Part 5

Közbe szórakozottan tett-vett a szekrényében. A szekretár közepébe, apró fiókok közé, bolthajtásos kis fülke volt beépítve, melynek hátsó falát félig megvakult tükör ékesítette. A tükröt jobbról-balról egy-egy mahagoni fából faragott jón oszlopocska szegélyezte. Mariska ebben a fülkében őrizte régi iskolai füzeteit. Ő egyáltalában gondosan eltette és időközönkint újból és újból megnézte gyermekkorának emlékeit, mintha meg akart volna róla győződni, hogy ő és azok a különböző leányok, a lenhajuak, a vörhenyes szőkék, a gömbölyüek és rózsásak, a szögletes vizslacsontuak és pattanásos bőrüek, a jámborak és alattomosak, a hazugok és a rajongók, a szorgalmasak és a tunyák, szóval hogy ő és mindazok a leányok, akik fölváltva az Ábel Mariska nevet viselték, egy- és ugyanaz a személy.

L’Alphabet français a six voyelles et dixhuit consonnes, – olvasta egy megsárgult lapon. Aztán szórakozott kiváncsisággal belenyúlt a fülkébe, megfogta és mozgatni kezdte az egyik mahagoni oszlopocskát. Most vette észre ugyanis, hogy a tükör kimozdult a helyéből, a felső szegélye kissé előredőlt… Ezt majd meg kell enyveztetni!

Egyszerre rémülten megdobbant a szíve… Váratlanul egy kripta ajtaja pattant föl előtte. A meglazult tükör keretestül a kezében maradt, a szekretár méhéből egy ismeretlen fülke ásított feléje. Megfakult selyemmel volt kibélelve; átkötött papircsomag feküdt benne.

A titkos fiók! Az álomkép! A probléma megoldása! Mariskát babonás izgalom fogta el…

A szobájában nem érezhette magát biztonságban, Viola néni minden percben rátörhetett, azért a köténye alá rejtette a papircsomót és kiosont vele a parádés lépcsőházba. Ott nem fogják keresni. Leült a lépcsőfokára, a gipsz Flóra alá és a szines ablak fantasztikus fényében megnézte kincsét… Nem kételkedett benne, hogy élete nagy és döntő fordulat előtt áll. Az álom és a valóság csodálatos összetalálkozása meggyőzte róla, hogy nagy és titokzatos erők avatkoztak bele a sorsába, erők, amelyekben azelőtt nem is hitt… Valami neszt hallott a lépcső aljáról és ekkor megrettent; el volt rá készülve, hogy királyi nagybátyja fog fölbukkanni a homályból, miként megálmodta az éjjel. De csak a fehér macska volt, mely dormogva közeledett feléje, láthatólag boldogan, hogy úrnője térdéhez dörgölheti fejét.

Az írások! Csupa német levél volt. A lendületes és vékony apácaírás Lihnovszka kezétől eredt… Mariska most már remegő mohósággal kezdte olvasni. Az édesanyja ezeket a leveleket nagy időközökben írta, valamennyien egy embernek szólottak, egy embernek, akit szeretett. De nem a fehér pávának… A levelek túlnyomó részét még leánykorában írta, az utolsó egykettő azonban már Varjason kelt. Már a legelsők is teli voltak lemondással. „Fölösleges hangsúlyoznia, én jól tudom, hogy sohasem lehetek az öné, ön nem válhat el…“ Tehát házas ember volt! Mariskának azonban mégis úgy rémlett, hogy a tüntető lemondás alatt ott lappang a reménység egy parányi, szívós szikrája. A szikra csodálatosképpen ott tüzelt még azokban a levelekben is, amelyeket már asszonykorában írt Lihnovszka. Vajjon miféle csodálatos véletlenekről álmodozott? Aztán egyszerre vége lett. Utolsó levelét néhány hónappal Mariska születése előtt írta. „Ha visszagondolok arra, ami velem történt, nem tudom megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba. De most már itt kell maradnom. Felejtsen el és küldje vissza leveleimet és emlékeimet. Én nemsokára meg fogok halni. Isten önnel!“

