Part 17

– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.

Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy lábával fel ne köszöntse.

– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát megveregette.

A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy «te is az!»

(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)

E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy zsandár volt, teljes fegyverzetben.

– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.

Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:

– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek egyedül járni.

– Nagy összeg pénzzel?

– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.

– Hát a kiknek tartozott?

– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.

– Ez csodálatos.

– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.

– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett, semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam, nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános örököséül.

Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!

Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a rejtély titkára?

A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.

– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől, indulattól fuladozva.

– A végrendeletről szóltam.

– De egyébről?

– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon, de azon csak egy keresztnév volt.

– Minő keresztnév?

– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.

– Hát mi?

(A sárkány tüzet okádott már!)

– «Amelie»-nak volt czímezve.

(Aztán fejére zúdult a tenger.)

– Az a leányom neve.

Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.

Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.

– Milyen igazán szerette őt!

Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.

– Hol van az a levél?

– Elébb hadd adjam át az összeget.

– A levelet kérem elébb.

Eleget tettek a szeszélyének.

Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.

– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem a leányomnak.

– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.

– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet. Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat visszahozza.

– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.

A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az rettenetes búcsút vesz az anyjától.

– Olvassa ön ezt.

Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.

– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?

– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel. Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne takarjon. Legyen ön segítségemre!

– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.

– Annak a tengernek a fenekén?

– Annak a sártengernek a fenekén.

… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni kell.

A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.

És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet keresztül vigye. – Miről volt szó?

Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.

Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.

Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között. Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.

Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet» bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az «alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.

Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot. Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a klinikán.

Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból verődött össze.

A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is vasúton, hanem «gyors parasztokkal».

Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta ki.

Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon hasonlított egy hegedűművészhez.

A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.

XXXIII. FEJEZET. REZNEK ÚR.

Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató rendőr.

Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.

Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája, hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.

A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett vesztve.

S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved – és nem mondja senkinek.

Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről, hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal János nem volt rendőrnek való ember.

Reznek úr már az volt.

Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A «detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.

Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf. Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a sétáját az árok fenekén.

Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a «négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez detektivnek.

Ez a tudománya maradt meg az eddigi tanulmányainak a kursusából.

Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal, tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket, orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak (névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.

Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél elszakadt?

Minden munka tiszteletre méltó s a detektiv munkája bizony az.

S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is rendelkezett Reznek úr.

Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni, hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.

És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet tartott a fejében.

Ez az úr lett kiadva a leányát kereső grófnő mellé.

A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon kibirták azt a kalandozást az alvilágban.

Egy olyan világrészben, a melyről neki eddig sejtelme sem volt.

Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, a kit keres. Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta, aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit: ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».

Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető, tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.

Egyszer aztán azt mondta neki a kisérő detektiv.

– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk feltalálni azt, a kit keresünk.

– Saját levele utasít ide.

– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.

– Mit gondol ön?

– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem felfelé esett.

– Ha ez igaz volna!

– Nekünk vissza kell fordulnunk és más kiindulási pontot keresnünk.

– Tud ön ilyent?

– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s a míg az a pénzügyőrség szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler, a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.

– Akkor siessünk ezt a konstáblert felkeresni.

– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott, hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.

– Siessünk ezt az embert felkeresni.

A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv kiséretében.

Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.

A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a megsebesülthöz.

Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem lehetett megérteni.

Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.

A grófnő elfeledé, hogy férfiöltönyt visel s imára kulcsolta kezeit.

Imádkozott egy embernek az életeért, a kit soha sem látott azelőtt.

Reznek úr odahajolt a beteg fölé.

– János pajtás! Nem lesz semmi baj, mondá neki.

A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.

– Vizet… lihegé, forró lehellettel.

A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a mandulatejes poharat.

A lázbeteg mohón nyelte a hűsitő italt.

Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej és tiszta húslé.

Az italtól kissé nyugodtabb lett a beteg arcza.

A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a fülébe: «Amelie»???

A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.

Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen harag.

A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.

Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a grófnőnek.

– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.

– Ah! az lehetséges.

– Az a vasúti őr vitte magával a vonattal érkezett leányt.

– Akkor annak kell felőle bizonyosat tudni.

– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz czímezve.

– Siessünk oda.

Most már kezükben volt a gombolyag fonálkezdete.

Talán még most is ott van az a leány?

S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.

A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.

Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek, poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak végig mind bezárva.

Aggasztó jelenség!

A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni. Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni. Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja keresztbe tett deszkával volt beszegezve.

A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a levegőt.

A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki megadta a felvilágosítást.

A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».

Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna mondani.

XXXIV. FEJEZET. A «BURG-GENDARME»-NÁL.

Paczal János kiheverte a sebeit.

Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez «hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.

Dehogy panaszkodott! Inkább tele volt dicsekedéssel.

Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres keresztben.

Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből «csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?

Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem kapott mást, mint tokaji aszubort.

– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres keresztnél. Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból. Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt, hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt tudom.

– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.

A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős Budavárában.

Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.

Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek, két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.

Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is lakmároznak ugyanazon étteremben.

Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.

A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.

Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van, hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával, másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja az ember, hogy mit kap, s hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok, ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.

Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.

Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.

Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek haza.

A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a korcsmárosra nézve.

Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi kisasszonyok.

Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült, ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek kinálatossá.

Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig, a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját egy-két pohár borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka legyen.

Csak aztán következik a poharazás, beszélgetés.

Először is összekoczintják a poharaikat.

– Az Isten éltessen János pajtás.

– Isten tartson meg soká, Kristóf barátom.

(Most teszik le a «remeket», a Kristóf ki akarja vallatni a Jánost.)