Part 16

Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?

Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét. Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…

Nem is sokáig várakoztatott magára a Sphinx rejtélye a megoldásával.

Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége, akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart, elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott, elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.

A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde. (Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)

Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a grófnál, s miután azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi jó ismerős volt.

– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát. Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy maidenspeechre készül a magyar lordok házában.

A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor valahol másutt van.

– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy meglepetését elárulta volna.

– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő, hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.

Ezzel az elejtett szóval egyszerre fel lett Argusnak minden szeme nyitva.

A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi tényállás felől.

Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni, hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.

Egy reggel kitörésre került a dolog.

– Ön mindennap Florindánál van! Támadá meg férjét egyenes assautval.

– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a plastront.

– Mindenről értesülve vagyok.

– És «sok» az a «minden?»

– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a klubba megy kártyázni.

– No – és rosszabbat teszek, mintha oda mennék?

– Ott csak a pénzét veszti ön el, de itt a becsületét.

– Ezt nem értem.

– Egy courtisane boudoirjában!

– Ez a nagy tévedés. Az egy művésznő.

– A kinek szabadalma van?

– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik, hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni. Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,» a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad, az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál. Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt, hogy nő.

– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem kérdezősködöm utána többet.

– Ismét csak azt mondom, hogy soha sem volt vele semmi viszonyom.

– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit az a tanyérján ott hágy!

Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a fleurettet, akár paradera, akár ripostra.

– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának tartotta.

Pár nap mulva valami kellemetlen esemény történt a grófnő lakásán.

Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.

A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan időzött ő szentsége.

Ez az ereklyének is felbecsülhetetlen kincs veszett el a szobából.

Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat. A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte; mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték vizsgálati fogságba.

Ott sem tudtak belőle kivenni semmit. A karperecz elveszett.

Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra fényes bált adott.

Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy például az egyik teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők, szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv» helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait, szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.

Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő Florinda kisasszonynyal.

A grófnő a férje karján sétált.

A művésznő elegáns grácziával inte ismerős bókot – Oszkár felé.

Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes kereszttel a közepén, nincs több a világon.

A reporter ternot csinált.

Feljegyezheté a tárczájába:

«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»

Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy levelkét csúsztatott a kezébe.

– Ahá! Monda a gróf.

A czimzeten megismerte a grófnő irását.

Akár fel se bontsa. Tudni lehet a tartalmát.

Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.

Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.

Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását s felbontá a billet doux-t.

Csakugyan azt tartalmazá, a mit sejtett.

«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor válunk.»

«Ah – ah!»

Szépen zsebredugta a levelet.

– George! Hány órakor indul a gyorsvonat Budapestre?

– Négykor.

– S még most csak egy óra. Mi az ördögöt csináljon az ember addig?

Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el lehet végezni.

Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.

A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni annak a bejelentésével, hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit combinálhatja a maga eszétől.

Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.

A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá, hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.

A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.

A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?

XXXI. FEJEZET. A FIZETŐ NAP.

Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.

Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.

A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna, okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.

Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.

Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy szeretetből, vagy kiengesztelésből.

A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.

– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.

– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog történt. Megbukott a My Dream.

– Ki az a My Dream?

– Hát az én versenyparipám.

– Hol bukott meg?

– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.

A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.

– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön jockeyját vesztegette meg más.

– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt. Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt, megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.

– Hát ez az érem visszás oldala.

– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.

(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)

A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.

A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?

Csak neki kellett magának előállni vele.

– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de roppant sokat vesztettem a fogadásokon.

– Azt is előre megjövendöltem önnek.

– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.

Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.

– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt fedezni?

– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett függ.

– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?

– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?

– Azaz, hogy ötszázezer forintot?

– Igen.

– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?

– Ki lenne más?

– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?

– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában meg nem jelenhetek.

– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész, csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja, hogy az itthoni kannibálok egyék meg?

– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?

– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én viszem.

– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön adósává tenni, vagy nem?

– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, – az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom: adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek leszünk falura visszavonulni.

– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.

– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet, kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?

E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva a neje felé.

Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy fényes arany zöld légy.

– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek a gardéniának!…

Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.

Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.

«Milyen szépen süt a nap!»

S ki tudja meddig süt erre a főre?

Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.

Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes vetélytársné!

Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!

Csöngetett a komornyiknak.

Levelet irt a férjének.

«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».

Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.

Válasz jött rá vissza.

«Köszönöm. Életem a tied».

Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz, jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.

Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s akkor a késlekedőt kigolyózzák.

Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással, hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg rögtön a fogadáson nyert összeget.

E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt készülve az ostromra.

Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel vegyest.

A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.

Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a lakosztályán kívül mutatni magát.

A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.

Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt volna.

Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!

A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.

Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.

A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a grófnak levele?

Egyetlen egy volt.

Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár (Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.

Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.

– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.

Hanem az a virág mindent elrontott.

Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.

Florinda irta.

Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.

– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a budapesti lóversenyek után?

A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.

Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.

Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét. Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot álmodának – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXXII. FEJEZET. A BUVÁROK.

A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.

A temetést se várta be.

Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.

Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek résztvevők.

A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt megmenthette volna, de elmulasztá.

Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána pótolhassa.

S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.

Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.

Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi, azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.

És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.

Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.

Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy gyermekei játszanak lawn tennist.

Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.

Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.

Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.

Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.

A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három hete.

Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.

A grófnő épen künn ül az erkélyen.

– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.

Az alázatosan felelt.

– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.

– Az én jogtanácsosom?

– Igenis, a bécsi advokát úr:

– De hogyan «hozta?»

– A vasúton, kérem alássan.

– Hát itt van?

– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.

– Hát miért nem jelentik be?

– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek be.