Part 5

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre: „Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!“

– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“

A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelőbb:

– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

– Szavazzunk, dörmögte Vietorisz János.

– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy „igent“.

– Salitius Péter?

– Igen.

– Urszinyi Sámuel?

– Nem.

– Vietorisz János?

– Nem.

E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

– Bisztriczki Pál?

– Igen.

– Revucsan Károly?

– Nem.

Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen „igent“.

S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva szórul-szóra:

„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, _mert a tiszteletes urat szereti_.“

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?

– Nosza, konczipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a sententiát.

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.

– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a mint következik:

„_Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik_.“[3]

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

– Megnyugszom az itéletben! – jelenté ki Gothárd János.

A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egy pár szóval megvigasztalja.

– Hiszen meg lehet még ezt felebbezni is.

– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék Miskolczy.

– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.

– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, – vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

– Hát ellenem szavazott? rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz, nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.

– A papokkal és az ördögükkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.

Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.

No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instáncziákkal a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elforditotta a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“ előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:

– Nincs neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy, pók-alakú betűivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

– A hol a mi ékesszólásunk sem használt, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le: „Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

– Nagy baj van, mester, – mondák lihegve – az óra megbolondult!

Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.

„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.“

– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

„Ti a fiam menyasszonyát elitéltétek hét évre.“

– Hüm! dünnyögé, furcsát sejtve, Késműves Imre uram.

„Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.“

– Hát nem csinálja meg kegyelmed?

„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan csináltam meg úgy.“

A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra! – vélte Pagonyi János uram.

– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen, – mondá Késműves Imre uram.

– Engedjünk! – indítványozza Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd János.

Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra _most jár_, de járjon ezentúl úgy az óra, _a hogy azelőtt járt_.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.

MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET.

Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanus, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.

Nos uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.

Egy nap, a mint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, a kit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azonfelűl még fösvény is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.

– Mit parancsol? kérdém, előzékenyen felugorva.

– Az egyik fiamat szeretném kitagadni – szólt közömbösen.

– A fiát? Melyiket?

– Az öregebbiket, a Károlyt.

– De hisz az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.

– Megházasodott a gazember.

– Megházasodott. Lehetetlen! Kit vett el?

Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta két felől mérgesen a bajuszát és megcsikorgatta a fogait.

– Hát azt a személyt, a kivel az a viszonya volt… Nem rettenetes ez?

– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermek is van… egy fiú és már úgy hallom, négy esztendős.

– Egy új Paróczy, ha ha ha – kaczagott föl keserűen – megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.

– Legjobb volna pedig belenyugodni.

– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgár leány legyen a családomban, a ki előbbi évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S még idehozta a városba, szégyen szemre.

– Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már s a világ mégis forog.

– Ilyen nem. Ilyen soha sem történt. Hiszen ha még volna valamije, de staffirungot se hozott… Tudom egy jó szoknya sincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgár leánynak ne legyen semmije s mégis nemes emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?

– Semmit. Higyje meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácsolnám nekik.

Az öreg úr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borúlt szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felűl, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.

– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konczeptust.

Kihuzott a zsebéből egy ív papirt, és olvasta, hogy alúlirott elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, a kit senki többé az ő fiának ne tartson, a kinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.

– Mennyibe kerül ennek a beigtatása a „Hivatalos Hirlelőbe“?

Kiszámítottam neki a taksát.

– Tizenegy forint 50 krajczár.

– Sok, sok – jegyzé meg sopánkodva. – Nem lehetne olcsóbban?

– Ez a hivatalosan kiszabott ár…

– Ugy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól fölveszszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot?

– Hja ez a szabályzat!

Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárczájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenkint; az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt.

– És mikor jelenik az meg?

– A legközelebbi számban.

Erre a biztositásra letette a forintost az asztalra.

A második forintnál a lelkemre kötötte:

– Nagy betükkel legyen, jó nagy kövér betükkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák.

Majd idegesen csapott ki egy ötöst.

– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével… Mennyi is már?… Hét. Ugy-e hét! Itt van még a többi. Istenem, istenem, hát érdemes apának lenni?

Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordúlt és így szólt:

– Aztán ha valami akar lenni uramöcsém, itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon.

Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél; díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és beszaladgálta a kanczelláriakat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle s éppen azért teljesítette, a mit kivánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: „Ha valami akar lenni itt vagy a miniszteriumban, csak nekem szóljon“.

Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával.

Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik már meg a kitagadás. Hétközben is beküldte a béres asszonyt vagy a kasznárját s csak annyit írt egy czédulára: „Mi lesz már?“ (Éppen az boszantott a legjobban.)

