Part 11

– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított, megcsókolt, először életünkben.

– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.

– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl. Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links» így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk. Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!

Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.

– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja. Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.

– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon?

– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra. Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba. Ott láttam meg.

– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.

Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.

– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett, hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett; de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak.

Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.

– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.

A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:

– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.

A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.

– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla emberszámba.

– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.

– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok. Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.

– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.

– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»

Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!» mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.

Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni minden erejét a további beszédhez.

– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett. Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk, nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.

– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át hű élettársát.

S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt, egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.

XXII. FEJEZET. LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:

– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények házának az ajtaja.

– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg Zuzsára. Nagyon igaz!

– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy menyasszony, meg egy vőlegény.

– Hát mi kell még? kérdé Makár.

– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.

– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.

– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.

– Ugyan mennyit kell fizetni?

– Legalább is egy forintot.

Erre általános nevetés támadt.

– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!

– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai, mondá Ádám apó.

Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos rongyos egy «flóres»-t.

– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.

Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos «monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.

– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint. Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy forint. Én megcsinálom egy forintot.

– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.

– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem halunk kamaraba.

– Hát akkor hol háltok, te golyhó?

– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus, konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba. Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért. Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi. Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.

– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk egymásnak adni.

Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.

– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!

Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.

– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.

– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem, édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.

– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek. Ez az én dolgom lesz.

– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis Csicsonka.

A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.

A Pannának ez egy új eszmét adott.

– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.

De a Paczal János sem maradt hátra.

– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.

A Miska czigány is tudott valamit adni.

– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.

– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!

– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az öreget. Csak kicsi kurázsi.

Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.

– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit mondasz, te drágám?

Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.

– Oh, én úgy szégyenlem magamat!

Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.

– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára. Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!

Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.

Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is az ilyennek szerepet osztani.

Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.

– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót. Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig. Most szabad már ölelkezni.

De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a nyakába, s azt csókolták össze-vissza.

– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán még is jobban esett.

XXIII. FEJEZET. A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.

Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!

– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni, szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat «sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt kineveztetésem.

Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.

Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi kisasszony kézszorítását elfogadja.

S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion» társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.

– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.

– Nekem?

– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?

– Én? Ide? A kisasszonyhoz?

Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.

– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.

– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed megengedi. Csókolom a kezeit!

Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.

Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy pödörgette a hegyes bajuszát.

Lidi kisasszony vette azt észre.

– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?

A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.

– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét. Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a Przepiorka Straduariussát.

– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.

– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!

S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár csak a pók a legyet.

Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.

Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony kamrácskájának ajtaján.

Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér, tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal, volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt: az valószínüleg tévedésnek az eredménye.

Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült burgonya is lesz!

Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden fűszere elülhet e mellett!

– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve. Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki thea-estélyre meghív!

– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az ismeretségeket.

– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.

– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad, verseket ir.

– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?

– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány helyen van behorpadva?

– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra. Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi mulatságom.

– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit felolvasni?

– Ugyan hol venném őket?

– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot, rumot saját tetszése szerint tegyen bele.

– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint más ember, ha reggelig korhelykedett.

– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.

– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.

– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.

– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.

Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a míg a felolvasás tart.

Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.

A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.

(Mese.)

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!