Part 12

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.

A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is megöntözi a numero három.

A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.

– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.

– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.

– Miért nem adja ön ki?

– Kiadni? Hol?

– Valami hírlapban.

– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Ahá! Értem.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe lejön – a dajkájával.

– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.

Ilyen emberek is vannak még a világon!

XXIV. FEJEZET. «NECESSITAS» MESTER S EGYÉB TITKOK, A MIKET NEM SZABAD TOVÁBB ADNI.

A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony» termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.

A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta czigány a szántást!»)

– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr.

Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette, hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.

De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb szabólegény.

Lidi kisasszony nem titkolhatta el e fölötti csodálkozását.

– Hát már ezt ki tanította önnek?

– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.

– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?

– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.

– Akkor az nagyon gazdag lehet.

– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.

– Hogy én azt nem ismerem.

– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt, tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet, fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés hozzáadásával.

– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? mondá Lidi kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.

És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a bájos delnők, hogy ne unják magukat!

A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.

– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.

Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies nefastus»-on rendelkezésére.

– Oh az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek.

– Ingyen teszi meg a házmerter?

– Ingyen nem. De viszonosság alapján.

– Miféle viszonosság lehet az?

– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)

Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».

– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat, hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy pályázhatok az állatkerti elefánttal.

S azzal vigan folyt tovább a munka.

A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát pattogatott. Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.

Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi kis lány! kőrösi kis lány!»

A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz, maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett, majd megevett, mégis elhagyott!»

Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól lehet aludni – és ingyen.

XXV. FEJEZET. NAGYSZERŰ ELŐKÉSZÜLETEK.

Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abroszszal.

Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.

A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették.

– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel. – Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, a ki csak ismerte.

– Hát a perecz hol van? kérdé Panna.

– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.

– No meeg een is hoztam valami csemegeet.

Azzal egy kosár almát leplezett le.

– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.

A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.

– Mi nincsen még?

– Poharak nincsenek még.

Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle szinű poharakkal.

– Micsoda? Nincs klázli? Hát e kutya?

Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt festve.

– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.

Erre a Lidi kisasszony jött elő a benyilóból.

– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi «helyre» menyecske.

Panna kiváncsi volt rá.

– Haat meer nem jön elee? Hadd laatnók.

– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.

Gagyulánénak éles hallása volt, neszelte már az öreg lépéseit.

– Csak emlegetni kell, az is mindjárt itt terem.

Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesitve.

– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az ember majmaj raa se ismeer.

A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.

– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár.

– Még a bajusza is ki van pederedve, mondá Panna.

– Csakhogy az egyik ága csurgóra áll.

– De annál hegyesebb a másik.

– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalmakor – majd ha lesz.

– Micsoda? Frányó! Kötődék Panna. Mátka vagy bajusz?

– Hum! Matkat könnyű kapni, de bajuszt nehiz!

Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva.

– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a Zsuzsa néninek hegedültök.

A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.

– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a hegedűdön?

– Mert a negyedik leszakadt, menté magát Ferke.

– Hát mért nem mondod?

– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá hurt, de nem cselekszi.

– Mert mindig akkor kérsz, a mikor nincs.

– Hát akkor kérjek, a mikor «volt?»

– No hát had hallom, hogy huzzátok el azt a szép komáromi nótát.

A két gyerek fogta az álla alá a hegedűjét s neki ereszté a vonót.

A komáromi nótának a szövegét is szokták énekelni a zenészek.

«Jaj de sakad ezs a húr! Majd meg fizset ezs azs úr! Azs úr Isten éltesse Azs új házsastársakat!»

– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a csodagyerekek.

Azzal gyöngéden belemarkolt a Miska bozontos göndör hajába.

– Ha meghalok, te rád hagyom Budapest városát!

– Hát nekem mi marad? ingerkedék a Ferke.

Azt pedig pofonlegyinté az apja.

– Ne osztozz! Neked hagyom egész Európát.

– Hát annak a kicsinek odalenn? Szorgoskodék a Miska.

– Arra ne legyen gondod! Az zseni! Annak hagyom az egész nagyvilágot.

Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit schleppelt utána, de most épen ez a divat. Három virágcsokrot hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.

– Itt vannak a bukétok.

– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.

– Hüh de sokra vittem.

Azzal betánczolt a Lidi hálókamrájába.

– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?

Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.

– Én még mindig nem hiszem, hogy mi költjük el ezt a vendégséget.

– Hát mi a tatár?

– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.

– Isten őrizz minket attól!

Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.

– Adjon Isten, a mi nincsen. Szólt a beköszöntése.

A mire Panna, magyar szokás szerint, azt felelte, hogy:

– Vegye el, a mi van.

(Értik ez üdvözletváltás alatt: elébb a jót, aztán meg a rosszat.)

– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?

– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.

– Bár csak el ne késnék vele.

– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, perczre itt lesz.

– Hát abban a táskában mit hozott?

– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».

– No mondja meg, ki bántotta?

– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig, vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.

Lidi kisasszony azt kérdé tétovázva:

– Itt maradhatok én?

– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb akkorát kaczag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.

Azzal a táskából kihúzta a János a botrányos öltözetlen alakot.

Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.

– János bácsi. Hisz ez egy gyerekjátékbaba! Mondá Panna.

De egészen meztelen! kiálta János, nem engedve az igazságából.

Erre aztán a Lidi kisasszony is elkezdett mosolyogni, s szelid hangon mondá:

– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis leányok játszanak.

– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a házasságtól visszariasztja.

A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.

A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a Csicsonkának kinálta a babát.

– No nesze! Ezt neked hoztam.

A Csicsonka mélyen megsértődött ez ajándékhozatal által.

– Kell is nekem! duzzogá hátat fordítva.

– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit megrontja.

Azzal visszadugta a veszedelmes figurát a táskájába.

Lidi kisasszony halk hangon mondá a konstáblernek.

– Önben, úgy látszik, hogy erős satyricus hajlamok vannak.

A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a malitiosusság, mint a simplexség.

A Csicsonka szeretett volna már más thémáról beszélni.

– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.

– Úgy illik az egy menyasszonynak, mondá Lidi kisasszony.

– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?

– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.

– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba menni?

– Azért, hogy a pap rájuk adja az áldást.

– S miért kell nekik a pap áldása?

– Azért, mert azt az Isten úgy rendelte.

– Hát ha az Isten úgy rendelte, akkor a pap maga mért nem házasodik meg?

– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.

– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznagygyal?

– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?

– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?

A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:

– Megyek már a menyasszonyért; ki lehet már neki jönni.

A Csicsonka kinézett az ablakból az utczára.

– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.

Az Ádám bátyó azonban nagyon fitymálva mondá, az ablakból kinézve:

– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.

A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.

– Pompásan néz ki.

– Na moj dusu! Kaczki menyecske! kiálták duóban Panna és Frányó.

Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit repedésig feszítő kezét:

– Látod, látod, mire jutottunk?

Zsuzsa néne mosolygó bánattal mondá rá:

– Hittük volna-e, hogy ezt valaha megérjük?

– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba.

– Csak már átestünk volna ezen a mai napon.

Közbelépett a Gagyuláné.

– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?

– Herczege válogatja, mondá rá Ádám bátya.