Hát az lesz – üzentem neki, – hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A vicze ispán, a ki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni a fölebbvalóimnak.)

Hanem aztán egyszer csak megjelent a „Hivatalos Hirlelő“ és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.

Nosza ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.

– No szépen vagyunk! – kiabálta. Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát már a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat: Mindjárt szélsőbali leszek, rögtön, ebben a a pillanatban.

Valahogy sikerűlt lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megigérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába.

De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károlylyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást.

Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy vagy nyolcz nap mulva egy délután ismét begurult az öreg s elém állt, apró szúrós szemeit rám meresztve:

– Nos?

– Leadtam már kérem alássan, – mondám ijedten (s egy kissé tán el is pirultam e füllentésre) – azóta ki van nyomva.

– Helyes – szólt megelégedetten – nagyon helyes.

Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten.

(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba és kiszedetem legott a közleményt.)

De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással és éppen megyek már lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg, lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa és egy kis szőke ficzkót czipel a karján, ki makranczosan kalimpál a lábaival.

– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.

– Hozzám? – dadogtam – hisz már ki van nyomva, kérem.

– Hm, hm… de menjünk be kérem a szobába. Uczu kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.

A fiú kezében egy ostor volt s a mint ott tipegett az öreg mellett, végig a hosszú ambituson, meg-megsuhintotta vele: „Gyü te Sármány, gyü!“

A „Sármány“ édesdeden morgott a nagy bozontos bajúsza alól: „Ejnye mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.“ A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vigan csengett, a kis ostor csattogott.

– Hova megyünk? kérdezgette váltig útközben, kiváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?

– Nem fiam, ehhez a bácsikához megyünk.

Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.

– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent s hangja egyszerre alázatos, szelid lett – hát csakugyan ki van már nyomatva az az izé?…

– Igen, már ki van nyomva.

Az öreg fejét vakarta kedvetlenűl.

– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.

– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.

– Pedig annak nem szabad megjelenni.

– De hát mi történt?

– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyereket. Én találtam meg. Azaz hogy ő talált meg. Azaz hogy egymásra akadtunk.

– Hát ez a kis fiú talán…

– Igen, ez az. Apró ficzkók játsztak egy kapu előtt, öten-hatan, a mint itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszer csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról-szóra így szólít meg: „Emberbácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagypapám vagy.“ Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. „Takarodj utadra.“ Erre szembe áll velem, adta kölyke, s visszafelesel: „Ne lökdösödj bácsi, mert visszalöklek.“ Kiesett szememből a köny… Meglágyúltam, ember vagyok. Hát mondom neki: „No, és mit akarsz?“ Bátran a szemembe néz: „Czukrot akarok tőled, ha a nagypapám vagy.“

A kis fiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig és élénken közbeszólt: „Nini lekvár!“

– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csiny.) No, no, nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibugygyant a köny a szememből, fölkaptam a gyereket, össze-vissza csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj erre felé fiacskám!

– Kedves jószág; valóban…

– Ugy-e, ugy-e? – vágott közbe elérzékenyülten – annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte félénken.

– Óh igen, van egy. Más lapot nyomatni.

Nyakamba ugrott örömében.

– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.

– Körülbelől negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.

– A mibe kerül, abba kerül – kiáltá, csak tessék azután megmondani és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?

– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.

– Isten önnel hát. Gyere no kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni… Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni, itt vagy a miniszteriumnál, csak nekem szóljon.

– Köszönöm.

Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.

S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utczán kikerűl; a társaságban megszökik előlem.

Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajczárral.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez elbeszélés eredetileg felolvasás volt egy fővárosi körben.]

[Footnote 2: Az illető körben ugyanis nem a szerző olvasta fel művét, hanem egy kedves hangu művésznőnk, a kinek ugy szólván az egyéniségéhez van szabva a történet.]

[Footnote 3: Hiteles másolat az eredeti itéletből.]

TARTALOM.

Tavaszi rügyek 7 A becsületes Gyuri története 77 Egy fiúnak a fele 107 Szontágh Pálné 129 Még egy megyei történet 151

Hungaria könyvnyomda Budapesten V. tükör-utcza 5.

* * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |Ház. füzve |Ház, füzve

49 |rá időnk Elég |rá időnk. Elég

53 |Addig uyargalt |Addig nyargalt

53 |fiu… Belő-lőled |fiu… Belőled

79 |csak elhervadni..“ |csak elhervadni…“

85 |herczeg Mi történt |herczeg. Mi történt

118 |is bejutott) |is bejutott.)

146 |ezt a napot |ezt a napot.]