Az emlékei, egy szőke, fényét vesztett női hajfürt és egy megfakult kis fénykép, ott voltak külön egy borítékban. Az arckép egy fiatal nőt ábrázolt, különös, fürtös hajviselettel, avult szabásu, mélyen kivágott báli derékban, kissé merev fotografus-pózban. Nagyon hasonlított Mariskára, csak soványabbnak és jóval fiatalabbnak látszott. A kép alatt egy téntával irott német szó: _Dein_ – Tiéd. Ez volt a Lihnovszka!

Mariska könnyek között csókolgatta a képet. Ez volt tehát az ő öröksége! Most már neki is volt édesanyja. A kegyeletes kultusz, melyet eddig a megboldogult emlékével űzött, inkább üres szertartás volt, e pillanattól fogva azonban látta, ismerte és megértette az édesanyját. A szegény Lihnovszka! A cifra nyomorúságban ragyogva járta be előkelő édesapjával a garnizónokat. Hátasparipája mindig volt, de a harisnyája többnyire lyukas lehetett. Az édesapja szenvedélyesen imádta a leányát, meg tudott volna érte halni, de azért elkártyázta az anyai örökségét. Minden férfi udvarolt Lihnovszkának, feleségül azonban senki sem akarta venni. És midőn Lihnovszka szegény szive megmámorosodott a tavaszi mirtusfák illatától, akkor édesapjának egy bajtársát látta maga mellett, aki szintén nagyon előkelő, délceg és lovagias katona lehetett, akinek azonban már volt felesége.

Néhány megcímezett borítékról, mely a levelek mellett volt, Mariska megtudta, hogy ki volt a szeretett férfi. Katona volt, dsidástiszt, Ritter Ottokar von Ochsenfurth. A név furcsa hangzása kissé elszomorította és kiábrándította a leányt, de végül csak megbékült vele.

Még ott ült a lépcsőn, mikor a távoli szobákon keresztül zümmögni hallotta az ebédlőóra muzsikáját. Dél volt. Ekkor visszalopta magát a szobájába, elrejtette a kincseit és megmosta a kisírt szemeit, mert ebédhez kellett mennie. Asztalnál lopva nézegette édesapja hideg és szögletes arcát és ekkor eszébe jutottak Lihnovszka szavai: „nem tudom megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba…“

Délután pedig kiment a temetőbe. Az a különös érzése volt, hogy beszélnie kell az édesanyjával. Meg kell neki mondania, hogy legyen nyugodt, ő nem fogja elárulni a titkát, ő megérti, az ő pártján van, szereti őt is, sőt – ha éppen kell – szereti még Ochsenfurth lovagot is.

A varjasi temetőben Lihnovszkának volt a legszebb sírja. A fehér páváék sohasem feledkeztek meg reprezentativ kötelességeikről és ezek közé tartozott az is, hogy a család elhunyt tagjai a temető főútja mellett, díszes sírban pihenjenek. A térdeplő angyal, aki Ábel Pálné sírja fölött imádkozott, látható volt ugyan még egy tucat más siron, (a varjasiak mindent utánoznak!) de a Lihnovszka angyala igazi fehér márványból való volt, a többi csak terrakottából. Mariska leült a kis padra, mely a vasrács mellett állott. Ő persze pontosan tudta édesanyja születésének és halálának napját, de azért most tünt föl neki elsőízben, hogy a szegény Lihnovszka a halálakor egy egész esztendővel fiatalabb volt, mint ő ma.

