Annak az egészségére, a kire most gondolsz! – Összekoczintottak.

– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két ember a gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.

(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit nem ád oda kétszázezer forintért sem.)

János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az eszmejárást.

– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája, uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó, marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze csak a szegény embernek szokott lenni.

– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden áldozatra kész a leányáért.

– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya fejében. Ha három mázsa arany helyett egy lat szeretetet kinálna: azzal talán visszaszerezhetné.

– Eredj oda hozzá, és mondd meg ezt neki.

– Én menjek a grófnő elé?

– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.

– Jól van. Holnap teszem nála tiszteletemet.

XXXV. FEJEZET. ÚR ÉS URABB.

X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon szerencsétlenség színhelyén lakni.

Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes volt mind élete, mind halála.

Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában. Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit. No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből komponálni egy mesterségét értő regényiró!

A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő. Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban érkeztek, visszautasíttattak.

Az egész cselédség livréeje mély gyász volt.

Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy a grófnővel van beszéde.

Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete pokróczczal bevont lépcsőzeten.

A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is fekete kreppfátyollal volt behúzva.

A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a hol az levette kalapját.

A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől:

– Hivatalos minőségben tetszik jönni?

– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.

A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki «vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!

– Szabad kérnem a becses nevét?

A konstábler a mellén levő érczlemezre mutatott.

– A «116-ik szám.»

Furcsa monogramm!

Azért csak bement a jelentéssel.

Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a kényszeredett nyájasságtól.

– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett áll, csont tálat emelve.

A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.

Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyiltak. Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés, szivárvány foltokkal.

Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin grófnő méltóságos alakja.

A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha kegyesen ráismerne.

– Ah ön az? A veres keresztből.

– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.

– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása teljesítésében kapta veszélyes sebeit.

– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, a miben részesültem.

– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.

A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.

Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.

– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt. Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.

Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.

– Tehetek önnek az érdekében valamit? kérdé a grófnő.

Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás fölé téve.

– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek detektivvel együtt.

Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését. Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.

– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektiv?

– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.

– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga leült vele szemközt egy balsacra.

A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.

Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az alcovent nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy remekművü óra számlálta a perczeket.

– Ön tudja, hogy miről van szó? Kérdezé a grófnő tompított hangon.

– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva, hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról átment a folyosóra.

– Ön látta a leánynak az arczát?

– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva, s a perronon már sötét volt.

– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a váltóőrnél lakott?

– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem, hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.

– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta ön valaha annak a varróleánynak az irását?

– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem irt.

– Tekintse ön meg ezt a levelet.

Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek.

Az végig olvasta azt és aztán vissza adta.

E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arcza.

Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.

Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek órája fényes nappal.

– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?

– Ez volt a egyedüli útjelző.

– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.

– Igen.

– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?

– Mindenütt megfordultam.

– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét tartják, mint egy rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?

– Sehol sem találtam.

– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával, tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat, üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?

– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.

– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?

– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!

– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok hasonlítanak a grófnő leányához?

– Nem. Nem! Nem azok!

– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?

– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát utasítson ön jobb ösvényre.

– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek. Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?

– Minő czimer volt az? kérdezé a grófnő.

– Egy fekete hattyu arany mezőben.

– Szentséges Jézusom! Az én családi czimerem!

– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.

– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre, a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Az! az! Ő az valóban!

– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott, a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte, kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni, feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette: csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá, munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a vonásban a leányára, grófnő asszonyom?

– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön, hol találok reá?

És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.

Paczal János felállt a karszékből s hivatalos arczot öltött.

– A bécsi utczában van egy nagy divatárus kereskedés.

– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.