Part 14

– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem, hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek! Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak, hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! Elismerem, hogy egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.

– «Pénz!» Hangzott Tarafás uram ajkairól.

– Sssssssss! sziszegett egyszerre az egész női társaság.

– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.

Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.

Nem értette a dolgot.

– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.

Ezzel kivette zsebéből a papirba takargatott egyforintos monétát.

A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:

– Ne beszéljen arról a pinzrül!

– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem súgják a szerepemet.

A Zsiga még közelebkről suttogott neki.

– Itt van a zöld paradicsombeli sátán.

– Ne csiklandozd a nyakamat!

Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé szorítva.

– Úgy-e milyen szép ezüst forintos!

Tarafás uram ez alatt odalépkedett a háta mögé nesztelenül.

– Vége van! suttogá Zsuzsa asszony.

– Már elkapta! mondá Gagyuláné.

– Az övé már! sopánkodott a Panna.

– Itt van! mondá Makár úr, ledobva az ezüst forintost az asztalra.

Tarafás uram abban a nyomban rátette a tenyerét.

– Én pedig ezt azonnal lefoglalom.

Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram kezét, azt kérdezé:

– Kihez legyen szerencsém?

– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak a tulajdonosa.

Erre Szüköl Makár azt viszonzá, még jobban ragyogó orczával:

– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.

Erre Tarafás uramnak egyszerre nyitva maradt a szája, úgy visszahökkent.

– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki. Csavarja az orrát.

– Kérem alássan. Hebegé Tarafás úr, békét hagyva az egy forintosnak.

– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az uraságod adóbevallási ive.

Tarafás uramnak most egyszerre nagy mehetnékje támadt.

– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat házamnál.

– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus. Konstábler Paczal János.

János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a kalapját.

– Parancsra várok.

– Mondja csak: hányan hálnak éjenkint a «zöld paradicsom» kamrájában?

– Huszonöt napszámos.

– Kérem! Emendált Frányó, én vagyok «olajkáros».

– Tehát huszonnégy napszámos és egy kereskedő. Fizetnek naponkint?

– Bizony fizetünk nigy krájczár.

Makár utána számított.

– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk 100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.

Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A legvékonyabb hangon fisztulázta:

– Kérem alássan, tekintetes úr.

S a meghódított egy forintost vissza akarta nyomni a markába.

– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!

– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.

– De nekem hely kell az asztalon, hogy én a «Befund»-ot megcsinálhassam.

– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább elengedem nekik az egész fertályról való házbért.

A Frányó kegyetlenül ujjongott dühös örömében.

– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai[3] párbaj.

– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi mindnyájatoknak a györgynapi házbért.

– Kérem, én csak a Kaporékét értettem.

– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.

Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte a fellépti díját.

– Menjetek mind a pokolba.

– Oda is követjük a nagyságos urat – két forint napidíj mellett.

Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális bökkenőnek.

Félrevonta Makár urat s így szólt hozzá:

– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?

Makár nagyot hunyorított a behunyt szemével.

– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb, mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.

– Az már más.

– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba váglak.

Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába.

– Még egy szóra Tarafás úr.

– Van még valami parancsolat?

– Igen is van. Ennek a boldog párnak szüksége van még egy násznagyra.

– S az én legyek?

– A «kiadó» násznagy, a ki a menyasszonyt vezeti.

– Értem.

– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a templomig menni.

– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?

– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.

– Nagyon kegyes.

– És azután, visszatérett, ön fog presideálni a nászlakománál.

– És az első toasztot is én mondom a boldog párra? Tökéletes!

– És ön fizeti a czigányokat.

Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)

– Rajkók! Hol van a hegedű?

– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem tetszett valamikor borbélynak lenni?

– Ha az lettem volna, most is volnék. Miért kérdi?

– Azért, hogy olyan jól tetszik tudni az érvágáshoz.

– Barrrátom! Ez még csak köppölyözés.

– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!

– Arról én fogok gondoskodni.

A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon megszelidül, s a zsugori, ha egyszer kénytelen megnyitni az erszényét, akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.

Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!

Ekkor aztán kibocsájtá Makár úr Ádám apót a kalodából.

– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán kibontott zászlókkal a szegények házába.

Az öreg megállt a konyha közepén, széttekintve érzékenyen.

– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek, azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! – És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent neved, én uram Istenem.

A gyönge szivűek mind sírtak, nem állhatták meg a nélkül.

A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én velem mi lesz azután?»

Ádám apó elérté a kérdést s megczirógatá a kutyájának a fejét.

– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem. Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében.

A Vigyázz meg volt nyugtatva.

A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»

Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.

S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték titkát.

– Haj haj! sohajta nagyot Paczal János.

– Majd – ötven esztendő mulva… mondá Lidi kisasszony.

Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga leghátul maradt.

– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi lett belőle, mikor leesett a fáról?

Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett tőlük.

– Nekem sietnem kell a hivatalba, csak délig kaptam szabadságot.

És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála nélkül soha sem jött volna létre.

Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az 575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat osztogatnak.

Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól mulatának, Tarafás urammal együtt.

Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve. Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.

XXVIII. FEJEZET. AZ EZÜST ÉRDEMKERESZT ÉS A STRADUARIO.

Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új szállására.

Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta magát.

Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott is a szegénység.

A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.

Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.

A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat. Vajjon hol szerezte mindezt?

Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.

Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée» szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők vásárolnak.

S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.

Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.) Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.

Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe, valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz. Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.

Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták, a többi nem kerül erre a tájékra.

Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.

Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.

Végre tehát még is megkapta.

Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik elegáns szállásán.

– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.

– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik olyan nagyon szerették.

Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.

Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.

– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal, méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt kézre fogom keríteni. Meg is tettem.

– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?

– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét toldtam hozzá:

«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég, mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet, felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár» olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára tizenhatezer forint».

Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a kiállított Stradiváriót.

– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…

Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.

– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is. Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább a kiirt árnál.

Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.

Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.

A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.

– Mit adjak? kérdi a hentes.

A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni, hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése nélkül eladott hegedűt.

Ez volt az én emberem!

A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi hivatalhoz.

Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.

No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével megkötöztem.

Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.

– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.

– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.

– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.

– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.

– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.

– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.

– Mit csinált ön ott?

– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.

Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:

– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.

A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:

– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a mellemen függő érdemkeresztre.

Azzal magát ajánlotta és elment.

XXIX. FEJEZET. AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.

A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott meg érte.

Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette, (tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem franczia.

Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.

És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.

Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó ezrest is felváltotta, akkor hazajött.

És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.

A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az «gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a paradoxont személyesíteni.

Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki: hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon «Capitain Green» volt a felvett neve.

Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban, a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.

Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.

Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.

Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy «szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva, mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át bűntetlenül a magyarok metropolisán.