Mialatt ott ült, bekövetkezett a nap másik csodája, egyszerre előtte állott ő, akit minden idegében érzett akkor is, ha nem gondolt reá, előtte állott Pankotay báró. Akármit beszéltek is Etelka néni ozsonnáján, a báró bizony nem Mariska kedvéért jött ide, hanem az esperes úr levele következtében, hogy megnézze és szükség esetén kitataroztassa a régi temetői kápolnát, mely alatt anyai ősei, a fiágon kihalt Laczházy urak aludták az igazak álmát. Ha pénzről volt szó, akkor Pankotay nem bízott meg, csak önmagában.

Mikor most kezet fogtak a térdeplő márványangyal előtt, Mariska megint azzal gyanusította magát, hogy álmodik. Mosolyogva, alázatosan, boldogan és kissé megszégyenülten sütötte le pilláit. A báró is egészen más volt, mint tegnap, mintha időközben vele is történt volna valami, ami megérlelte az ismeretségüket. Ma nem akartak egymásnak imponálni, nem is beszéltek Nietzscheről és az életről; amit ma beszéltek, az csak ürügy volt arra, hogy egymás szemébe nézzenek és egymás hangját hallják. Lassu, sétáló léptekkel kerülték meg a temetőt. Némelyik kő előtt megállottak és a báró részletesen érdeklődött egy-egy néhai vaskereskedő vagy tanító családfája után. Mariska mindenkit ismert Varjason, még azokat is ismerte, akik száz esztendővel előtte születtek. Bementek a kápolnába. Dominus Joannes Comes de Laczháza – olvasta Mariska a falba illesztett, félig bemeszelt, egyébként pedig nagyon rücskös vörös márványlapról.

Igen, a Laczházyak nagyon érdekes urak lehettek. Ez a Joannes arról volt nevezetes, hogy párbajra hívta az édesapját. Laczházy Domokos azt állította, hogy a földből éjnek idején mérges párák szivárognak elő és azért a torony tetején aludt. Mátyás pedig egész életében egyebet sem tett, mint célba lövöldözött. De csak pisztollyal; akik puskával lőttek, azokat nagyon lenézte, Isten tudná, hogy miért. A török háboruk óta nem volt semmi dolguk és a pihent eszük efféle dudvás ötletekben adta ki erejét.

A báró és Mariska elhagyták megint a homályos és hüvös kápolnát és folytatták bolyongásukat a verőfényes sírkerten keresztül. Amerre a férfi húzott, a leány engedelmesen követte. Most csipogó madárcsapat szállott el fölöttük, hullámos repüléssel. Mariska fölemelte a fejét.

– Vigyázzon, festékes lesz a ruhája! – mondta Pankotay és megfogta a leány kezét, hogy elvonja a frissen festett rácstól.

Egy pillanatig így maradtak. Nem mertek egymás szemébe nézni, de érezték egymás kezének mohó érintését. Mariska aztán szeliden kiszabadította a kezét. Egyszerre valami nagy szomorúságot érzett, ugyanazt a reménytelen szomorúságot, mely a szegény Lihnovszka sírja fölött ült.

Kimentek a kapun, be a városba. Már nem volt mit beszélniök, de azért együtt mentek végig a főutcán. A báró automobilja pedig türelmetlen dohogással döcögött mögöttük. És amerre mentek, izgatott emberfejek bukkantak föl és tünedeztek el az ablakokban. Ez olyan volt, mint az ürgék játéka.

Már ott állottak a Fehér páva-ház előtt. Ki hitte volna, hogy a végtelen hosszu főutcát ilyen gyorsan lehet megjárni?

– Most el kell válnunk, nem? – kérdezte a báró.

A kérdés furcsa volt, Mariska válasza nem különben.

– Azt hiszem…

Ha Pankotay azt mondta volna neki: Üljön föl a kocsimra, magammal viszem! – talán föl is ült volna. Talán. A báró azonban nem mondott semmit, hanem zavaros tekintettel elbúcsúzott tőle.

