Part 15

Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.

A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.

Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.

Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép Diegó a grófkisasszonynak:

– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.

Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.

Ez nyilatkozat volt.

A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.

«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»

Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett nyilatkozatnak.

– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a pálmaháncs-kötél?

– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?

– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem vív párbajt és hogy nem csal meg.

Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja tartani mind a három kivánatot.

És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.

Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára:

«Mélyen tisztelt grófnő!»

«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.»

Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.

Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.

XXX. FEJEZET. AZ ANYA ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.

A milyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.

A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele alakváltoztató szörnyképekkel.

Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon. Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.

A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő, hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a pillanatnak.

Elhagyja őt, a kit imádott, és az anyját veszi nőül.

Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem inkább, mert az nem követel tőle lemondást.

A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle; nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik.

Nem szólt senkinek, nem mutatott az arczán semmi változást.

Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol, szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta rejteni jól.

Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.

Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.

A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.

A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.

A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.

A levél tartalma ez volt.

«Grófnő!»

«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek. Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak rám találni másutt, mint a bűnök kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»

«No name.»

A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér hajlamait?

Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.

A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt. A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar megnehezítette a közlekedést.

Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a nappali vonattal nem érkezett meg.

Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való eltünésre.

Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott levele.

Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!

Nem! Ilyen bolondot nem hitt el senki!

Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános botrány. Az ismerős világban az a hir lett elterjesztve, hogy a grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.

A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben megtalálni a saját felmentését.

Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.

Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.

A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a nászutazás.

Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő, mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett, hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit, vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.

No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok nászutazása raffinált élvezetekkel jár.

Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés, kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.

A többi?

Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz éve mellett még mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz, mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És aztán azok a kicsiny kezek és lábak!

Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes. Ugyan ki adná az arany almát Minervának?

A mézes hetek valóban azok lehettek.

Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról. Ez csak a parasztoknak szólt.

De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van fogva.

Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.

Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.

A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.

Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a férjének.

– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön ön le kártyázni mindenféle emberekkel.

– «Mindenféle» emberekkel? Például?

– A kiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.

– Hát mi közöm én nekem azoknak a jelleméhez, a kikkel kártyázom?

– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt becsületesség szabályaira.

A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a neje kacsóját.

– Hát a kártya-asztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?

– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.

– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden szabad, csak észre ne vegyék.

– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.

– Hát kis kutyákat fésüljek krajczáros tarokkban?

– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük önnek a váltóit.

– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit valaki más fizeti ki.

– De mikor már lejártak volt?

– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.

– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?

– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan hagytam szemtelenkedni.

– Miért szándékosan?

Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.

– Ez szivtelenség.

– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»

Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.

– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.

– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát (czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora. Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.

– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?

– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról nem.

Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelenczéjét.

– Ugy-e milyen szép tabatiére ez?

Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva, olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».

– Nagyon szép.

– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom. Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.

A grófné fölugrott a helyérűl.

– De uram! Hisz ez «tricherie».

– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».

– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi.

– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek az általa felfedezett tengerszoroshoz.

– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.

– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki utoljára nevet.

Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és elbalancirozott.

A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez nem tréfa?

Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt, mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.

– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék előkeresni.

S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.

A grófnő iszonyattal tolta el magától ezt a pénzt.

– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouillomba.

– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja Armeeliferant.

A grófnő görcsöket kapott s elkezdett csuklani.

Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk szivart szítt hozzá…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azután következtek a tavaszi lóversenyek.

Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.

A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a «My Dream». A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!

A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)

Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y. Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.

A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté egy előkelő épitészszel.

– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán kétszer annyit?

– Az rajtam nem esik meg.

– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És mégis mindenütt megbukik velük.

– Igen, mert csak félig tanulta meg a leczkéjét.

– Hogyan félig?

– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.

A grófnő elképedt.

– Ne kivánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!

– Hát bolond legyek?

– Hiszen ez supercherie!

– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van engedve. Szemesnek áll a világ.

– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a «mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?

Oszkár gróf nagyot nevetett.

– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle, hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék. Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha! – Tőlem nem lehet lopni.

A grófnő elhallgatott.

Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott a nyereségének homályos eredetére.

Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek utját lehet vágni.

Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben Izrael!

Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.

A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.

Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.

Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.

Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba, a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.

Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő arczát könnyeivel összeáztatja?

– Ki halt meg?

– Csak hogy te élsz!

– Hát mi sirni való van azon?

– Te párbajt vívtál?

– Nem tudom én: régen volt már!

– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.

– Akkor legalább most aludni hagynának.

– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem fogsz többször párbajt vívni.

– No itt van – nesze – a numero kettő!

– Mit beszélsz numero kettőről?

– Kettő meg kettő, kétszer kettő.

– De hát beszélj okosan.

– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta tőlem, hogy először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.

– Én csak az életed miatt aggódom.

– Sohse félts te engem!

– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: – és én egy üdvösséget veszítek el.

– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy kitünően lő pisztolylyal.

– És mégis abba kötsz bele?

– Igen: mert az jól tud czélozni!

– S ha jól tud czélozni?

– Akkor nem lőhet meg.

– Nem birom felfogni.

– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s eredj a papagájaidhoz.

– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az? Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott tündéranyád?

– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség: de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem, ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt, a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.

A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércznyomás.

– Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.

– Hát ki beszélt más?

– Te mámoros vagy!

– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.

– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani attól, hogy becsüljelek?

– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.

Azzal a falnak fordult s elkezdett horkolni.

Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető, hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.

Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat, bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.

A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.

Hát ilyen az asszonyok eszményképe?