Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXIX. KÖTET

A GAZDAG SZEGÉNYEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A GAZDAG SZEGÉNYEK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

I. FEJEZET. A «VIGYÁZZ».

«Hat órai késés a rutkai vegyes vonatnál.»

Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő fekete táblán.

Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.

A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett. Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat. Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg, a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában, mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.

A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a ki időről-időre kitekint, hogy esik-e még a hó? A másik egy konstábler, a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért, mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.

A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva. Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.

Egyszer aztán kutyaüvöltés hangzik valahol a távolból.

– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a kalarábévonat!

– Honnan tudja? kérdi a detektiv. Még nem csenget a villanyos.

– Hát hogy a «Vigyázz» kutya ugat. Az hamarább megérzi.

– Igazán. A directio kutyát tart, a ki jelez?

– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog, negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna szunyókálni, hát fölébredjen.

– Az már derék egy kutya!

– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje, hogy itt őrzi a váltót.

– Az is szép mulatság!

Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.

A czivilruhás odadörmögött a rendőrhöz:

– No János, most a placzra!

Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben, ködmönben, bagaria csizmában.

A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az indóházig ellepte a vágányt.

Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.

S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a «Vigyázz».

Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő helybenhagyása nélkül nem állna meg a vonat, s azzal kiugrik a sinek közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja feléje a havat.

Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe csavarva, csak az orrát látni az arczából.

A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.

A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a szakaszok mind üresek.

– Hát nincs pasasir? – kérdi a Nro 1. kalauztól.

Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus felhivásra ad precziz választ.

– Van ördög!

– Hát hol maradtak?

– Ott pokolba: Hatvanba.

Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.

A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.

Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani állomáson, hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III. osztályban levő utasok eljöttek.

Akkor aztán ezeket vette szemügyre a detektiv.

Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat, meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.

Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság, nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt szorítva.

Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.

A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra, a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.

A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e, vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.

– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, ha megjön. Én addig be megyek a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga addig itt maradhat.

– Köszönöm a grátiáját.

A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs Péter. Azzal az is ment aludni.

Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.

De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá, körülszaglálta.

– Kutyuskám! suttogá a hölgy.

A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott és elszaladt.

A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált havat, a mit a szél kívülről behordott.

Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.

A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.

Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy fiatal leány.

– Hát maga, lelkem, mire vár itt?

– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a városba.

– Hát nem ide való?

– Nem. Vidékről jöttem.

– Hiszen elmehetett volna az omnibuszszal a vendéglőig.

– Én nem szállhatok vendéglőbe, mert ott drága az élet.

– Hát miért jött Budapestre?

– Munkát keresni.

– Hát aztán miféle munkát tud maga?

– Tudok varrni, meg himezni.

– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?

– Azt gondolom, hogy úgy kezdik.

– Hát addig miből él meg?

– Hoztam hat zsemlyét a kosaramban. Ez hat napra elég.

– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát.

A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt mondta, «menjünk».

A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s előre futott vele a kijárathoz.

A constabler akkor is ott állt.

Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.

– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?

– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.

– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat, hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.

– S ezt most el akarják fogni? kérdé az őr.

– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.

Az öreg nevetett egy kicsit.

– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a lakásáig hivatalból. Hahaha!

Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne nevessen ezen a bolondságon.

Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.

– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem. Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.

– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.

Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a mamzellnek a bőröndje vitelére.

– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.

Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.

Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki keresni.

II. FEJEZET. A PIKUSZ.

Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd miatt.

– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.

A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.

Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.

– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel kellett dolgoznia.

Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélekzetet venni.

– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.

– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?

– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.

Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához.

A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.

– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem? Hasonlítok hozzá?

– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.

Egyszer csak valami zsivaj támadt az utczán.

A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.

Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák, ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a kezeiken, vaslapát a markukban.

– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!

Vígan is vannak, egymást csufolják. Szegény embernek az is mulatság.

– Itt jön az Ádám apó a mamzeljével! kiált az egyik rongyos.

– Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Kátkával?

– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép leányt vezetget éjszaka az utczán!

– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.

– Hahá! A sipotár! Bele esett a hóba!

A leány meg van rémülve.

– Ezek gorombáskodni fognak velünk.

– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.

– Zöld paradicsomban?

– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma volt kifestve a czimerére.

– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.

– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar theát. Szereti maga a magyar theát?

– Nem tudom, milyen az?

– No majd meglátja, milyen jó!

A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga nyelvén jelt adni.

Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.

– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!

Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az ispitályba kerülne.

– No asszony, meghoztam a Lidikét.

Az asszony összecsapta a kezeit.

– Hát előkerült? No hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.

– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a lelkünk is meg van fagyva.

– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.

Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető volt az elnézés.

– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni, szabadkozék a leány.

– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.

Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált sötét éjjel.

A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó, leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.

Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül világított a mosókatlan veres tűzfénye.

Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.

A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.

Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is látható a mosókonyhában. Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.

A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya, vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők, mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.

A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy világosságot kapjon.

Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.

Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.

A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak, azokra rá volt fagyva a hó.

Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a Lidi mamzell!»

Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtón. A Zsuzsa szólt:

– Ki lehet már jönni. Készen a magyar thea.

A leány kinyitá az ajtót s kilépett a világosságra.

De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.

A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor ezt az idegen arczot meglátta maga előtt.

Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.

Még úgy is nevezte.

– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan várja ám balkézzel.

Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem hozzálátott a maga angáriájához.

Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal fűszerezve.

A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.

– No ugy-e, hogy jó ez a magyar thea? Szólt sunyítva az öreg apó.

– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.