Az este, szombati nap lévén, zeneestély volt a fehér páváéknál. Megint Chopint játszották. Azaz csak akarták játszani, mert Mariska egyszerre fölugrott a zongorától, a szomszéd szobába ment, ahol sírógörcsöt kapott. Senki sem tudta, hogy mi baja. A jó Viola néni, aki olykor az okot összetévesztette az okozattal, így szólt:

– Valami csunya pletykát csináltak megint szegénykének, talán az bántja!

VI.

Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát lendített rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel kezdtek peregni, akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai. Alig hogy kivirágzott az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen volt csak, hogy Mariskára ráadták első hosszu ruháját és most már közeljárt huszonötödik esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy boltlépcső vagy kapunyílás alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a száraz falombot, a Topoly fölött beláthatatlan varjurajok vonultak és Mariska szorongó szívvel nézte érett vonásait a tükörben. A fehér páváék a nyarat ezúttal is a gyümölcsösben töltötték. Szép nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal, szőlőlugasokkal és sok virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők polgári szerénységből vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek nevezték, mivel úgy találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. A ház mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr mindennap bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a városba. Viola néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való gyümölcsöt főzött be, Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt ült és olvasott, vagy úgy tett, mintha olvasna. Este olykor vendégeket hozott a gazda, Miklósékat vagy Péter urat. Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a városba. Azzal az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány órára bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból átolvasta édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött ott, mert a levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak szóltak, hanem Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta a nagy pletyka óta és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben járt. Ha aztán kilépett megint a sárga szalonba és meglátta a szűk ablakrésen beszűrődő kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle, mint az érzelmes utasé, aki Pompeji romjai között jár. És ha megroppant a szomszédszoba padlója, akkor ijedten kalapálni kezdett a szíve.

Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári madár, a két tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén kivették részüket a nyaralásból, velük jöttek. Alig hogy elrendezkedtek otthon, már megtörtént a várva várt nagy esemény: Budapestről elindították az első vasúti vonatot Varjas felé. A topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült el, a varjasi kis állomás falain is vizes volt még a vakolat, de azért a vállalkozók siettek a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben azt hitték, hogy maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején mondta is a küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas varjasi népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár. Vékony, sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak hívták, fia volt egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta, hogy egyáltalában nem szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak harangalaku felöltőt, lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér gamásnit és monoklit viselt, az utóbbi azonban nem igen akart megállni a szemén. A topolyvölgyi parasztok, akiket hajnal óta egész szekérkaravánok hoztak a városba, fejcsóválva mutogatták egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek, hogy német formája van.

Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és kínos meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő ékesszólása különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a megáradt folyóvíz, egész történelmi korok és nemzetek kultúrális kincseit sodorván magával, ezúttal azonban, talán a pesti titkár hideg szemének hatása alatt, váratlanul kiapadt a szóbősége és a polgármester annak rendje-módja szerint belesült a beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni kezdett, intett is a tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem lehetett többé sem letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak szégyenükben pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze. Mit szól majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A dolognak később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani kezdett, sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban szóváltás támadt, rendesen olyanféle célzással némította el urát és parancsolóját, hogy nem nagy kunszt egy szegény asszonyt letorkolni, de tetszett volna a vasúton beszélni! Erről különben még lesz szó, egyelőre csak tartsunk rendet.

A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán keresztül a Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány képviselője alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen példálódzgatott Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi hölgyek is részt vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán Préglyné és Etelka néni közé ültették. Más nő nem is volt jelen. Etelka is csak mint Miklós bácsi meggondolatlanságának áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi ugyanis megvett Sturz Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később nem akarták visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért nagyon megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony inkább meghalt volna, semhogy korcsmába menjen.)

Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította róla, hogy olyan hideg, mint a kutya orra.

A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet nézegetett, mely a falon függött.

– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert csinált az ökléből.

Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta:

– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni. Bizony nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít.

Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt:

– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az, melyen meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a fő. Ez a festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a fölényes modorából következtetem, melyet a modelljével szemben tanusít…

Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely az asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár mondott.

Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a Rákóczi-indulót játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét. Dévaj mosollyal fordult Bakai-Bak felé:

– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a muzsikáért?

A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét.

– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan valami. A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám, mintha engem tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én vesztettem el.

A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon mulatságosnak találta ezt a megjegyzést.

– Maga jó firma lehet! – mondta.

Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé tette kezét, a szemét pedig a plafond felé emelte.

– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta.

A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába dugta és miután pardont kért, rágyujtott.

– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta száraz hangon. – Ebben a zenében úgy szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A művészetnek azonban semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség alatt banális és hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem érdekel, hogy egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a raffinement, a komplikáció, a hazugság.

Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt az esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött, mint a rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az őserdőben. Most azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek isteneit támadja és fölemelt tomahawkkal ugrott eléje.

– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta.

A titkár ámulva tekintett rá.

– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni, mi a morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik nem értik meg a szépséget.

Ez az ember olyan hangon beszélt, mint Mózes a

Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész, megcáfolhatatlan és fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján ülő Etelka néni felé fordult.

– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar Wilde az _Intentions_-ban?

– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt szigoru arccal Etelka néni.

Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg.

– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy Magyarországon vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni… Wainewright nem volt morális ember a szó hétköznapi értelmében, mert hiszen méregkeverő volt. A szép sógornőjét azért ölte meg, mert úgy találta, hogy annak vastag a bokája. Ez az ember mégis finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt az, mert szükség esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét, leszállott énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az orgyilkos hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával szemben, midőn ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el…

A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a magas kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a fejedelmi többesszámot használta, kilátásba helyezvén a varjasiaknak, hogy „mi a jövőben is szemmel fogjuk tartani a város kulturális és gazdasági evolucióját“. Azután leült és az irodalomról kezdett beszélni Etelka nénivel.

– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte meg a néni.

– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár.

– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és Arany…

Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség köztük csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte.

– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a lángelmét az a baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor csak úgy tehet eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a nemzeti korlátokat.

A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint valaki, aki érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly elszántan emelte föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit összetörni.

Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte, hogy költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a költői ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy éljen a titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, – áldás, béke – és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel hallgatta.

– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre, aki arra használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele…

– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a virginia-szivarja mellől, – én úgy vagyok vele, hogy tőlem az ördög elvihetné akár az egész magyar literaturát.

Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert úri dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is remekel. A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány radikális álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna, hogy ebben a fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék… Összekoccintotta poharát a Sturz Bandiéval.

A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és Varjas géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt. Préglyné legalább rosszul mulatott, talán életében először. Pedig megpróbált minden tőle telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes idegent. Próbált naivnak lenni, még kenyérgalacsint is dobott a titkár orrára, próbált démoni módon szenvedélyesnek lenni, miközben úgy szívta a fogát és villogtatta a szemét, mint egy spanyol bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő tartózkodással is próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek az embernek az izlését nem lehetett kitapasztalni.

A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a polgáriskolai igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a vasúthoz. Az igazgató úr útközben szerette volna a kormány figyelmét az ellene folyó méltatlan hajszára fölhívni, a boldogtalan gyógyszerész azonban minduntalan az ő repülési kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább.

– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta, – emberi értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha ammorális magaslatról szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az intellektuális embereknek ezért össze kellene fogniok.

Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy van-e abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot mértek.

A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és újabb úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók érkeztek, akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy pesti kereskedő jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a főutcán és amerikai versenyárúházat rendezett be, ahol képeslapokat, meggyfaszipkákat, gyűszűtartó kis kagylóhajókat és üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva egy háromtagu fővárosi zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás termében. Az érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett megtartani, mivel a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete elefánt, a helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra, hogy méltányolni tudja a művelődés nemes fényűzését. Látszólag, mondom. A valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán hirtelen nagyot ugrott, mint az alamuszi macska.